Somogyi Néplap, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-20 / 144. szám
1987. június 20., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Őrizte a lángot Először 1935-ben mehettem volna el innen. Én voltam az első érettségizett Belegen. Biztattak is, menj, próbálj szerencsét a nagyvilágban! Aztán 1945-ben fényesed- hetett volna föl a csillagom. Az akkori földművelési miniszter földink, hiszen a szomszéd faluból való volt, biztatott kettőnket, hármunkat. Kellenek az okos, tehetséges emberek Pesten, menjünk vele. Ingattam a fejemet: akkor ki marad itt? Aztán még többször felbukkantak a kísértések, hogy hagyjam itt a szülőföldet. Néha mondtam is magamnak: miért nem mégy, Horváth Sanyi? Mi köt ide ehhez a Rinya-parti faluhoz, mi tart itt ebben a makacs református világban? Mit őrzői te itt? Addig- addig latolgattam a kérdést, amíg a falum kétharmadára zsugorodott. Megint csak azt éreztem, nem mehetek innen. Szükség van a szülőföldnek a szülőföldiekre, hogy megmaradjon ... Aprócska ember, zsugorította az idő, bár kistermetű volt világéletében. 155 centire magasodott férfikorára, de valahogy a be- legieknek mindig egy fejjel magasabbnak tetszett. Horváthsándorságában volt különleges. Mindenkivel barátkozott, együtt dolgozott a faluval, mint egy igazi néptanító, ám latinos műveltségét nem tudta és nem is akarta véka alá rejteni. Ha keresném, hogy mi volt ő tulajdonképpen, többször eltévednék életregénye sodró rengetegében. El is tolom magam elő! a teleírt noteszt, hogy enélkül próbálkozzak a fogalmazással. Igen, megvan! Hiszen elég magam elé idézni a „kérlek”-jét, s máris ideírhatom: Horváth Sándor egy kihalni látszó embertípust testesít meg: a régivágású falusi értelmiségit. Lássuk, mit hordott össze az idő életszekerének derékaljába. Először is szegénységet. Napszámos család egyetlen gyermekeként született 1911-ben. Éppen iskoláskorú volt, amikor az apja, egy idegen ország harcterén végleg eltűnt. Ettől kezdve a szegénység még többször kopogtatott be Horváthékhoz. A kis Sándor pásztorkodott és földet túrt, kukoricát tört és szénát gyűjtött. Gyerek volt még, de a paraszti munkát egyszer és mindenkorra megtanulta. Tóth György tanító mondta is az anyjának, nemcsak a munkában szívós a gyerek, hanem tanulásban is. Jó esze van az ebadtának. A belegi tanítónak nem kellett különösebb megfigyelés ahhoz, hogy meglássa: a munkában megkopott, fáradt fiú erején felül is tanul. Tanul és tud. Hát akkor valahogy lehetőséget kellene adni neki .. . A lehetőség és a szerencse azonban nem csillant föl a fiú előtt. A Nagyatádi Szabó István féle földreform pedig még inkább a falujához kötötte. Másfél hold földet kapott a hadiözvegy Horváthné és a 12 éves Sándor. Parasztnak kissé fiatal volt. mégis mit lehetett tenni. A nyár részesaratással és csépléssel telt, a tél a ház körüli munkával, favágással. Talán ezen a szokványos sínen szaladt volna mostanáig Horváth Sándor élete, ha 1927-ben nem hall a csurgói gimnázium diáktoborzásáról. Ekkor ugyan ő már 16 éves volt, ám gyerekes kinézete miatt rögtön fölvették. Akkor még csak azt tudta, hogy Beleg és Csurgó egy óra vonatát. Ma már azt vallja: életének legmeghatározóbb évei voltak ezek. Nyolc év alatt vált olyan emberré, amilyenné lenni akart, s amit mindig is képviselt: értelmiségivé. — Csurgón még jobban megszaporodtak a gondjaim. A gimnáziumba járást nem egy napszámos özvegyének bevételéhez mérték. A 150 pengős évi tandíj akkor felért egy tehén árával. Ennyi volt édesanyám évi bevétele. Áldom ma is őt érte, hogy sohasem hozta ezt elő. Én pedig minden erőmmel azon igyekeztem, hogy megteremtsem a szükséges pénzt. A szegény diákoknak különös lehetőségeik voltak. Lehetett csökkenteni ezt az összeget a tanulmányi eredménnyel, alapítványok és adakozások elnyerésével, amit ki is használtam. Rendkívül jó patrónusa akadt a gimnáziumnak dr. Matolcsy Sándor kaposi bankár személyében, akinek a szegény gyerekek sokat köszönhettek. Hogy milyennek látta a húszas évek végén. a harmincas évek elején a gimnáziumot? Nagyszerűnek. A szegény belegi fiú minden erejével arra törekedett, hogy tudásával szerezzen rangot társai között. Sohasem volt mit szégyellnie. — Több tanári kart volt szerencsém az évek során megismerni, bár talán az elfogultság mondatja velem: ilyet, ennyire nagy tudású, példás tanári garnitúrát nem. Ott volt például Bodó Jenő, akitől a magyart és a latint tanultam. Fantasztikus műveltséggel rendelkezett. Rajta is túltett, hogy tényleg csak néhányukat emeljem ki — dr. Héjjas Imre, a földrajz és természetrajz tanára. Sohasem hallottam tőle kétszer ugyanazt a szót. Valóságos tanulmányokat, viliódzó tudású előadásokat produkált, de valóságos szigort követelt. Nála megfért együtt a tudás és a pálca ... Amikor nyolc év után kezébe vette Csurgón a bizonyítványát, újra elakadt Horváth Sándor útja. Hova menjen most? Érettségivel nem foghatta tovább az eke szarvát. Nem mintha valamikor is idegen lett volna tőle, ám egyszerre értelmiségivé vált: feladatot kellett teljesítenie. A ,.tudós" parasztgyereket rögtön befogadta Beleg ,.felső tíze”. Ugyanúgy megnyílt előtte a papék. a tanítóék, az állomásfönőkék, mint a belegi középgazdák portájának ajtaja. Társasága volt hát, de munkája nem. Havi harminc pengőt még így is összepengetett instruálás- ból, a diákok tanításából. Kitűnő latinos hírében állt. így a Harcos pályaőr fiát ő próbálta az őrházban Horatius verseire kaparni. Beleg uradalmi bérlője, a nagyhírű Bállá Sándor is munkát adott neki. A papírmunka mellett afféle társalkodója lett az eredményesen gazdálkodó birtokosnak. Horváth Sándor azonban önállósítani szerette volna magát. Keszthelyen a mezőgazdasági akadémián vizsgát tett állattenyésztési ellenőri feladatokból,. így 1938-tól az állatfelügyelőség megyei tejellenőre lett. Havi száz pengő járt ezért, és könnyű munka. Középosztálybeli lehetett volna hamarosan, ha nem akart volna annyira megtanulni élni — és belegi maradni. Üjabb szakmát próbált. A háború nyomorgó, állásnélküli értelmiségének mankója után nyúlt, malomellenőrnek állt. Innen csöppent a pénzügyi szakmába, s ezzel végigvergődte — különböző kihelyezésekkel — az egész megyét. 1943-ban a pénzügyminisztériumban tett könyvelői szakvizsgát, ahol — ma is jól emlékszik — a barcsi fűrészüzem egy havi forgalmának kettős könyvelését kellett 1 végigvezetnie. Mire adóhivatali főtiszt lett, új világ kezdődött.A felszabadulás tengernyi szervezési feladatai közül kapott egy marokba nem fogható mennyiséget. Szinte csak 1952-ben ocsúdott föl. Akkor úgy látta, újra vissza kell térnie a falujába. Az ötvenes évek körülményei között nem találhatta meg a közgazdasági munka szépségét. Amikor Segesden ruhát is kellett rekvirálni a kulákoktól, akkor biciklire ült és végleg hazakerekezett. Másnap már tanító volt Horváth Sándor. Az érettségizett, három nyelvet beszélő, jó irodalmi és matematikai képzettséggel rendelkező férfi nyereménye lett az oktatásügynek. „Villámvizsgával" megszerezte a tanítói diplomát, majd néhány hónapos somogyszobi és kutasi tanítás után hazatért. — Aczél Béla igazgatóval ketten tanítottunk Belegen. Ö a katolikus iskolában, én a reformátusban. Egy fekete táblám volt, néhány krétám meg a katedra. Nincs is ennél szebb környezet a világon. Azóta szinte minden belegi tanításában, művelésében részt vettem. Volt aki tanulóm volt, más a színjátszóm, még más pedig a könyvtárban lett a barátom. Ahogy tanítani kezdtem, rögtön megbíztak a kultúrház vezetésével is. „Néhány hétre, Horváth elvtárs” — kaptam a feladatot. Húsz év lett belőle. Büszke vagyok rá. hogy rengeteg színdarab, előadás, „téli esték"-sorozat. ünnepség jelezte a belegi művelődést az öreg falak között. Most pedig kong a ház ... — Szívesen vette át a könyvtárat is. A hatvanas évek derekán háromszáz olvasót jegyzett. Most alig kétszáz van. ám igazából mindössze egy tucat falusi jár a belegi bagolyvárba. A kultúrház egykor Beleg szíve volt. Ide került az első tévé, itt nyílott meg az ifjúsági klub. itt tartotta a téesz a közgyűlését itt játszották le az első színes mozifilmet, és sok fiatal itt talált párjára a belegi bálban. Az apró, törékeny emberke mindig a háttérben maradt. Amolyan bábjátékosként a legjobb játék utáni vastaps sem csalogatta elő. Tudta a szolgálata nemességét, erőt merített belőle. Magatartása átragadt a felségére. Magdus nénire is. Időtlen idők óta szervez és takarít, meghívót hord és följegyez, fűt és tele fonálni fut: ö is a falu közügyeinek példa adó szolgálója. Horváth Sándor 1971-ben ment nyugdíjba. Csendesen. Talán öt ember sem volt a búcsúztatóján. Nem kapott kormánykitünte- tést és vastag borítékot sem. Hazament, és: másnap egy német nyelvű folyóiratot olvasott, mintha mi sem történt volna. Az időközben Kutashoz csatolt Beleg egyik iskolája elcsendesedett. Elegendőnek bizonyult egy fiatal tanárnő, hogy a két tucat gyereket tanítsa. Kutason azonban jöttek-mentek a pedagógusok, olyan alig akadt, aki itt öregedett meg. 1975-ben. amikor okvetlenül pedagógus után kellett nézni, bekopogtattak Horváth Sándorhoz. Jönne-e? Biciklire ült, és hatvanöt évesen napi tíz kilométert kerekezve járt a szomszéd községbe. Így volt ez 1981-ig. Amikor hetvenéves lett, ő búcsúzott el. — Eddig tudtam segíteni — mondta anélkül, hogy megint csak kitüntetést várt volna. Beburkolózott a könyvekbe, a családba — két szép unokája van —, és ha hívták a falumunkába. Kérdezném Sanyi bácsit, megérte-e Betegben maradni. Megért-e, hogy olyan falu ban töltötte le az ólétét. ahol se latinul, se németül, se angolul nem válthatott szót senkivel. Ahol ritkán vitázhatott Arany János öregkori lírájáról. Németh László csa ládregényeiről vagy a Bólyaiak tudományos örökségéről. Megérte-e. hogy ehelyett vasárnaponként hajrá Beleg!-et kiabált a focipályán. tantermet meszelt, vagy éppen du hajkodó bálozókat választott szét. — A szülőföld gazdájának is kell lennie valakinek — mondta. — Nem is a latint. Aranyt és az algebrát bánom, hanem hogy nincs már hajrá Beteg!, se focipálya, tanterem meszelés, és bálok is csak nagyritkán. Nehéz elválnunk, mert az őrzőt hagyom hátra. Eddig ő őrizte Betegen a lángot, de hát kire hagyja? A lángot, amelynek fényében okos dolgok történhetnek, ha értők őrzik. Békés József
