Somogyi Néplap, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-15 / 192. szám
Somogyi Néplap 1987. augusztus 15., szombat Gabriel Gazsó fotókiállítása Apáinak tenni, fát ültetni és könyvet Írni a hasznos élet magvatósításánaik három elfogadott formája. De a teljességhez hiányzik egy negyedik is: a művészi. Ez a kiállítás, melynek megvalósítására öt év óta fordítom minden szabadidőmet: művészi hitvallásom. Alkotásaim színtere Venezuela, mivel ez választott hazám. ott nevelkedtem, ott nőttek fel gyermekeim, ott élek, dolgozom és küzdők. Venezuela különleges adottságokkal rendelkező ország, mivel egyszerre karibi, ama- zonasi és andesi. A tengerpart és a strandok, a tenger és a , szigetek mellett ott vannak az őserdő, a fennsík, a sivatagok, a síkságok és a hegyek. E vidékek közül sokat nehezen lehet megközelíteni, én pedig teljes ragyogásukban és —sokszor érintetlen — szépségükCaracas madártávlatból két. Meg akartam örökíteni a látottadat, hogy másoknak is megmutathassam. A fényképezőgép lencséjével akartam megfesteni Venezuelát, olyannak, amilyennek én szeretem; saját ^absztrakcióm, leegyszerűsítésem, elrendezésem és hi- rarchiám szerint. Az én hozzájárulásom annyi volt, hogy magasztaltam a szépséget, legjobb kifejezésben — és talán a legjobb fényben — rögzítettem a dolgokat. A fontosat akartam megörökíteni, ami felülmúlja a pillanatnyi benyomást, hogy kiemeljem a transzcendenst, az abszolútot. Így akartam megragadni az esztétikát, ezt az alkotó energiát, mely arányt és egyensúlyt teremt és megszünteti a feleslegest és az irracionálist, a kegyetlent és a haszontalant, az észt pótló erőt. Esztétikának fogom fel azt, hogy adunk és nem elveszünk, én heKormoránok ben akartam őket megöröki Tehénpásztor cót és az őserdőiket. Bejártam a sivatagokat, hogy megfigyeljem a létért folyó küzdeLmet. A síkságok fölé repültem, hogy lássam, a horizont mögött újabb és és újabb horizont van. Bejártam az Andokat, hogy részt vegyek a mindennapok kemény munkájában, és megcsodáljam a havas csúcsokat és a mély völgyeket. Láttam a városokat a magasból és a földről, hogy képet kapjak az egészről és a részről. Láttam a napot, a felhőket, a fákat és a hegyeAndesi kislány .lyett azt mondjuk, hogy mi. ma helyett, azt. hogy mindig. Ezekkel a gondolatokkal térek vissza negyven év után szülőhazámba, amelytől sosem voltam távol, hogy megosszak valamit vele. amelyet eddig csak sajátomnak hittem, de ettől a perctől fogva valamennyiünké. Köszönöm, hogy velem tartanak. Gabriel Gazso (Gabriel Gazsó fotókiállítása a Dorottya utcai kiállítóteremben látható.) teni. Az volt a szándékom, hogy megmutassam ezt a földet vizeivel1, sivatagaival, pálmafáival, ezt a földet, ahol a kék egybeolvad a türkizzel. Karnyújtásnyira akartam hozni a tepuyokat, kirándulni a nagy szavannán. Érzékeltetni akartam az OrinoGyörke Zoltán Megtört a varázs Elsodort a szél tőlem mindörökre. Mint ahogy elszáll beoltott tűz füstje. összezáródott mögötted a távol. Szivárvány néz rám az ég homlokáról. Nincs űr utánad; befon-' hiányod. Min;. -Kvii hátán hajo-vagta árok. Kifakult emlék lettél mára csupán. Átfutó árnyék létem tarka falán. Ami volt ,— álom. Sohase láttalak. Nem őrizlek, mint múltat a várfalak. Kiszellőztetem magamat utánad. — Megtört a varázs — vissza már nem várlak! ÉN ÉS A HIVATAL Bátortalanul léptem be a *118-as számmal jelölt iroda- helyiségbe, aztán valami halk köszönésfélét morogtam magam elé, de még körülnézni sem volt időm, amikor egy bájos női hang szólt rám: — Jöjjön csak közelebb! Mivel állhatok szíves rendelkezésére? — kérdezte a'hang tulajdonosa, és felemelte a telefont. — Kérem szépen, az a helyzet, hogy én tulajdonképpen ... — Bocsánat! — vágott közbe, és tárcsázni kezdett, majd kis idő múlva beleszólt a kagylóba: — Az előbb megszakadt a vonal. Csak azt akarom mondani, hogy képzeld, Pirikém, pár napja leszakadt a redőny a nagymamáék szobájának az ablakán, és azóta majdnem teljes sötétben ott üldögél a két szerencsétlen öreg. Már körbetelefonáltam egy csomó kisiparost, szolgáltató szövetkezetei, gyorsszolgálatot, de ilyen piti munkát nem vállal el senki. Kiröhögik az embert. — Kéremszépen, az a helyzet, hogy én tulajdonképpen ... — Búcsúzom, drágám, mert sajnos megint itt van egy ügyfél — mondta a kis hölgy a telefonba, és mérgesen letette a kagylót. — Szóval az a helyzet, ke- zitcsókolom, hogy én nagyon szívesen megjavítom azt a leszakadt redőnyt. — Maga? Megcsinálja? Ember, magát az isten küldte! Maga az én megmentöm! — lelkesedett a kis hölgy, aztán hellyel kínált, és hosz- szú beszélgetésbe kezdtünk. Nem akarom szaporítani a szót: a redőnyt még aznap délután megreparáltam, sőt egy zárlatos villanykapcsolót is kicseréltem a nagymamáék szobájában. Másnap Zsuzsika — így hívják a 118-as szobában dolgozó kis hölgyet — telefonált a munkahelyemre. Az osztályvezetője arra kért, hogy szaladjak föl a hivatalba, személyesen szeretne velem beszélni. — Van tíz perce? — kérdezte Lovicsák osztályvezető, s amikor intettem, hogy van, karon fogott, és lerohant velem a lépcsőn... A hivatal előtt betuszkolt egy fekete Ladába, majd kiadta a parancsot a gépkocsivezetőnek: — Csapjon a lovak közé, La- joskám! Pár perc múlva a helyszínen voltunk: Lovicsák osztályvezető kartárs családi házában. — Tudja, a feleségem kórházban van — kezdte magyarázni Zsuzsika főnöke. — Azzal szeretném meglepni, hogy mire a jövő héten, kedden hazajön, lambéria díszítse az előszobát és a konyhát. Már minden anyagot megvettem. Azt szeretném, ha maga lenne a kivitelezője ennek a meglepetésnek. Nem számit, hogy mennyibe kerül! Az a lényeg, hogy kész legyen. Világos? A lambéria felrakása után Zsuzsika kollégájának a ví- kendtelkén vízfelnyomó szivattyút raktam be a frissen ásott kútba, azután szuterin- lakásban tapétáztam, elromlott, csöpögő villanybojler helyére újat szereltem föli épülő családi háznál két hétig betont kevertem, majd műszaki vizsgára készítettem elő egy lerobbant, öreg Trabantot. Mindezt természetesen Zsuzsika hivatali kolléganői, kollégái megbízásából. Jelenleg egy elromlott mosógépet próbálok újra működőképessé tenni. — Ja, hogy mi van az ügyemmel? Annak már jó fél éve, hogy bátortalanul beléptem Zsuzsikához a 118-as számmal jelölt irodahelyiségbe, mert hivatalos kivonatot akartam kérni egy ténymeg- állapítási okmány záradékáról. Szóval az ügyirat még akkor, fél évvel ezelőtt elindult a maga hivatali útján. Azóta is biztatnak. Állítólag már csak a hivatalvezető aláírása hiányzik az okiratról. Ez nem gond, mert a jövő héten éppen nála kezdek dolgozni. Falba építhető könyvállványsort szerelek föl neki a nappali szobába. Kiss György Mihály i A jövőbe látás pillanatától (vérköpő Teí- resias!) eldurvul a lélek. És emiatt sohasem látom már közeledni felém ezt a feneket. És még fel sem ocsúdom a tragédiából, berregve és zakatolva, árnyékokat vetve és fényeket kibocsátva, a korrekciós központom máris működni kezd: de hiszen amikor közeledik felém — most már csak múlt időben majd, emlékeim térhatású képein lábolva a levegőt, mint egy mennybeli küldött —, olyankor nem látszik a feneke. Hanem a tudás, a korábban megszerzett alapos szakismeret hozza működésbe a képzelet — a vágy, a vágy — löttyös optikai rendszerét, azt a heves körlátást, az emberi érzékelés csúcsát, amellyel a rám nevetve közeledő nőalakra mosolyogva, látom őt hátulról is. A menyasszonyom volt ez. a nőalak. De hát mit láttam én a jövőben ? Mintha egy hosszú * folyosó volna, amelybe csak úgy be lehet tekingetni, ha elég rafinált az ember, s megtudhatja, ha jót akar, ne egyen bele a Nap szarvas- marháiból hirtelenített roast- beefbe. A hentes, az étlap nem jelöli a beszerzés helyét, így én csak szürcsögök. csámcsogok, anélkül, hogy bármit tudnék. Bizonyára ezért ér mindig új meg új csapás. Mintha a protekciósok előre végigmehetnének ezen a folyosón, hogy egy másikat választhassanak, ha ez nem megfelelő. Jövőnk az bőségesen van. Ki emlékszik már a szólásra, régi — ósdi, óbeli — szöveg: a majdnak nem a vége. Ügy jártam én is, ahogy mindenki, aki ok nélkül hiszi magáról, hogy protezsált- ja a sorsnak, s miközben azt gondolja, hogy előremegy végig, aközben eldől, hogy azt az utat egyszer serh teheti meg. — Mi vagyok én, Pannónia motor? — kérdezte fejét fölvetve Frida, s tekintetünk szikrát vetett, ahogy találkozott, mint amikor acél kovával találkozik. És taplóként fogtak lángot az idegeim: — Miért? Nem az vagy? Mária legszebb lovasa lett volna akármelyik faluban, ha ötven évvel előbb születik. Kik voltak Mária lovasai? A Mária-lányok, akik felszalagozva. hosszú fehér ruhában, koszorúban, a vállukon átvetett rúdon vitték a körmenetben Boldogasz- szony Anyánk, vérágszilő szíz Mária szobrát. Vitte volna most is, de az úgynevezett régi keretek megsemmisültek. Újakat, hogy a helyükbe kerülhettek volna, azonban még nem munkált ki a közösség. Talán azért nem, mert — mint elsősorban szétzúzott keret —. nem létezett. Szóval, én marha, jól éreztem magam! Már csírázni kezdett bennem a kötetlenség, a szabadosság — vagyis kisebb-nagyobb feladatokat a mások szabadságából is kiharapó korlátlanság —, hogy sokáig ezek jellemezzék majd az életemet. Ma sem tudom, mért akarták hozzám adni Fridát. Aki legfontosabbnak a tisztaságát tartotta. „Hát mosd meg utána!" — mondtam volna, ha nem tudom, hogy a fölszabadításnak ez a rövid utat választó módja végzetesen elrontana mindent. Frida még csak a misztikus erotikánál tartott. Arról beszélt kitüze- sedett arccal, hogy az ágyban Jézus van vele. De láttam rajta, hogy rám gondol közben. Rám! Nem Jézusra. Én pedig a helyzetre, amint ők az ágyban, és majdnem biztos, hogy ez vette el az eszemet. — Jézus van velem r- suttogta —, amikor lefekszem, és őriz az alkalomra, amelynek nagyszerűnek, szépnek, teljesnek és szentnek kell lennie. Abban az időben ilyesmit már nem hallott naponta az ember. Pláne nem egy olyan szexbombától, mint Frida. Volt ebben valami megsemmisítő paradicsomi pornográfia: egy medve, Éva bronzos combjainak virágos tövéről nyalja a mézet. És csak ez történik. És a jelenet valóban ennyit jelent csupán. De akkor is! Hogy került oda a méz ? Ha felállt, a lasztexnadrág úgy simult tökéletes körte fenekén, mintha a bőre helyett hordta volna. A melle pedig .. . De nem a részletezés, hanem csak sommás és végletes kifejezések méltóak hozzá. Például egy ilyen: az Énekek Éneke slágermú- zeum, ahol ő hangzik fel. „Őrangyalok kardja" tartott távol ettől a tökélytől, amit én már nem tudtam elviselni. És ezen a vasárnap délutánon, szokott helyünkön. a lugasban. látszólag mozdulat. — Majd ha ő megszentelte frigyünket — tolt el magától. szintén begyakorlotton, még ezekben a pillanatokban is ' kellő józansággal ahhoz, hogy az ő nevét hiába fel ne vegye. És ugyanazokkal a fordulatokkal. a szokott hangsúly- lyal újra elmondta mindazt, amit én már először sem az úr. hanem ö miatta hallgattam végig. Ahogy a különféle hívők általában. Frida is nagyon szeretett a jövőről beszélni. Ő is úgy, mintha az egy spenótszín pázsiton arany hajjal futkosó ded lett volna — a gaz fölverte Aradi út innenső oldalán, a fölszedett sínek. (ahol disznóparéj gyökerei alatt összeégett, megállapíthatatlan nemzetiségű katona, akinek gyerekei lettek volna, senki nem tudja, hogy ott fekszik, én se, és a gyerekeinek is gyerekeik, ötezer, tízezer, húszezer gyerek a sírban, valaki bosszút fog állni értük, kinek van ideje ezzel törődni, mindenkit valami más) melletti telken, amelyen át a „hagyomány szerint nevelték. Ha semmi más, az megtart". És amikor eltolja magától a kezem, azt látom, hogy róla beszélve hiába gondol most is rám. engem ölelgetve is csak rá fog majd gondolni folyton. És látom, aki ott ül a nagy szőlőlevelektől eltakartam mindenre képesen szorítva Frida csuklóját, és megszólal. még nem én vagyok, hanem aki csak készül bennem, hogy elszántan végig- ússza a hatvanas évtized utolsó vízeséseit, s csak jóval később, Fridát is teljesen elfelejtve születik majd meg: — Azért addig se volna rossz, ha kipróbálnánk egymást. Gyere, megyünk néhány kört az ágyban. Ekkor kérdezi, értetlenül és döbbenten, de lóm, mégis föltalálva magát: — Mi vagyok én, Pannónia motor? — Mért, nem az vagy? — Nem. — Akkor menj a francba. Futna, de nem teszi. Mozgásának ritmusa semmit nem árul el a pompás porhüvelyben dúló viharról. Soha többé nem fogom látni, nézem lemondóan a távolodó körte fenekét; és egyre tisztábban látom kitűzésedéit arcát: hová hordták a zsíros alföldi talaj ócskásai a ruháit hogy visszavásárolhassam hogy ráadhassam a bugyit, melltartót. kombinét, a fehér blúzt az átmeneti kosztümöt amiben átment kiásom Zelei Miklós Fridám ugyanazzal a mozdulat, fal. amely- lyel már annyiszor, megint magamhoz húztam. s tudjam. hogy ez nem ugyanaz a
