Somogyi Néplap, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-06 / 132. szám

1987. június 6., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK jegyrendszer. Közben lezajlottak az úgyne- nevezett itörvénysértések, majd 1956 után a talpraállás... Sokat átéltünk. S a kereske­delem is úgy hullámzott, mint a politika. Szép volt a hatvanas évek időszaka. Persze közben elvégeztem a közgazdasági egyete­met, úgyhogy számomra ez az előrejutás is megszépíti azokat az éveket. — Mire emlékszik a legszívesebben a ke­reskedelemből ? — Talán arra, amikor megcsináltuk az első önkiszolgáló boltokat, majd az első nagy ABC-áruházakat. Ez utóbbiak neve is telitalálat. A mai képtelen és kiejthetetlen boltnevek idején ezt az egyszerű és jó el­nevezést még inkább értékelhetjük. Hozzá­teszem: nem én találtam ki az önkiszolgá- Tást, nem én neveztem el ABC-nek a ma­gyar szupermarketeket. Csupán észrevettem a jó ötleteket. Ha volt érdemem, akkor az: megláttam, ha a beosztottaim tehetségesek. És nagyon szerettem a kereskedelmet. Hi­szen apám is kereskedő volt, nem is akár­milyen. — S az IBUSZ? Az idegenforgalom? Utaz­ni is szeretett? Kötögatő, de közben minden szavunkra figyelő, fentebb említett provokációmnál rosszallóan rámnéző felesége ekkor szólt be­le elősizör s utoljára a beszélgetésbe: — Nem szeretett utazni. Nem szeretett eléggé. Bár jobban szeretett volna! Mindig félt, hogy megszólják. — Valóban. Nem „csináltam” magamnak utakat. így is sokat utaztam mindenfelé a világban. De keveset láttam. Mint IBUSZ- vezérigazgató elsősorban tárgyalni mentem, konferenciákon vettem részt. Hát nagyon jól ismerem a világ nagy és szép tárgyaló- helyeit. — Egy-egy tanácskozás után nem ma­radhatott volna turistaként itt-ott? — Talán maradhattam volna. De tudtam, hogy itthoni íróasztalomon sokasodnak az iratok. Nem szerettem, ha elintézetlen dol­gok vannak a munkámban. Ezért igyekez­tem mindig haza. Ismét bebizonyosodott szavaiból: Tausz János pontos ember. Az volt világéletében. Az most, nyugdíjban is. Budai lakása nap­fényes szobájában por nélküli a rend. — Talán most behozhatná utazási lema­radásait? . — Meglehet, hogy furcsát mondok: sze­retnék elmenni Ausztriába. Mint régi tu­rista. Gyalog. Ez persze már nem sikerül­het. De a lányom, aki a bölcsészkaron ad­junktus, megígérte, hogy elvisz egy autós túrára. — Távollabbra nem vágyik? — Többször üdültem a Szovjetunióban. Oda is szívesen elmennék újra. Sok szép része van a világnak... Sok. Mint ahogy a napfényes szoba is az. A teljes falat betöltő ablakok alatt meg­számlálhatatlan afrikai — ismertebb, de helytelen nevén: fokföldi — ibolya sorako­zik a cserepekben. Mind virágzik. Felesége gondozza mindkettőjük gyönyörűségére. Luthár Péter Egy pontos ember Kevesen mondhatják el magukról, hogy egyhuzamban negyvenkilenc évig dolgoztak, s mindössze négy munkahelyen. Néhai Tausz Illés barcsi, majd budapesti keres­kedelmi alkalmazott fia, János nyugodtan állíthatja ezt, mivel ha így tesz, csupán a visszavonhatatlan tényekről beszél. Kilenc éve ment nyugdíjba negyvenkilenc évi szol­gálat után. S négy munkahely volt beje­gyezve a munkakönyvébe. Ezután mégis megkockáztatom: Tausz János állás-, pon­tosabban feladathalmozó volt. Sorban egy­más után, illetve egyszerre egyidőben látta el seregnyi tisztét. Legegyszerűbb, ha azon­nal fölsorolom a legfontosabbakat: kereske­delmi tisztviselő a Hutter és Lever Rt. al­kalmazásában, üzemi bizottsági elnök ugyanott, káderosztályvezető a Szociálde­mokrata Pártban, majd a két munkáspárt egyesítése után a hasonló osztály helyettes vezetője az MDP-ben, a Belkereskedelmi Minisztérium államtitkára, azután belkeres­kedelmi miniszterhelyettes, végül1 miniszter, IBUSZ-vezérigazgató, az MSZMP KB tagja, országgyűlési képviselő 1949-től 1985-ig, fő­városi tanácstag, elnökségi tag a Magyarok Világszövetségében, a Tudományos Ismeret­terjesztő Társulatban, a KPVDSZ elnöke. Korántsem teljes ez a felsorolás. Heve­nyészett vázlata egy eseménydús életútnak. Nem egészen három oldalnyi az az önélet­rajz, amelyből ide sorakoztattam ezeket, s amely azonnal jellemzi is készítőjét. Az emberi lélek olyannyira sokrétű, hogy min­dig félek a skatulyáktól, félek tőle, hogy valakire rátestáljak egyetlen tulajdonságot. Mégis megkockáztatom: Tausz János leg­fontosabb vonása, hogy pontos. Mindenféle értelemben: pontosan emlékszik, pontosan fogalmaz, ügyel a tények pontosságára . .. Lábadozófélben volt egy kellemetlen be- tegségbőL, amikor beszélgetésre kértem. Mondhatott volna nemet, de nem tette. Csi­szolt udvariassága nem volt különös, hiszen tudtam: az ország legfőbb kereskedője volt. Ám kissé pontatlan érkezésem után rögtön elém tett önéletrajzával — amely a szüle­téstől a kitüntetésekig minden fontos ese­ményt szigorúan fegyelmezett, rövid mon­datokban felsorol — alaposan meglepett, így nekem illet volna fölkészülnöm, s nem neki. — Leírtam — mondta —, hogy könnyebb legyen a beszélgetés. Mankónak jó lesz. Valóban jó volt. Visszafogott tempójú mondatfűzése közben néha bele-belepillan- tottam a leírtakba, s könnyen azonosíthat­tam a szavakat az évszámokkal, a legfonto­sabb adatokkal. így néha még a kérdéseket is megtakaríthattam. (Nem hátrány, ha az újságíró szűkszavú.) Noteszom első lapján a jegyzetekre merőlegesen odavetett sor: „Rendkívül aprólékosan, alaposan magya­ráz”. Figyelmeztetés ez önmagámnak: nyu­godtan rábízhatom magam a jegyzetekre, így utólag meglepődöm: máskor szokásos — két nap múlva olvashatatlan — magán­gyorsírásom helyett egészen szabályos betűk sorakoznak egymás mellett. Hiába, aki be­szélgetőtársam volt, az pontos ember. — Barcson születtem. Anyám Balaton-vi- déki származék, de apám tősgyökeres barcsi volt. Ott végeztem a négy elemit, ott éltem át az első világháborút, a szerbek be-, majd kivonulását. Nem rossz, de nagyon eleven gyerek voltam, s persze elsősorban is gye­rek, tehát nem érintettek meg komolyan a körülöttem zajló világesemények. De azért jól emlékszem rá: Barcs pezsgő életű, ko­moly kereskedelmi központ volt. Apám mint utazó Boszniába járt aszalt szilváért, Triesztbe ment kávét venni, vagontételben vette délen a fát. . . Két híd vezetett át a Dráván, közúton és vasúton jött-ment az áru tengerre és tengerről. Nem véletlenül kerültem hát Pécsre a reáliskolába, majd a kereskedelmibe. Kosztos diók voltam ott. Hamar önállónak kellett lennem. Szívesen emlékszem Barcsra és Pécsre is. E két hely jelenti a gyerekkoromat, amely mindent meghatározott. Főképpen persze Barcs, aho­vá — ha tehetem — most is elmegyek. ­— Jó diák volt? — Jól tanultam. Nem voltam halvérű, de csapongó sem. Abban az időben persze szi­gorúbb volt az iskola. Erős testedzéssel is fegyelmeztek bennünket és erős szellemi tréninggel is. A franciatanárunk például született francia volt, hatalmas fegyelmet tartott. Neki köszönhetem, hogy még Buda­pesten, a felsőbb iskolákban is könnyedén vizsgáztam ebből a nyelvből. Sajnos, mára passzív lett a tudásom. Olvasni könnyen tudok, de megszólalni nem mernék. A ter­mészetszeretetet is részben az iskolának kö­szönhetem. Hiszen voltam farkaskölyök és cserkész is. Kirándultunk a Mecsekre, be­lénk. ivódott a szabad levegő, az erdő meg­becsülése. Később a munkásmozgalomban a természetbarát-szövetség vezetett. Felesé­gemmel is természetjáróként ismerkedtem meg. Budapesten munkát vállaló apját követte a fővárosba, ott fejezte be az iskolát, ott érettségizett. Mint mondta: nem lett hűtlen Barcshoz. Sokszor meglátogatta Somogybán maradt rokonait, barátait. Lassacskán el­fogytak .... — Amikor érettségiztem, az volt a divat, hogy a jól érett diákok ajánlólevelet kap­tak. Nekem is jó ajánlólevelem volt. így kerültem a Flóra szappangyárba, amelyet később „fölfait” a Hutter és Lever. Nos, a jó ajánlólevelet hamar sikerült elpuskáz­nom. Szakszervezeti tag, majd vezető let­tem, s amikor egyszer öt pengővel lema­radtam az előléptetésnél s erre a hátrányra rákérdeztem, azt felelték: „Nézze, Tausz úr, vannak jó könyvelők, jó levelezők és jó protestálók ...” Ez utóbbi nekem szólt, „cse­rébe”, hogy társaim érdekeit is képviseltem. A háború utánig mégsem volt más munka­helyem. Persze közben a munkaszolgálat... De erről ne beszéljünk. Tífusz után, alig fölépülve, jelentkezett munkára. Valahogy elivergődött Zuglóba a szülői házhoz, meggyőződött róla, hogy szülei élnek, testvére él; két hétig még tűr­te az orvosi kezelést, de azután ... — Eluntam a tétlenséget. Jelentkeztem a Hutter és Levernél. Mint régi munkásmoz­galmi ember hamar az üzemi bizottság el­nöke lettem. Azután következtek a párt­funkciók, majd egyszer csak szóltak: „Tausz elvtárs, itt az ideje, hogy ideológiailag ké­pezd magad!” örültem ennek. Akkor már nős voltam, feleségem is segített, támoga­tott, úgyhogy elvégeztem a bentlakásos párt­főiskolát. 1950-ben azután két „meglepetés” ért: megszületett a lányom, és átkerültem a Belkereskedelmi Minisztériumba. — 196T-ig volt a belkereskedelem magas beosztású vezetője, 11 évig minisztere. Most mi a véleménye a kereskedelemről? Hozzá­teszem : az enyém nem jó. Arcizma se rezdült a provokáció hallatán. Nyilván ezt is megszokta a hosszú idő alatt. Mosolyogva válaszolt: — Az enyém sem egészen. De azért a mai hazai kereskedelem alapvetően megfelel a célnak. Amivel baj van, az főképpen a ma­gatartás. Egy régi ember, mint én, nem tu­dott udvariatlan lenni. De ezt valahogy el­rontottuk. Erről ennyit. Visizont nem érdek­telen megnézni az utat, amit megtettünk. Amikor belkeres lettem, akkor kezdődött a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents