Somogyi Néplap, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-15 / 139. szám

1987. június 15., hétfő Somogyi Néplap 5 Megkezdődött a szünidő Az év ellső, igazi kániku­lád vasárnapja egyben a nyári szünidő (kezdetét is je­lezte. Az iskolák becsukták kapuikat, csak egy-két he­lyen. kell még megvárni a bi zony ít Vány őszit ást. A szak­mát tanulóknak azonban csak három hét gyakorlat után ér véget a tanév. És persze iái főiskolások, egye­temisták, levelező öregdiá­kok izzadnak továbbra is a vaskos kötetek födött, vizs­gára, u.v-ra készülve. Kaposvár utcáin már kora reggel hátizsákot, szatyrokat cipelő gyerekeikkel, felnőttek­kel találkoztam. Utaznak, ki­rándulnak, strandra mennek. És persze jönnek. Mert tá­voli városok lakóinak So­mogy fővárosa is lehet nya­ra lóhely. Monnó Erika és Gábor most végezték az első álta­lános iskolát Pécsett. Nagy­mamájuk a Jókai-ligetben hintáztatja őket. Az iker­pár kisfiú-kislány él vezi a nagyi vendégszeretetét, maj­szolja a finom palacsintát. — És utána? — A Balatonra megyünk hátizsákéi és sátorral, élén­kül meg Erika. A nagyma­ma szorgalmasan hintáztat­ja őket. Négy pelyhedző álliú fia­talember, rövid nadrágban, reklámszatyorral a kézben igyekszik az úton. — Szabadszállásról,, a tiszthelyettesképző iskolából jöttünk — mondja Izsó Gá­bor. — Itt töltjük a három hetes nyári gyakorlatunkat. Egy hete vagyunk a város­ban, és nagyon jól érezzük magunkat. Vjváry József, Tóth Zsolt és Bujtás Attila, a három társ ebben csak megerősíti. — A jövő héten a Bala­tonra is elmegyünk. Mú­zeumlátogatás van még a porgramban — világosít fel Attila. — És most ihova? — A strandra — válaszol­ják kórusban. Ilyenkor ott a legjobb. TARI JANOS Ml IIIIsi Iliin Ul A folyosón hirtelen dob­hártyaszaggató élességgel felharsant a megváltó csen­gőszó, s az oztály végleg ki­adta tüdejéből az izgalmak okozta megfulladás ellen összegyűjtött maradék leve­gőt. Mikor Csiperke kiment, egymást lökidösve kitódultak a folyosóra és az udvarra. Bandi és Pityu titokzatos arccal fcülönvonult egy mo- gyoróbokor védelme alá, s addig hallgattak elegánsan, amíg Piros Lajos észre nem vette, hogy fölösleges mel­lettük. — Nézd, itt van Guszti bácsi levele! — mondta Pi­tyu, és elővett egy sárga bo­rítékot a zsebéből. Kardos kikapta a kezé­ből, és végigfutotta. Az alá­írásnál furcsán összeráncol­ta a szemöldökét,' mert Guszti bácsi így írta alá a levelet: „Szeretetted csókol benneteket Juliska néni.”. — Ki ez a Juliska néni? — Hát a nagynénim, te gyógy ős. Persze, mikor te ott jártál, nem találkoztál vele, mert akkor volt vafcbélmű- téten. Tudod, faluhelyen a férfiak nem írnak levelet, csak az asszonyok — mo­solygott Pityu, barátja hiá­nyos falusi ismeretein. Bandi révedezve bólintott. Hirtelen új filmet fűzött bele a nála mindig készen­létben álló fantázia-mozi- gépbe, s lejátszotta magá­nak. Lelki szemei előtt megjelent a somogyikén va­dászlak, a tornácán és a folyosóin falra aggatott óriá­si szarvasagancsokkal, me­lyeknek fahéj barna és avas sárga osontszíne évszázados vadászkalandokróil árulko­dott. Az ebédlő bejárata fö­lött egy rücskös-fekete, ki­tömött vaddisznófej nézett gonoszul, görbült agyarak­kal az érkezőre. Ennek a vadásziaknak az egyik szár­nyában lakott Guszti bácsi és Juliska néni csöndes ket­tesben, örök rigófütty és az őszi hajnalokon messze- hangzó szarvasbőgés kö­zött. Szomorú, hogy ennek a két szeretette vágyó ember­nek nem volt gyermeke, mert a sors bizony nem va­lami mennyországi jóságos öregember, hanem rideg biológiai vastörvényeken alapuló természeti rend, amely fütyül arra, hogy az emberek mit hisznek és gon­dolnak róla. De ez a gye- rektelenség egyben szeren­cséje is volt a két fiúnak, mert így Guszti bácsi és Ju­liska néni erdőszéli magá­nyában sokkal szívesebben fogadja unokaöccsét és an­nak barátját, mintha há­rom-négy saját költésű gyer­mek lármázna a háznál. A vadászlak a somogykéri állami erdőgazdaság tulaj­dona. Az évente újrame­szelt, zöldzsalus, fazsinde­lyes ház .gyönyörű tölgyes széléin áll, s a hullámzó Á tetőre lépni tilos! Kevesebb szolgáltatás Igáiban Az asztalra tett kétdecis üveg szürke — tört színű fo­lyadékkal volt tele. Az aljá­ra apró homokszemcsék üle­pedtek le, de a vízben még mindig úszkált valamilyen szennyeződés. Az egyik hi­degvizes kút felmondta a szolgálatot. Nagy baj, nem tudni, lesz-e elég hűtővíz a szikkasztó hőség idején. Az Igáiban feltörő hatvan-het- ven fokos termálvizet hűteni kell, másként megégetné a gyanútlan fürdőzőt. Tiszta termálvíz csak a fedett me­dencében volt, oda keverés nélkül folyt be a gyógyhatá­sú folyadék. A csapokat ré­gen elzárták, a fedett me­dence jó ideig szárazon vár­ja, hogy történjék vele vala­mi. Az Igalba érkező vendégek zöme a tiszta gyógyvízért, a fedett fürdőért keresi meg a községet. Nyáron a hűvös, rossz időben is rengetegen lá­togatnak Igalba. Közkedvelt fürdő, az országhatáron túl is híre ment. Szinte özönle­nek ide a külföldi turisták. A fürdő fogadóképessége azonban véges, medencéket az utóbbi időben nem épí­tettek, csupán egy gyermek­pancsolóval gyarapodott a srgnd. A régi „teknők” el­avultak: repedeznek, elszö­kik belőlük a víz. Valameny- nyire ráférne a felújítás. De ezeket legalább használhat­ják a vendégek. A fedett fürdő sokkal rosszabb álla­potban van. Két évvel ez­előtt a szakértők életveszé­lyessé nyilvánították. A ter­málvíz aktív gőze egyre csak marta a vasvázat, amelyről vékony íemezkék- ben vált le az oxidálódott vas. A hamarjában készült álmennyezet nem segített, s az eszétikai látványt is rom­bolta. Az épület oldalfala gyenge, az alapozással is baj lehetett, mert utóbb megre­pedezett. A két évvel ezelőtti szakvélemény hatására meg­erősítették a vázszerkezetet. Ügy látszik azonban, hogy mindez fölöslegesen készült csak azért, hogy elodázzák az előbb-utóbb elkerülhetet­len felújítást. A szakértők az idén megint csak használ­hatatlannak Ítélték az épü­letet, a két éve befektetett költség elveszett. A DRV megyei üzemigaz­gatósága az év elején kért szakvéleményt. A nagyobb idegenforgalom nyáron van, érthető, hogy senki sem akart nekivágni a szezonnak, amíg a szakemberek át nem vizsgálták a szerkezeteket. Az viszont elgondolkodtató, dombokat hatalmas gyer- tyánerdők, égbe nyúló feny­vesek, szelíd nyíresek borít­ják. A lankákon erdőintásak sárga színei villognak, a fa­iskolák üde zöldjével válta­kozva. és a halmok lejtőin pompás, fácánrejrtő bozótok, eprészésre kiválóan alkal­mas ligetek váltják egymást. Bandi már kétszer jánt ezen a tájon — igaz, hogy csak egy-két napig —, és városli gyermek létére az első órák ámulata után' .ter­mészetesen végleg belesze­retett a vadonnak látszó er­dők, a lábat buktató füvű boglárkás-mécsvirágos ré­tek és tücsökzenétől hangos csalitok szépségébe. A völ­gyek ölén rejtőző nádibugás halastavak pedig egyszeri­ben felgyújtották amúgy is könnyen lángra lobbanó fantáziáját. A csöndes, ollajbairna víz mélyén öles harcsákat, csukákat, az iszapbah lustán mozgó kö­vér, aranysárga pontyokat látott képzelete, s a mocsár végében levő hatalmas, ki­száradt fűzfán a rétisas mél- tós ágasam komor, gatyás lálbszárú alakja állt őrt a vadon fölött. Istenem, micsoda vadász­paradicsom ! (Folytatjuk) hogy miért nem jutott ez va­lakinek korábban eszébe? A nyár elejére ugyanis el­készülhettek volna az átépí­téssel. Nem volt meglepő a statikusok ■ véleménye. De valóban teljesen tönkre ment a szerkezet? A mérnökök szerint igen. A „hozzáértő” vendégek s néhány avatatlan szakértő azonban nem érzi ilyen válságosnak a helyze­tet. Véleményüket az is alá­támasztja, hogy a két évvel ezelőtt megerősített váz ilyen rövid idő alatt nemigen me­het tönkre, ha mégis, akkor a tervező, vagy az építő szak­értelmét megkérdőjelezhet­jük. Mindenképpen áthidaló megoldás lett volna nyáron még megtölteni a fedett me­dencéit. — Senki sem vállalná a felelősséget egy olyan szak- vélemény birtokában amely­ben életveszélyessé nyilvání­tották az épületet — érvelt Topschál József, a DRV igaz­gatója. Századelő hangulatát őrző, vastag falú ház Kaposváron, a Dimitrov utca közepén. A kis zöld kapu mögött egy kedves, a régmúlt levegőjét idéző világba érkezünk. A szoba falán családi ereklyék függenek: fényképek, fest­mények, oklevelek. Egy nagy Magyarországot ábrázoló térkép fekszik az asztalon, melyet Henkey Zoltán nyu­galmazott ének-zenei szak- felügyelő, karnagy készített, s melynek az Ének-zenei ne­velés a Magas Tátrától a Dráváig címet adta. Büszke rá, hiszen a topográfiai je­lek egy-egy állomást, él­ményt, kedves emléket ele­venítenek föl tevékeny életé­ből. — Szentesen születtem 1914. október 2-án — kezdi a beszélgetést a házigazda. Kisgyerekként kerültem Lé­vára, ahol édesapám az ele­mi iskola kántortanítója, és a szlovákiai Magyar Ta­nítók Országos Dalárdájának karnagya lett. Léván jártam magyar nyelvű elemi és pol­gári iskolába, csehszlovák tannyelvű gimnáziumban és tanítóképzőben szereztem tudást, amely meghatározta egész életemet. Tanító let­tem. — A Garam mentéről Csallóközbe, Alsó- és Felső- nyárasdra mutat a nyíl. Mi­kor került oda ? — 1937-től 1940-ig tanítot­tam itt, már magyar nyelvű iskolában. Ekkor iratkoztam be a Pozsonyi Zeneakadé­miára, s hat évig cselló tan­szakra jártam. 1940-ban úgy- nevezétt „berendelt álla­mi tanító” lettem a lévai tanfelügyelőségen. Óraváz­latok, tanmenetek, tanórák ellenőrzése, szakmai tanács­adás vott a feladatom. 1947- ben Wiliant Henrik tanító Mária nevű lányát vettem feleségül aki negyven éve fogja a kezemet, s vigyázza az életemet... — 1948-ban, Kadarkúton telepedett le a család. Üj hely, más emberek. Könnyű volt megszokni ? — Hamar befogadott ben­nünket a falu. Pedagógus­ként számos segítő barátra leltem ezen a környéken is. Kezdetben Gigében tanítot­tam, és egy harminctagú kó­rust vezettem. A megyei ver­seny sikere után figyeltek föl a munkámra. 1951-ben So­mogy, Tolna és Baranya ének-zenei szakfelügyeleté­vel bíztak meg. A Balaton partján énekoktatói, szakta­nári és kórusvezetői tanfo­lyamokat s országszerte elő­adásokat tartottam. szafordult. Lehet, hogy so­hasem keresi föl ezután Igáit. A nyárelő rossz időt hozott, nem kinti fürdőzésre valót. A vendégeknek hiába ajánlot­ták a szabadtéri medencé­ket ... Ügy látszik, balul sült el egy amúgy helyénvaló elha­tározás. A fedett részt fel kell újítani, de ehhez renge­teg pénz kell. Nehéz dönte­ni. Valaki megunhatta a hu­zavonát, de nem a legjobb időben. Nehéz volna szá­mokkal kifejezni, mekkora veszteség ez a vízműnek és az országnak. Nem is a pénz­ről, inkább a hírnevünkről van szó. A belépődíjakat itöbb mint másfélszeresére emelték, és kevesebb lett a szolgáltatás. Üjabb lapáttal tettek a tűz­re. A bizonytalanság, s az el­hamarkodott döntés után né­hány hete a régi árért vált­hatnak jegyet a vendégek. A fedett medencét augusztus­ban, (a szezon végén!) talán birtokba vehetik a fürdőzők. — A beszámolók és elő­adások sárguló lapjain pi­rossal aláhúzott Kodályinté- zetekre bukkantam. Nem volt nehéz megbizonyosodni ar­ról, hogy Kodályt tartja mesterének. — Valóban, az ő tanítvá­nyának vallom magam. Ko­dály elvei alapján állítottam össze szakdidaktikai írásai­mat. Osztályokra lebontva határoztam meg az iskolák­ban tanítandó népdalokat, zeneelméleti ismereteket. Ti­zenegy kötetbe építve jelen­tek meg dolgozataim az ének-zenei nevelés gyakorla­táról. A 70-es évek elején a Magyar Rádió Nyitnikék műsorának zenei szerkesztő­jeként tevékenykedtem. — A térkép szerint Gige után Kaposvár következett, a Vörös Hadsereg úti, a Ber­zsenyi, a Tóth Lajos, a Rá­kóczi és a Krénusz általános iskolák, s a Táncsics gimná­zium. De hol vannak jelöl­ve a kórusok, amelyeket a tanítás és a szakfelügyelet mellett vezetett? — Az emlékezetembe vés­tem őket. Kálmáncsán és Nagybajomban vezetem énekkart, s a Kaposvári Já­rási Pedagógus Vegyeskar és a Cantus Lacrimárum kórus karnagya voltam. Olyan em­berek között lehettem, akik mindannyian magukénak érezték Kodály igazát: „Száz­hangú orgona a magyar nép­zene, mindenre van hangja, a szelíd tréfától a tragédiá­ig” — Elégedett embernek ér­zi önmagát? — Az élet nem volt há­látlan hozzám. Több száz gyereknek adhattam át a népdal, a zene melegítő és világító erejét. Ha találko­zom egykori tanítványaim­mal boldogan újságolják, hogy zeneiskolába járatják, furulyázni, hegedülni, zon­gorázni taníttatják gyerme­keiket Ekkor érzem igazán, hogy munkám nem volt hiá­bavaló. Henkey Zoltán szerénység­ből nem említi azokat a dí- "jakat, amelyekkel fáradha­tatlan munkaszeretetét ju­talmazták. Feleségétől tu­dom, hogy a Szocialista Kul­túráért kitüntetés birtokosa, s megkapta Az oktatásügy ki­váló dolgozója, a Kiváló Üt- törővezető, a Tegyünk többet Somogyért! elismeréseket, és Kaposvár művészeti díját. A pedagógusnapon tanít­ványok jöttek el hozzá a tíz éve nyugdíjban lévő tanár­nak átnyújtották tiszteletük és megbecsülésük virágait. Lőrincz Sándor A vendégek egy része visz­Faragó László TÍZ ÉVE NYUGDÍJBAN Kodály nyomdokain \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents