Somogyi Néplap, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
1987. május 16., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Viszontlátásra, angyalon Tanárnő indián harci díszben Vidám program Falvainkban gyakran fölteszik a kérdést, hogy a helyi általános iskola fiatal pedagógusai alakítsanak-e pedagógus KlSZ-alapszervezetet, vagy a községi szervezetben tevékenykedjenek. Lengyeltótiban öt éve működik az előbbi. A tapasztalatokról Marián József iskolaigazgatótól érdeklődtünk. — Az oktató-nevelő munkában fontos szerepe van a pedagógus alapszervezetnek. Bensőségesebbé vált ezáltal a tanár—diák kapcsolat. A tagok legfontosabb feladata az úttörőcsapat irányítása, de nem zárkóznak el attól sem, hogy a falusi KISZ-szervezettel közös programon vegyenek részt. Jutalomosztások és a személyenként eltérő béremelések előtt az iskolavezetőség javaslatot kér a KlSZ-titkár- tól. — Céljainkat meghatározza hivatásunk. Mi a termelőmunkában közvetlenül csak ritkán veszünk részt, ám .tevékenységünk fontos, hiszen a felnőttélethez szükséges ismereteket, szokás- rendszert, pozitív erkölcsi tulajdonságokat kell kialakítanunk — mondta Böröcz Gyuláné KISZ-titkár. — Széles a skálája azoknak a tevékenységi formáknak, amelyeket ennek érdekében végeznek. Minden évben megrendezik több sportágban az osztályok közötti bajnokságokat, sportdélutánokat, amelyekre szülőkkel együtt várják a gyerekeket. Ezenkívül az önképzőkörök szervezésétől a szüretelésig vállalnak feladatokat. — Alkalmi színjátszó csoporttá alakulunk farsang idejére — tette hozzá Háry János, alias Zsombok Lajos igazgatóhelyetes, KlSZ-veze- tőségi tag. Ugyanis legutóbb ő játszotta a pamflettá alakított daljáték címszerepét. Ö írja ezeknek az előadásoknak a forgatókönyvét is. — Évekkel ezelőtt ötödik osztályban magyart tanítottam — folytatja az írói és színészi szérummal beoltott igazgatóhelyettes. — Amikor éppen a János vitézről beszélgettünk, a gyerekek kérték, hogy a tanári kar játssza el nekik Petőfi verses meséjét. Megírtam a mű paródiáját, és a karácsonyi ünnepi műsorban előadtuk a gyerekeknek. Marián József igazgató szerzett hozzá zenét, s játszotta zongorán. A gyerekek nagyon élvezték, szép karácsopyi ajándék volt. Azóta szerepel a repertoárunkon a „Szemérmetes Erzsók”, ez Petőfi Helység kalapácsának a pamfletje, egy suliparódia, és készülőben van a „Rubin Lúd”. Szabados Mihály, a fényképész előlegezte meg. — Szög kéne, hogy fel tudjam akasztani a falra a képet, ha találnék, segítenének-e? — kérdezi Róza néni, aztán a kútról mesél, amit az unoka akart fúrat- ni a kertben, de ugye a fene beletekergőzött abba, aki csinálta, nem lett a kútból semmi. Sárga nárciszok között vezet az út, szinte vakít a fehér falú ház a napsütésben. Róza néni szorosabbra húzza álla alatt a sötét színű kendőt, igazít egyet a pöty- työs ruhája elején, s begombolja a fekete férfimellény legfelső gombját. Int utánunk, erőtlen hangja még jitolér: Viszontlátásra angyalom ... Klie Ágnes Fotó: Gyertyás László három évvel ezelőtt épültünk Bárdon, de még ma is fájó szívvel gondolunk a Zsippón töltött évekre. A mósai csavargásokra, a bográcsban főzött vacsorákra, arra a csöndre és szabadságra, amit csak a minket körülölelő erdők nyújthattak. Ésszerűség diktálta Ko- necsniéknek, hogy közelebb költözzenek a szolgáltatásokhoz. Nem lehet cél, hogy három gyerek hóban-sárban tapossa az utat iskolábame- net, s az sem, hogy a családfő kilométereket motorozzon naponta. Egy különös életforma haldoklik ma Szendihegy—Olajhegy és Mósa között. Szabó Gyuláné a Kisgyó- tának nevezett domb tetején lévő házban töltötte gyerekkora egy részét. Ma hétvégi pihenőhelye a családnak a hajdanvolt otthon. Szombat —vasárnap Trabantba ül a család, alig tudnak elképzelni más programot. — Vizünk, villanyunk nem volt akkoriban, s mi, gyerekek csapatba verődve indultunk reggelente a zsippói iskolába — mondja Szabó Gyuláné. — Végigcsúsztunk a domboldalon, s egymást kergetve futottunk a tavak mellett, csokorszám szedtük a vadvirágot. Nem zavart bennünket, hogy száz méterről kellett hordani a kútból a vizet az esti fürdetésekhez, természetes volt számunkra ez az élet. Szabad volt, szép volt, és a felnőtt életemet is meghatározó emlékeket adott. Csavargunk a dombok között. Simogató és meleg a napsütés, érintése gyógyító. dalomnak és felejtésnek különös formáját választottá. A dombtetőről szabad a kilátás, egymásba csúszó hajlatok, s elszórva tanyák. Asszony lép ki az egyik ház ajtaján, kezében kosarat tart. Mintha egy filmet látna az ember, a hang nélküli mozdulatok mögött csak sejteni lehet a történéseket. Megkerüli a ház sarkát, háta mögött a nyitott ajtót finoman mozdítja meg a feltámadó szél. Hangosan csobban a tó, hal veti fel magát, és dühös acsarkodással két kutya rohan felénk. Négy rózsaszín malacka sertepeltél utánunk hangos röfögéssel, idősebb asszony áll ki a kapuba, megnézni, mi a lárma oka. Tudja, idegenek bóklászhatnak errefelé, a kutyák csak azokat ugatják. Az erdész felesége, Szúnyog Lászlóné nagy munkában van. Egy napja kelt ki négyszázötven pelyhes kis- csibe a tojásokból, fekete gyöngyszemükkel^ ostobán néznek még, s akár a nap villanásai, cikáznak ide-oda sárga ruhájukban. — Huszonegy éve élünk itt, az uram erdész volt — mondja Szunyogné. — Eljárt az idő, ma már abba kell beleélnünk magunkat, hogy hamarosan elköltözünk. Magányos élet volt, de mi megszoktuk, számunkra inkább az lesz nehéz, hogy százméternyire szomszédok, emberek élnek majd körülöttünk. A dombok közé vezető földút elején több épület is áll. Kidőlt kirítés mögött, akár a mesében: fehérre meszelt házacska, barnára festett ablakkeretekkel, s a nap fényében villanó üveg. Kopogtatásunkra aprócska öregasszony néz ki bizonytalanul, látszik, vendéghez nem szokott, özvegy Szabados Mihályné hatodik éve lakik a meseházban. Kicsike szobák, a mennyezet fagerendái sötétre értek, a faragott tálaló tükre, az oszlopos ágy tartalmas élet relikviái. A csikótűzhelyből meleg árad, ebéd készül rajta, a dikóágyon feszesre húzott kockás pléd bizonyítja: a rend örök igénye volt gazdájának. A kicsi ház, s benne a kicsi asszony meleg érzéseket kelt. Róza néni ebben az ódon környezetben, és az elsőként elhulló szavak több éves ismeretség és barátság illúzióját adják. Percek alatt nyílik meg a szív, kacskaringók nélkül folyik a beszélgetés. — Hat év előtt, mikor idekerültem Magyaratádról, azt gondoltam, ez maga a mennyország — mondja Róza néni. — Áz unokám hozott ide, nem volt jó sorom a régi helyen. Nyolcvanegy éves vagyok, már nagyon fontps ez a nyugalom. Ilyen korban az ember már a lelkének akar békességet. Csattan a fényesre tisztított rézkilincs, feltárul a barnára festett ajtó. Cirá- dás, kerek vaskályha mellett színezett fényképet mutat Róza néni. Nyalka regruta, a festett kitüntetéseket sohasem érte meg az elhalt Állunk az utcán, s a térképet böngésszük. Zsippóra indulnánk, is azt próbáljuk kitalálni, hogyan is közelítsük meg ezt az apró somogyi települést. Nagyban vitatkozunk, mikor egy fiatalember lép mellénk. — Segíthetek? A legegyszerűbb, ha Bárdudvarnoknál balra fordulnak, aztán a dombok között már egyenes út vezet Zsippóra. Tudom, mert én is ott éltem kilenc évig... Konecsni László 1975-ben két gyerekkel és a feleségével költözött Zsippóra. Harmincezerért vette meg a házat, s teremtett önálló életet csalódja számára. — Az öregek úgy beszélik, egykor kétszáz ház is volt Zsippón a dombokon elszórt kis tanyákkal együtt — mondja Konecsni László —, ma jó, ha hat ház áll. Mi A dombháton út kanyarog, kiskutya inai libegő füllel, galambok tipegnek békessé- gesen. A zöldülő erdő ezer árnyalattal pompázik, a meredélyen harangláb körül aprócska temető. A gondozott sírok között fehér nárciszok pompáznak és csillagszirmú Szent-György virág. Megperzselt kopjafa és feketére égett orgonabokor szemérmetlenkedik a holtak birodalmában. Valaki a fájAlkudozni sértő Ha hall az ember egy történetet, amelyben a jó mégsem nyeri el a jutalmát, a gonosz pedig nem bűnhődik: hajlamos arra, hogy sok.évi beidegződés után azt mondja, ez még csak a történet kezdete. Itt még akármi is lehet! A vége pedig — ugye ez meggyőződésünk — jóra fordul. Barcson Rózsás Márton képtelen megérteni, mindazt, ami vele történik. Azt gondolja, hogy a rosszul- szervezettség nem a szocializmus ügye, a bürokrácia pedig elpusztul a társadalmi progresszióban, az alázatosság, a munka a közösségért pedig tényleg elnyeri a jutalmát. Rózsás Márton nem ismeretlen olvasóink előtt. Hat éve bemutattuk a fiatalembert, mint lelkes társadalmi munka szervezőt és mint kitűnő amatőrrégészt, várostörténészt. Gyűjteménye, amelyet húszévi szorgalmas munkával szedett ládába — egyedülálló. Találhatunk ebben kardot és alabárdot. Árpád-kori csuprokat és az ezt megelőző korból ékszereket, vagy akár kocsidíszt. Ám múzeumba illő kollekciójának vannak jóval értékesebb darabjai is. Százával lehetne sorolni értékeit, ám nem tesszük, mert egy jeles régészünk mindezeket értékelendő sorai bizonyítják. A sokszínű várostörténeti anyag szinte felbecsülhetetlen. Rózsás Márton azonban nyolc éve megpróbálta felbecsülni. Azt írta levélben a tanácsnak, hogy ingyen odaadja, ha biztosítani látja megbecsülését. A válasz, amit várt volna: egy halk köszönöm. Arra várt, munkája legyen fontos a városnak, fontos azoknak, akiket „fontos” tisztségekbe megválasztottak a település polgárai. Válaszra sem méltatták. A döcögő múzeumügy azonban Barcson is vett némi lendületet, s a fiatal igazgató most (újra) elővette a Rózsás-ügyet. Leporolta, hozzáigazította a követelményekhez és ahhoz, hogy még ebben az évtizedben Barcs alapításának jeles dátumához érkezik, 600 éves lesz a település. Kellene hát ez a gyűjtemény. S lám, az akkor elfeledett régészeti anyag — azóta meggazdagodva — ta- nácsülési napirend lesz valamikor. Rózsás Mártonnak közben megelőlegezték a bizalmat: néhány hónapja a múzeumi ügyet szolgálja. Azóta mindent a Dráva Múzeumnak gyűjt. A történetnek itt kellene befejeződnie, ha a bürokrácia nem működne tovább. Rózsás Márton ugyanis kétszázezer forintot kért a gyűjteményéért. Éppen felét, mint amennyit egy pécsi régész ígért érte. Nem a kollekcióért kéri, azt ingyen adja: a húszévi munkáját, amit Barcsért végzett, szeretné havi nyolcszáz forintért elismertetni... Hogy a gyűjtemény megéri ennek legkevesebb háromszorosát, azt nem lehet vitatni. A tanács mégis azt szeretné, ha felelős szaktudorok jegyzékben mutatnának rá az árra. Azt szeretnék, hogy legyen 120—150—180 000, de semmi esetre se 200 000. Ha több, akkor pedig alkudoznának, amíg valaki bele nem fárad. Például Rózsás Márton, aki mondjuk mégis eladja valakinek a gyűjteményt. Belefáradhat a tanács is. Mondjuk nem veszi meg az anyagot, hanem azt mondja: kérem, gyűjtsön gyorsabban és szenvedélyesebben a múzeum az évfordulóra, s ezzel meg is bízza most már hivatalosan Rózsás Mártont, aki ott dolgozik .. . ördögi kör, vita és nehéz megoldás. Kétszázezer fo- - rint a tanácsi gazdálkodásban kicsi összeg. Hol lehet hát a megoldás? Egyszerűen tanácsi gesztus-e megadni azt a pénzt, vagy jó üzlet? A másik részről városért érzett felelősség-e eny- nyit kérni, vagy egyszerűen a monopol helyzet kihasználása? Jómagam másra voksolok. Rózsás Márton hittel élő ember. Ő az a barcsi állampolgár, aki összegyűjtött minden értéket, de minden értéknek vélt kacatot is, mert tudta, érezte munkájának nemességét. Szenvedélyesen hitte: múltunknak, történelmünknek velünk kell élnie. Ettől ügye nemes ügy. Kincs. Innen pedig sértő forintoktól alkudozni. Békés József Nem érezzük, hogy a tekintélyünk emiatt csökkent volna a szülők és a gyerekek szemében, sőt, sok anyuka és apuka segít a jelmezek beszerzésében, elkészítésében. — Ez a tevékenység nem munkát, hanem szórakozást jelent számunkra — veszi át a szót Horváth Mira, az iskola másik igazgatóhelyettese. Ö a következő tanévben már egy budapesti iskolában fog tanítani, ugyanis rövidesen férjhez megy. Nagyon fognak neki hiányozni a remek hangulatú próbák, s a felejthetetlen előadások, no meg a társaság, amelyet ezek a „színházasdik” kovácsoltak közösséggé. A játékba az idősebb kollégák is bekapcsolódtak. A legutóbbi gyermeknapon az osztályok indiántörzsekké alakultak, s az osztályfőnökök voltak a törzsfőnükök. Különös módját választották a lengyeltótiak, hogy „kiharcolják” a KlSZ-szer- vezet és az úttörőcsapat anyagi támogatását. Túszként tartották fogva a nagyközség párttitkárát, tanácselnökét, a tsz főkönyvelőjét és a Mezőgép gyáregységvezetőjét. Addig nem engedték szabadon őket, amíg nem fizettek, s a község vezetői ezt nem tekintették ízetlen tréfának. Lengyeltótiban új tartalommal töltötték meg a KISZ- és az úttörőszervezet kapcsolatát. Azt hiszem, ez az a közeg, amelyben eredményesen lehet fölkészíteni az úttörőket a leendő KISZ- életre. Balázs Andor
