Somogyi Néplap, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-13 / 138. szám
8 Somogyi Néplap 1987. iúnius 13.. szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Úton a rendezői színház felé ? Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal Operakultúránk — a fesztivál tükrében „ ... minden ellenkező híreszteléssel szemben még minidig korai a harangok félreverése. Temetni köny- nyebb, mint küzdeni: én hiszek az Operában.” Szokolay Sándor mondita ezt Keltái Tamásnak a Muzsika interjújában. A szerző igazált látszott bizonyítani az ope- riaijátszó színházak negyedik, szegedi találkozója, s külön is a hosszú szünet után Magyarországon újra — s éppen Szegeden — bemutatott művének, a Vér- násznak egyöntetű szakmai és közönségsikere. „Ha válságról, stagnálásról, mélypontról beszéltünk, nos akkor az elmozdulást A pécsi Figaróban Geötz Judit és Egri Sándor mutatja ez a hét, mindebből kilábal óba n van a hazai operajátszás.” Ez pedig Fodor Géza megállapítása; az Openaház dramaturgja végignézte a szegedi opera - héten a hat színház hét előadását, részt vett a kapcsolódó egyéb programokon — s erre a következtetésre jutott. Mierrefelé is látszik mozdulni a szegedi tapasztalatok alapján a mostanában oly sok vitát kavart magyar operakultúra ? Egyértelműen az úgynevezett rendezői színház felé. Kis túlzással azt is mondhatnánk, a rendezők hete volt a szegedi. A szegedi társulat Ma- cbeth-je az , „abszolút kiemelkedő” jelzőt kapta az operahéten. A rendkívül átgondoltan és tehetségesen Mai görög költők Takisz Andoniu Pár garasért ötven év-gyűrűt aggatott nyakaimba az idő. Színahainy egytől egyig. Fogyatkoznak a napjaim — megveszi óikét sorra a halál egy-egy darab kenyérért; s elkótyavetyéli pár garasért. Még egy szívet Számig ér már a víz, én még esernyőt tartok fölém, hogy meg ne ázzak. Kevertem néhány esőcseppet a boromba, hogy meg ne irészegüljön a versem. Még egy szívet ültettem tágas mellkasomba; kettőben elfér talán ez az egyedüllét... Kosztasz Vrettakosz Felhívás Ne bánj meg semmit. Ne bújtasd szavald vezefclő-diaróeba. Akik keresztre szögeznek erősebbek tenálad. Mihelyt kiszakad belőled a lélek, véres ingedbe törlik a késüket, s tisztán dugják vissza övükbe. Ne bánj meg semmit! S ne is áltasd magad azzal, hogy halálodtól jobban félnek, mint életedtől! Kosztasz Sztamatisz Sziszifosz küszködése Irigylem végeérhetetlen küszködését. Bárcsak adódna az én életemben is egy kő — jelenthetne valamiféle kijáratot embertelenül szürke hétköznapjaimon. Irigylem Sziszifosz küszködését. Titáni próbatételében maga az élet kapkod levegőért. Papp Árpád fordításai színpadra állított Verdi-mű előadása nemcsak azt bizonyította, hogy klasszikusunk menyire modern szerző (ez az interpretáció a hatalom gyakorlásának mikéntjéről szólt); hanem azt is, hogy a dramaturgiailiag, szceniikai- lag adékvát, gondosan kimunkált előadásmód, a szereplőket színészi teljesítményekre ösztönző alkotói felfogás mennyire segítheti a műfaj komplexitásának megragadó, erős hatású érvényesülését. Érdekes-izgalmas „másságával” tűnt ki a Magyar Állami Oparaház Sevillaija: fergeteges „vígságával”; stílusokat összebékítő (klasszi- oizáló díszlet, burleszket idéző színpadi játék), sokrétűséget egységgé olvasztó, alkotó fantáziával, invencióval létrehozott, lehengerlő hatású különösséget láttunk az operaszínpadon. A másik pólust, a hagyományőrző előadástípust képviselte debrencenáék korrekt, s néhány igazán szép színházi pillanattal megajándékozó Toscája. Az ugyancsak rendezői újításokra törekvő győri Carmen, a nemes zenei anyagú népszínházi operett, A párizsi élet, s a pécsi Figaro szerepelt még a hét műsorán. Főként ez utóbbi produkciókat nézve keltett igazat adnunk mindazoknak, akik operajátszásunk színvonalát féltik, a feltételek megjavításával látnák esélyt a mi- nősógör zésre. Nem először került elő a javaslat (ezúttal Oberfrank Géza, a szegedi főzeneigazgató volt a kezdeményező), hogy elsősorban a vidéki társulatok szoros együttműködésével kellene segíteni a gazdasági és művészi gondok megoldásában. Jelenet A sevillai borbély című operából (Szüle Tamás és Begányi Ferenc) Tas Ildikó és Rózsa Sándor a győri Carmenben Amíg a fentiekhez hasonló, napi gondokon túl nem jutunk, míg a legtöbb helyen méltatlan körülmények miatt pazanlódik rengeteg energia, a „végső”, nagy kérdésekkel nehéz foglalkozni. Tudniillik azzal, hogy miért keld, miért nélkülözhetetlen napjainkban az opera? Miként Fodor Géza, a fesztiválon rámutatott: a műfaj világszerte virulens; s miközben nálunk is tapasztalható e humanisztikus küldetésű, a tradicionális értékeket, a „nagy egyértelműségeket” közvetítő műfaj iránti igény — Magyarországon a fennmaradásért, persze a színvonalas fennmaradásért küzd az opera- játszás. Mindenesetre a szegedi seregszemle fontos állomásnak tűnt a hazai operakultúra megmentése felé vezető úton. Sulyok Erzsébet Szépen magyarul — szépen emberül Aki, amely, ami E főnévi vonatkozó névmások használatában nagyon sok hibát követnek el, pedig elég könnyű a használatuk. Személyt jelentő főnévre az aki névmással utalunk. „Aki mer, az nyer.” Megnevezett dologra, fogalomra, állatokra az amely vonatkozik. „Elolvastad már a könyvet, amelyet ajánlott tam?” A mindennapi beszédben amely helyett ami is használható. „Elolvastam minden könyvet, amihez hozzájutottam.” És végül a főnévvel meg nem nevezett dologra, egész mondat tartalmára az ami vonatkozik: „Ami késik, nem múlik." Régi alakjuk ki, mely, mi volt. De mivel sokszor a főmondat rámutató szava tapadt hozzájuk, az az kiből aki, az az mely-bői amely, és az az mi-bői ami lett. Ma már egyaránt használjuk a rövidebb és hosz- szabb változatokat, néha jelentésbeli különbséggel. „Ki korán kel, aranyat tel.” „Aki a rózsáját igazán szereti, záporeső esik, mégis megkeresi.” „Ki az urát nem szereti, sárgarépát főzzön neki.” „Ugyanígy váltakozik a mely az amely-lyel. Ez az a könyv, amelyet ajánlattam. Az ami, mi változatok közül a hosszú használatos: „Ez az, amit régen kerestem.” A mindennapi beszédben bizonyos esetekben használjuk a ki, mi névmásokat is. Például: „írnék, ha volna kinek” (azaz ha volna olyan ember, akinek írhatnék). Ha valamit megköszönnek, azt szoktuk mondani: „Nincs mit” — azaz niracserv semmi, amit meg kellene köszönni. Jegyezzük meg azt is, hogy jelzőként mindig a hosszabb névmásokat használjuk. Például: „Aki áldója van!” „Ami pénzem volt, már mind elköltöttem”; „Amely gyermek megijed, anyja ölébe siet.” Kiss István A kőszívű unokái A könyvhéten jelent meg Nemeskürty István új könyve: „A kőszívű ember unokái”. Címe után ítélve, rejtelmes tartalmú művel lesz dolga a Nemeskürty-írások kedvelőjének, mert a történelmi ismeretterjesztési nyíltan vállaló szerzőtől megszokták, hogy címei egyértelműen utalnak a karra. Egyetlen dolgot léhét kétséget kizáróan megállapítani; a cím eredetijét Jókainál fedezhetjük föl, „A kőszívű ember fiai”-ban. Vajon csak a szimbolizáló játszókedv, vagy a korra mutató szándék bök éppen Jókaira? A „Kőszívű ember unokái” címből nagyapa! üzenetet olvashatunk ki a lehetséges unokák számára? — kérdezem a szerzőt. — Nem, dehogyis! Ellenkezőleg! Jókainál a „kőszívű ember” az öreg Barad- lay, aki életcéljának az osztrák célokat látja, vagyis a magyar függetlenségi törekvések elnyomásának természetes kiszolgálását. Három fia ennek ellenkezőjét cse- lekszi. Jókai könyve az első regényes visszapillantás a Világosig történtekre. Az ellenszegülő fiúk történelmi parancsot fogtak föl. Aki azt teljesen magáévá tette, részt vett ,a szabadságharc-r ban, szenvedte az üldöztetést, majd kidolgozta a történelmi parancshoz tartozó kiegyezést. A három fiút akár be is helyettesíthetjük, mondjuk Deák Ferenccel, Andrássy Gyula gróffal, s akár Tisza Kálmánnal. Az első, ,,a haza bölcse”, már a reform-országgyűléseken föltűnt, másikuk, Andrássy halálraítélt emigráns forradalmi szerepléséért, majd külügyminiszterként nemzetközi jelentőségű politikus, Tisza pedig az 1848-as vallás- és közoktatásügyi minisztérium segédfogalmazója volt, ahol Eötvös a miniszter. A „kőszívű ember unokáin” azokat értem, akik •készen kapták a forradalmat, és annak a kiegyezésibe kényszerülő vívmányait. Róluk szól a könyv, hogyan éltek a hagyatékkal. Bizonyára ismeretlen neveket is mondok, mint Széli Kálmán, Kál'lay Béni, Szilágyi Dezső, Lukács Béla. Ennek a korszáknak a szülöttei Mikszáth Kálmán és Tolnai Lajos írók is. A könyvem az 1867 és 1896 közé eső időszak eseményeit nagyítja ki. Egy félremagyarázás ellen is ha- dákozom, ami szerint ekkor, csupán az illúziók füstbod- rá|t eregető béke és az elégedett testpedtség kora honolt. Ez csupán frázis. így Széli Kálmán figyelmeztetett a balkáni háború kimenetelére, Szilágyi, józsefvárosi képviselő, aki a proletariátus szerepét fölfogja, a képviselő Jókai beszédeit olvasva ma is megirigyelhetjük radikalizmusát és éleslátását. Már ő beszél az akkori fegyverkezési verseny kilá- tástaianságáról. Könyve, a „Jövő század regénye”, akár sci-fi klasszikussá tehetné. Vetter Antal tábornok, aki 1848-ban a magyar kormány mellé elsőként álló osztrák tiszt, egyetemi előadásban jósolja meg a technikai fejlődés atomháborúhoz' hasonlót produkáló kataklizmáját. Már akkor látja, hogy a személyes katonai erény faember batkát sem fog érni. Andrássy Gyula, amikor már fölhagyott a küiügyrninisz- terséggel, az akkori parlamentben — 1885-ben, a mai Bródy Sándor utcában — a világ politikai tendenciáiból kikövetkeztetve — megjósolta a világháborút és kimenetelét az alig odafigyelő képviselőknek. Egyszóval azt akarom megvizsgálni, hogy az unokák hogyan sáfárkodtak lázadó szüleik hagyatékával. Akármit is mondunk ma. megragadták a demokratizmus kínálkozó lehetőségét. A történelmi értékítélet könnyen megfeledkezik arról, hogy az 1867-es nemzetiségi törvény egyedülálló volt a maga idejében, ugyanúgy, mint 1568-ban Tordán a vallásszabadság meghirdetése. De hogy a kezdeményező Dávid Ferenc 10 év múlva a dévai börtönben végzi, az is a képbe < tartozik. (Erről pl. a Tan- könyvkiadó 1979-es történelmi kronológiája nem tud, de az 1976-os Kriterdon- kiadvány igen. — Bokor) A könyvem a millenniumig, 1896-ig kíséri az unokákat. Az 1895-ben hatalomra jutó Bánffy-kormány- tól kezdve látom a végzetes fordulatot, ami a világnak a világháborút és számunkra. ezen belül, a „leírást”, Trianont hordoz,ta. Ami tehát előtte történt, abban látok meghatározót, követésre méltót. Bánffyék az imperializmust mint ideológiaként is születő valóságot, szó szerint kívánatos fejlődésiránynak tartották. Vallották, hagy „imperialisták”. Cselekvési elvük az erőszak. Sokfelé vezet ez, amit mi már megéltünk, de ők még nem. A magyar „szupremácia" is e koszaikban nyert baljós hangzást. Látszólag nem volt másról szó, mint a kiegyezés gondolatának spekulatív végighajszoláisáról. Ha dualizmus van — osztrák—magyar vezetés —, akkor legyen minden és szó szerint az. Nemzetiségi elszakadást szított már azzal, hogy a közös helyett magyar hadsereget követelt az egyéb nemzetközi követelések mellett. Ez megalapozta a csehek bevonásával a trdallista gondolatot, és átment a háború utáni pluralista szétszakadás valóságába. Ezzel ad abszurdum fejlődött a dualizmus. — Ügy látom, ön a magyar történelem Mohácsait elemzi. Jól látom-e? — Számítottam a kérdésre. Annyiban látom pontosnak, hogy én éppen Mohács- ellenes vagyok, pontosabban a Mohács-mintájú esemény- feldolgozást nem szívlelem. '•— önit a történészek — enyhén szólva — betolakodónak tekintik. Mintha a sziakétrdéklődés öntudatlan kisajátító tendenciával szemben azt akarná folyvást bizonygatni, hogy a történelem közkincs, tehált mindenkié. — Valóiban. Ha nem az emberekhez szól, mert nincs számukra mondanivalója a történetírásnak, akkor nem tartják a magukénak sem. Hogy alakítható módon mindenkié lehessen a história, fel kell támasztani belőle a személyes élményt. Bokor Levente
