Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
8 Somogyi Néplap 1987. május 30., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Száz év* született Archipenko Bokszmérkőzés Száz éve, 1887. május 30- án Kijevben született a modern szobrászat egyik úttörője, Alekszander Archipenko, és 23 évvel ezelőtt, 1964. február 25-én halt meg New Yorkban. Élete két végállomása között a pálya Párizson és Berlinen haladt át. Szülővárosában kezdte művészi tanulmányait, de valójában nem az iskola, a tanulás, hanem a keresés és fölfedezés belső útján fejlődött. Talán családi hatásra is: apja feltaláló mérnök volt. S a művészetben a megújulás keresésének, az izmusoknak a kora volt az, e törekvéseknek a gyűjtőhelye pedig Párizs. Otthoni, majd moszkvai kiállítások után oda érkezett őjs. A Louvre-ot bújta, azt vallotta később igazi iskolájának. Hasonló útkeresőkkel találkozott, velük együtt szerepelt 1910-től. Ekkor már tanított is; magániskolájának tanítványa volt kis ideig Ferenczy Béni. Tér, mozgás, szín Ezek a kubizmus kibontakozásának évei. A szó mértani alakzatokra bontott elemekből felépülő csendéleteSába királynője két, emberalakokat idéz. A valóság azonban csak utólag skatulyázható. A megújulás a magától értetődőnek hitt ábrázolásnak, az ábrázolás és a világ problémátlan viszonyának felbontása, új problémák keresése és megadása útján jár. A keresők visszanyúlnak az ősi ábrázolásokhoz, azok monumentalitását a téralkotásban látják. A tér' és a mozgás foglalkoztatja őt is, nem a különleges valószerűség; ami ismert, arra elég utalni, a jelzésék elégségesek ahhoz, hogy a képzelet mozgósítsa a néző élményeit. De hogyan lehet a teret nemcsak anyaggal betöltve, hanem üresen hagyva is a formálás részévé tenni? Hogyan lehet a színt vagy a különböző felületű anyagokat a térhatás eszközévé tenni?----E kérdések eredeti megoldásai a mozdulataikkal teret befogó táncosok, a testidomokat jelző kihagyott terekkel formált nőalakok, a mértani formákból, egymást metsző síkokból, kúpokból, áttörő egyenesekből plasztikus színezéssel épülő figurák a cirkusz amúgy is jelzéses, jelképes világából, vagy a bokszmérkőzés téren áthatóKERNER TIBOR REQUIEM A Fényes szelek nemzedékének, Nemzedéktársaimnak Sírok közt lépegetek. Talpam alatt halott falevelek; Feketék, sárgák, sárosak: Rég lehullottak és tegnapiak. Halott faleveleken lépegetek, Halott falevelek arcán Csillogó hajnali harmat... Megállók: nézem hogy’ szállong A platán zöldes-sárga levele. Nézem, s feljajdul szívem: Jaj! Hát miért? Hiszen Élhettél volna még! Miért siettél? Miért? Hát nem kellett már A csendes Ősz, s ott fent A halovány napsugár? Tudom: várt már Avar-ország. A csend. S tudom: az élet, jaj! Az élet nélküled is Megy tovább. Mégis. Nem kellett volna még! Látod barátom, én is már Csak a csendre vágyom; S ha riéha rámsüt még A napsugár, azt néki Földig hajolva Megköszönöm. ló, egymásba szögelő erőt és küzdelmet bezáró tömjei. Kinetikus, világító A század második — vi- lákháborútól terhes — évtizedét és Párizst maga mögött hagyva még két évet Berlinben tölt, a modern irányzatok másik szülőhelyén, majd 1923-ban Amerikába ■ megy, ahol tanít, egy időben Moholy-Nagy László Új' Bau- hausában vesz részt, és sikeres szobrászként él. Ezt a korszakát mór gyakran leértékelik mint kevésbé progresszív, kisebb értékű, a vásárlói ízlésnek engedő alkotószakaszt. Egyenetlenségek minden művész pályáján vannak, s Archipenko korábbi munkái sem egyöntetűen mind kiemelkedő értékűek vagy újdonságúak. A művészet nagy kísérletező korszaka is lehiggadt időközben. Archipenko „klasszici- záló” művei is tükrözik ezt, higgadtabb értékeket mutatnak fel. S azt is mondhatjuk, összegezve újraél olyan élményeket, mint az ősművészet, melynek hatása egyes korai műveiben jelentkezett. A Sába királynője, úgy érezzük, ezt az archaikus élményt egyesíti az archipen- kói térformálás eredményeivel. Emellett később is kereső mester: új anyagok, üveg, tükröző fémfelületek, műanyagok, érdekes kombinációk művészi meghódítója. S ha a ma is jelentkező mozgó, kinetikus vagy fényhatásokkal, világítással élő műveket látjuk, jó tudnunk: ő lépett először e területre is. N. F. Gyümölcsfákkal álcázott kert alatt álltak, s már megcsókolták egymást, amikor az estében: — Pokolfajzatok! Paráznák! — megcsendült a sötétség, s lecsapott rájuk egy karó. Loránd reflexszerűen elpenderítette a lányt, és a kerítésre vetette magát, hogy elkapja támadójukat. Rohamát szögesdrót fékezte meg; rozsdás tüskéi végigszántották tenyerét. Káromkodva húzódott vissza; szemében vereségének ádáz könnyei csillogtak. — Meg tudnám ölni — sziszegte. — Ne szitkozódj — kérte Éva. — Vallásos dühöngő lakik itt... Különben az egész környéken. Ne törődj vele... Mutasd a kezed. Vérzik? — De a keservit, kiontom a belét a sebesült kezemmel is! Gyufalángnál vizsgálták meg. Nagy fényes, vérző csík vonult az életvonalon keresztül, mint predesztináció figyelmeztető jelei. Éva bekötözte zsebkendőjével, majd a fiú mellére bújt. De az izgató érzést, mely az első csóknál oly bőségesen kelt testében, nem tudta visszaidézni. Megtört a varázs, és tudomásul kellett vennie, hogy együttlétük már nem magánügy, kikezdte az emberi gyarlóság... — Szörnyű érzés valakinek a halálát kívánni — dohogta Loránd. — Ezek az öregek biztosan a háborúban tanulták meg a fejbevágás csínját-bínját. Vajon a te apád is érti, hogyan kell valakit eredményesen fejbekó- lintani, és azért félsz tőle? — Ha ismernéd, fel sem tételeznél róla ilyesmit — mondta a lány. — Bemutatsz, s akkor elválik! Az ajánlat szemmel látha7 tóan kellemetlenül érintette Évát. Loránd megérezte ezt, leemelte válláról kezét, és megpillantotta a kötésen átütő vérfoltokat. Riadtan mutatta : — Vérzik! Éva arra gondolt, hogy nem tudja követni társa változásait; hol zsémbes, mint az álomból felriasztott gyermek, hol meg kiábrándult, mint az eltelt évein kesergő felnőtt. Tekintete órája világító számlapjára .siklott; „apám már megváltói kínokat szenved” — nyilait a mellébe. — Mennem kell — hadarta szinte érthetetlenül. — Rajta — mondta készségesen Loránd. —" Irány: hozzátok! — Nem akarhatod komolyan — nyöszörögte a lány. — Miért ne? Ha bemutatsz, nem kell többé titokban találkoznunk. Egyszerű, nem? Aztán a kezemet is fertőtleníteni kéne. nem? — De — felelte Éva; hangja úgy csengett, mint egy ajtócsapódás. Loránd örvendezett, hogy végre alkalma nyílik megismerni a lány körül lappangó titokzatosságot. (Ha találkozni akart vele, kiállt a városszélén húzódó szemétlerakat peremére, ahová állítólag Éva az ablakából kilátott, és várt tíz percet. Ha a lány nem tudott elszökni otthonról, ő dühében bevágta magát a közeli kocsmába, és felhajtott néhány vigasztaló féldecit, amivel többnyire édesanyjának okozott gondot, aki nem tudta megérteni, hogy tizenhat éves fiának, mi oka lehet az ivásra?) Követte a lányt, és fájó kezéről is megfeledkezett. Leg- megnyerőbb mosolyát próbálgatta; hitt az első benyomás meghatározó szerepében. Nem jutottak túl a küszöbön. Szikár ember állta el az útjukat. Mély, lágy tónusú hangja éles ellentétben állt kihegyezett tekintetével. — Ki ez? — kérdezte a kardszerű ember. — Testvérünk? — A barátom megsebesült — rebegte a lány. — Fertőtleníteni kell a sebét. — Tehát nem testvérünk — keményedéit meg az apa hangja. — Fiatalember, tudhatja: nálunk nincs kórház. — Szemébe acsarkodó jéghegyek ütköztek, Loránd mindent megértett, amint felfedezte kezében a szentkönyvet.' Elvigyorodott: — Ebből tetszik felebaráti szeretetet tanulni? — kérdezte, azzal letépte kezéről a lány kendőjét, és a lábuk elé dobta. Kis fehér kutya eredt a nyomába, felrúgta, és elégedetten hallgatta nyüszítését, mintha ezzel bosszút állt volna a házigazdán. Az utcára érve megfordult, és haragosan a ház felé rázta az öklét. Sajgó tenyere térítette észhéz; a kerítés mellé lépett, és hozzáfogott fertőtleníteni a sebét. — Kötszert hoztam, Lóri — szólalt meg hátamögött Éva, de amint megpillantotta, mit művel a fiú, zavartan elhúzódott. — Hallod? — Láthatod, megoldottam — felelte fennsőbbségesen Loránd. — Leonidász receptje szerint! — Leonidász? — Szent Leonidász! Nem ismered? Te. kebelbarátja minden szentnek, nem ismered Szent Leót, a Sebrevize- lők alapító vértanúját? Hát tudd, arról lehet felismerni, hogy örökösen a tenyerébe pisil, te szentfazék! — Amiért apámra dühös vagy, velem így ne beszélj! — fortyant fel a lány,.— Te akartad mindenáron ismerni! S aztán lehetne akár a megyei párttitkár, vagy bármelyik megveszekedett ateista, akkor se ölel keblére, ha éjszaka viszed haza a lányát, és vérző jobbodat nyújtod bemutatkozáskor! — Nocsak — morrantotta gúnyosan Loránd. — Különben is, az apám meggyőződése nem törvényszerűen az enyém is ... Itt lennék különben veled?... Rá haragszol, és engem büntetsz, Lóri! Ne hülyéskedj már! Gyere, gyere csókolj meg, én mit sem változtam, és itt vagyok, édes ... — Meg vagyok kísértve — sóhajtott a fiú, majd ravaszul megjegyezte: — Látod, látod, most velem jöhetnél... Egyszer úgy is az lesz a sorod, hogy megtedd, hát minek várni jobb alkalomra? — Csak azt tehetem, amit szabad ... Se te, sem én nem vagyunk magunk urai... Te is tudod ezt... Megcsókolták egymást, és hosszú-hosszú ideig nagyszerűen érezték magukat, amikor a távolból: — Pokolfajzatok! Paráznák! — megcsendült a sötétség. Érces káromkodás válaszolt rá. Éva összerezzent, foguk összekoccant. Zavartan kikászálódtak egymás karjából. — Holnap eljössz, Lóri? — Kiállók a szemétdombra, mint máskor ... — Butája — súgta a lány, majd elnyelte a sötétség. Loránd, mintha életveszélyből szabadult volna, megkönnyebbülve lépett a kocsmába. Pálinkát rendelt a melléje szegődő toprongyosnak is. — Finom gyermek vagy, nem olyan ... — mondta hálásan a topis, és Loránd bólintott. Már kezdte úgy érezni, hogy tényleg egészen .más ... Közben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy társa agyagszínű arcába csípjen és megkínozza... Ahányszor kiürült a pohara, visszament a söntéshez, és mindkettőjüknek hozott. Jóval záróra után váltak el. Otthon Loránd hiába próbált a legkisebb zajjal lefeküdni, anyja szorongó szere- tetén nem tudott túljárni. Ébren várta, levetkőztette, és ágyba terelte. Közben duruzsolt, fájdalmasan, anyásán: — Csak tudnám, mi okod van az ivásra a te korodban? ... Loránd a fejére húzta paplanét, és vigyorogni kezdett: „Még kérdi — gondolta —, mintha ő nem is emberek között élne .. Pulykám mondja: dandarú Azt hinné az ember, hogy csak a felnőttek nem értik a verseket és a hozzájuk hasonló talányokat. És a gyerekekben bízik, meg abban, hogy a gyerekekhez még minden közel jut. Aztán rá kell jönnie, hogy ez akkor volna így, ha csak gyerekek volnának a világon. Képzeljük el például az értekezleteket, amiken csupa gyerek vesz részt! Nem fogyna papír, fölöslegesen az idő ... Hanem csak fagylalt fogyna, s amikor már nincs mit nyalogatni, azonnal véget érne a megbeszélés is. Tulajdonképpen nem is lennének értekezletek. És sok más se. Milyen szép is lenne! De nem ilyen szép. — Én, a felnőtt, öltöztetem az óvodában a gyereket, a mellettük álló pádon egy kislány énekli a Kitrákotty című magyar népi gyermek- játék dalát. Nagyszerű ... Mindig arra vágytunk, hogy gyerekeink ilyesmiket énekeljenek, nem a rádiótól, tévétől és tőlünk (!) eltanult slágerszövegeket. Elharsogja még azt a sort is, hogy „pulykám mondja: dandarú”, aztán hirtelen megáll. „Apu, mit jelent az, hogy dandarú?” Tényleg, mit jelent? Kíváncsian odafülelek, mivel fogja kivágni magát a fáradt apa társ? „Ez pulyka nyelven van, és én nem tudok pulykául.” „Azt jelenti, hogy jó vásárt csinált aki őt félpénzen megvette.” „Pulyka nyelven ez azt jelenti jaj de jó!” Vagy egy tudományos válasz: „Hangutánzó szőj kislányom. A pulykák beszédét utánozza, mint a csip- csirip a verebekét.” De imigyen szóla a felnőtt: „Nincsen semmi értelme”. És a kislány nem firtatja tovább a dolgot sőt az éneklést is abbahagyja. Csak arra a délutánra? Ha sok ilyen választ kap, lehet, hogy egy egész életre.- És nemcsak annak lesz majd semmi értelme, amit a pulykám mond, hanem annak se, amit az író, a költő, a muzsikus, a festő, a szobrász... Általában semminek se, ami egy kicsit is eltér a megszokottól, ami agyafúrtabb, mint a villamosjegyre írt használati utasítás. Nem lesz értelme semminek, amin gondolkodni kell. Holott ettől az óvodás kislánytól is lehetett volna tanulni valami fontosat. Az érdeklődést, a rácsodálkozást. Azt, hogyha valami furával találkozik az ember, ne intézze el legyintéssel, hanem álljon meg, és kérdezze, magától vagy mástól: mit jelent? Ám a felnőttek hajlamosak arra, hogy ne a gyerekektől, hanem a többi felnőttől tanuljanak. Azoktól, akiknek egyszerűbb, ha csak legyintenek a világ „értelmetlen” dolgaira. Zelei Miklós
