Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-01 / 77. szám

1987. április 1., szerda Somogyi Néplap 5 A Magyar „Jádzó Társaság” Amikor Petőfi 1844-ben megírta, hogyan járt a tin- tásüveggel „vándorszínész korában Megyeri”, már hét éve megnyílt — 1832. augusz­tus 22-én — a Pesti Magyar Színház, Pest vármegye is- tápolásávail, mígnem 1841- ban országosították, s lett belőle Nemzeti Színház. Létrehozása már a XIX. század elejétől közügy volt, buzgólkodostt érte a magyar­ság színe-java, Széchenyi gráftól kezdve a télekado- mányozó GnaissaLkoivich her­cegig; fűtötte a lelkesedés honatyáinkat, honfiainkat és honleányainkat, hogy legyen a fővárosiban állandó „ma­gyar játszó társaság” a ma­gyar nyeiv terjesztése érde­kében. 1808 (mindsaent hava) ok­tóber 28-án első ízben me­rült föl az országgyűlésen a Nemzeti Múzeum létesítésé­nek gondolata. A főrendek táblája azonban javasolta, hogy a múzeumra tett aján­lásokat fordítsák inkább a „Nemzeti Theatrumra”. A jegyzőkönyvből idézzük: ......a ’jötvő Ország’ Gyűlé­sén a »Magyar Jádzó Tár­saság« felállításáról fogunk gondolkodni...” A 28. ülé­sen hangzott el: „Szabad akaratjába legyen” minden­kinek, hová adja korábbi ajánlását (Nemzeti Múzeum­ra, vagy Nemzeti Színházra). Az október 30-i jegyzőkönyv rögzítette, hogy a haza vé­delme mélyebben hatotta át a honatyákat. Így lett előbb a Ludovica Acariémia (meg­előzve' a Nemzeti Múzeumot és a Nemzeti Színházat) I. Ferenc harmadik feleségéről, Mária Ludovicáról elnevez­A magyar színészek ez­alatt ekhós szekéren járták az országot. Az 1790-ben alakult fővárosi színtársulat is vidékre távozott. Miskolc, Szeged, Debrecen, Székesfe­hérvár voltak befogadó he­lyeik, a magyar nyelv ápo­lásának iskolái. Holott ez időben két német színház is volt: egy Budán, a Várszín­ház és Pesten az akkor újon­nan felépített Német Szín­ház. 1807-ben a szegedi társu­lat kapott engedélyt, hogy Pestre jöhessen. A Hacker szállóban játszottak 1813-ig, amikor végre fél lábukat megvethették a Rondellában (a mai Petőfi szobor mögöt­ti térségben állt. Egy év múlva a Rondellát a Város­szépítés» Bizottmány anyagi okok miatt elárvereztette a fenntartási kétségektől me­nekülve. így az magánkéz­be került, s ezentúl a ma­gyar színtársulat bért fize­tett a saját fővárosában. A Rondellát rossz állapota miatt 1815-ben lebontották. A társadat újra elhagyta a fővárost. Néhány év múltán a földrajzilag legközelebbi és elismert fehérvári társu­lat szerepelt sikerrel Pesten és Budán; 1828-ig 65 dara­bot mutatott be. Vendégjá­tékai hozzájárultak, hogy a 'reform-országgyűlést befo­lyásolják a Nemzeti Színház felállításához szükséges tör­vény megalkotásában. 1832. augusztus 22. Saját nemzeti színházban felcsen­dült a magyar szó a fővá­rosban. A magyar színját­szás legjobbjainak szám- úzöttsége véget ért. A színház 1908-ban, egy­szeri átépítés után roskadoz­ni kezdett. Elit 76 évet. Az­zal a tervvel, hogy ugyanott újjáépítik (Grassalkovich adománya a telekhez volt kötve), a társaság a Nép­színházba telepedett át (a mai BiLaha Lujza térre). Ez a színház 1875-ben épült. S ott is maradtak hosszú ideig. Az újjáépítést megakadá­lyozta a két világháború. A második után ki várta vol­na, hogy a romokban heverő ország újjáépítési program­jába a színház is belekerül­jön? Így a Nemzeti Szín­ház élemedett kort ért meg, amíg 1964-ben (statikai okok miatt, metróépítés címén) meg nem váltunk tőle. Em­lékét ma egy kőoszlop és a ■„Hétre ma várom a Nemze­tinél ..sláger őrzi. Két tucatnyi színház ját­szik fővárosunkban. Vala­mennyi nemzeti; hiszen nem­zeti nyelvünkön, magyarul szól a közönséghez. A törté­nelem ikereke megfordult: az idén februárban nyílt meg Szekszárdon egy, századunk első német nyelvű honi szín­háza — nemzetiségi politi­kánk megtestesítőjeként. Az új Nemzeti Színház vágyainkban él. Az építésé­re alakult operatív bizottság titkára nemrégiben nyilat­kozta: „Ma már nem va­gyok biztos abban, hogy a legalkalmasabb időpontban vállalkoztunk a színház épí­tésére.” Ügy látszik, erre soha nem sikerült alkalmas időpontot kifognunk. Pedig ugyancsak ráférne nyelvünk ápolására, romlásának meg­akadályozására honi büszke­ségünket is sorompóba állí­tani. Benkő Károly Az üzemorvos Ha közvéleménykutatást végeznénk az orvostanhall­gatók között azzal kapcso­latban, ki milyen szakorvos kíván lenni, akadna-e egy is, aki ezt írná a lapra: üzemorvos? — Nem hiszem — vála­szol gondolkodás nélkül dr. Telkes Ilona, a Finomme­chanikai Vállalat kaposvári gyárának fiatal üzemorvosa. — Én se erre a pályára ké­szültem. Az egyetem elvég­zése után a bajai kórház bőrgyógyászati osztályán dol­goztam. — Hogyan került mégis Kaposvárra? — A férjem, aki szintén orvos, Somogyból származik, és visszahúzta a szíve. A kaposvári véradóállomáson kaptam állást, majd rövide­sen sikeres szakvizsgát tet­tem bőrgyógyászatból és kozmetológiából. 1981-ben bővítették az üzemi orvosi hálózatot, megpályáztam ezt az állást, és azóta itt dolgo­zom. — Nem bánta meg, hogy így döntött? — Nem — válaszol hatá­rozottan. — Tudom, a gya­korló orvosok körében ez a tevékenység nem valami elő­kelő. Véleményem szerint azért, mert nem ismerik iga­zán ezt a munkát. Körülnézek. Jól felszerelt rendelő, fizikoterápiás keze­lések végzésére alkalmas mű­szerek biztosítják sokoldalú tevékenységéhez a megfelelő hátteret. Két asszisztensével, Varga Sándornéval és Örávi Jánosnéval összeszokottan, jól dolgozik. Naponta átlag 65 beteg fordul meg itt, a rendelőben, de gyakran vá­rakoznak még 90-en is. — Milyen feladatokat kell ellátnia egy üzemorvosnak? — Az első és talán leg­fontosabb: a megelőzés. A munkaköri egészségügyi al­kalmassági vizsgálatok, az egészségre ártalmas helyen dolgozók időszakos szűrése, a fokozott balesetveszély miat­ti vizsgálatok és a fiatalko­rú ipari tanulók beiskolázás előtti alkalmassági vizsgála­ta, valamint gyakorlatok idején a betegellátásuk. Ezenkívül rendszeresen szűr­jük a krónikus betegségben szenvedőket, rehabilitációt végzünk, de elsősegélynyúj­tást, közegészség- és jár­ványügyi tevékenységet is végzünk. — Még hallgatni is sok. Hogyan fér bele mindez a munkaidőbe? — Az előírt 5—6 óránál lényegesen többet tartózko­dom itt. Igyekszem megis­merni a dolgozókat s azokat a környezeti tényezőket, amelyek a gyárban, a csa­ládban hatással vannak rá­juk. Ez megkönnyíti a mun­kámat, és a bizalom is na­gyobb., Kezembe veszem a múlt év munkáját összegző beszá­molót. Kiderül, hogy össze­sen 2141 dolgozó ellátása há­rul a doktornőre az FMV, a Csepel, a Sütév és a Patyo­lat üzemegységeiből. A leg­több dolgozónál bizonyos idő után jelentkeznek a foglal­kozási ártalmak: halláská­rosodás, allergia, vérképző- és mozgásszervi zavarok. Ezek csökkentését, illetve megelőzését kell elvégezni. A dolgozók nagy része nem szívesen viseli a sokszor ké­nyelmetlen védőberendezé­seket. S bár a technológiai eljárások fejlődnek, tovább­ra is számolni kell a kör­nyezeti ártalmakkal. — A gyár vezetősége ho­gyan értékeli a munkáját? — Minden fontos dolog­ban kikérik a véleménye­met, de azért még akad pó­tolnivaló. Megbecsülnek, pe­dig gyakran előfordul, hogy véleményemmel keresztezem az érdekeiket. A doktornő családanya, s emellett folyamatosan to­vábbképezi magát. Most vizsgázott sikeresen üzem- egészségügyből. És ahogy én látom, emberségből is. — Ha most ismét felten­nénk azt a kérdést, hogy egyetemistaként ezt a szak­mát választaná-e... — Ugye, most azt várja, hogy ... — lehajtott fejjel, halk sóhajjal folytatja. — Hát nem tudom... nem tudom... • Én pedig azt gondolom, nem az a fontos, hogy mi­lyen munkakörben dolgozik az ember, hanem az, hogy orvos és gyógyít. Várnai Ágnes ,Magam készítem az ecseteket' Hatvanhárom éves korá­ban rendezhette meg első önálló kiállítását Varga Jó­zsef kaposvári amatőr festő. A harminchárom képet a Helyőrségi Művelődési Ott­honban tekintette meg a kö­zönség. Töredékek a kiállítás ven­dégkönyvéből : „A szép képeket nézve a természet közelében érzi ma­gát az ember. Régi emlékek jutnak eszembe, amikor még igazán rá tudtam csodálkoz­ni a tájra.” „A képek nem mindenna­pi élményt nyútjanak. Az impresszionista világba ve­zetnek bennünket. A fest­mények meleg színei a mű­vész belső világát tárják elénk.” „Képei elárulják akarat­erejét, művészi tehetségét.” — Gyerekkoromban kezd­tem festeni Taszáron — em­lékezik vissza. — Az iskolá- bán csupa egyesem volt rajzból. Abban az időben az számított jó osztályzatnak. Apámnak viszont nem tet­szett a kedvtelésem. Uradal­mi cseléd, bognár volt, és úgy vélekedett, hogy az élet természetes rendje, ha ma­gam is cseléd maradok. Nem maradtam. Kaposvárra került, és asz­talosnak tanult. A festészet­hez azonban csak a háború után került közel. 1955-ben beiratkozott a Balázs János Körbe, s ott Ruisz Györgytől és Gerő Kázmértól igyeke­zett tehetségéhez tudást gyűjteni. A hatvanas évek­ben néhány képével közös kiállításokon is szerepelt. 1961-ben az addig díszlet­asztalosként a Csiky Gergely Színháznál dolgozó Varga Józsefet súlyos betegség ér­te. Érszűkület miatt ampu­tálták a bal lábát. Később a jobb lábát is megtámadta a betegség. Az első műtét után tíz évvel ezt a lábát is elvesztette. Addig azonban végigjárta az ország kórhá­zait. Bal keze ujjait ugyan sikerült megmenteni, de a jobb kéz három ujját nem, pedig Varga József jobbke­zes. — 1981-ben a mozgáskor­látozottak egyesülete három képet kért tőlem egy kiál­lításra. Nem voltak új ké­peim. Szerencsére a szerszá­maimat nem dobtam el, és készítettem hármat. Nagyon rosszak lettek. Nem mertem velük a nyilvánosság elé állni. A régiek közül adtam. Aztán lassan újra kezdtem dolgozni. Eleinte próbáltam használni a bal kezemet, de még egyenes vonalat sem Megkésett képek sikerült húznom. Maradt a kínlódás, jobb kézzel. Varga József minden ké­pén a tájat, a falut igyek­szik megörökíteni. Lágy szí­neivel természetes közelség­be tudja hozni a városon kívüli világot. — A legnagyobb gondom az, hogy nincs kivel elbe­szélgetnem a munkámról. Nincs kitől tanácsot kérnem, nem tudom megmutatni a képeimet senkinek. Festeni is csak ülve tudok. így na­gyon nehéz jól látni a tájat. A közelmúltban a pécsi te­levízió Sorstársak című mű­sorában bemutattak egy fér­fit, aki tolókocsiban ülve festett. Elkértem a címét, és küldtem neki ecsetet. Az ecseteket magam vagyok kénytelen csinálni. A televíziónak írt levelét követően Varga Józsefet is bemutatta a Sorstársak. — A műsorban elmond­tam az ecsetekkel kapcsola­tos gondomat. Nem tudok megfelelő szőrt találni a ké­szítéshez. Az adás után a pécsi állatforgalmi vállalat ígért szőrt, de még nem kap­tam meg. Az agráregyetem kaposvári lovasklubjának főlovászmestere ajánlotta fel, hogy néhány hét múlva, a csikónyírást követően tesz félre szőrt nekem. Az említett televíziómúsor után egymást érték a festő­höz érkező levelek. Volt, aki képet akart vásárolni, más vaddisznósörtét küldött. (Ez nem jó ecsetnek.) Simontor- nyán pedig a képeit szeret­nék kiállítani. — Simontornya nagyon messze van nekem. Csak ak­kor tudom vállalni, ha vi­szik és hozzák is a képeket. Marcaliban viszont tizenha- todikától kiállítják a fest­ményeimet. Jelenleg a ka­posvári városi művelődési központ amatőrtárlatán sze­repel két képem. Lehőcz Rudolf A TAVASZI UTCÁN Álom. Kék mosoly a fá­kon. Nem kell félni, nem kö­vetkezik sejtelmes összevisz- szaság. Kék mosoly a fákon — ez nem is jelent semmit. Csak szép. És a kék mosolyt jobb, ha elfelejtem. Most ugyanis zöldet szeretnék lát­ni. Sok zöldet. Főleg a fá­kon. A kék szín is jöhet, de csak az égen fordulhat elő. A levegő olyan könnyű most, meleg, puha és legszí­vesebben nem csinálnék sem­mit! Becsuknám a szemem és belélegezném a tavaszt. Második variáció. Megyek egy erdőben, ami szintén le­hetetlen, ugyanis szívbajt kapok minden apróbb zaj­tól. Értetlenül bolyonganék, mert az istenért se tudok tájékozódni. A hazaérkezés bonyolult, sok időt venne igénybe. Harmadik variáció. Fel­csapok szellőnek. Lengek az ország felett; bámulnám a földeket, ott lebegnék a fá­kon, megvizsgálnám a pici leveleket, és röpülnék. Gye- rekség. Röpülni akkor is le­het, ha nem szél az ember. Megyek az utcákon, és ar­ra gondolok, mi a csudának kell észrevennem minden komikusát. Ha a barátnőm­mel vagyok, még hagyján, egyedül vigyorogni viszont... Miért kell látnom annak a férfiúnak a lapátfüleit, miért hallom meg annak a néni­nek a monológját. Kínosan és egyéb jelzőkkel lenézek a járdára. Kutya. Aranyos tacskó kedves tappancsok- kal. Ellenállhatatlanul de­rűssé tesz. Félrefordított fej­jel bámul fel rám, mellette egy pöttöm kislány próbál járni. Amint észreveszi és fölismeri a görbe lábú tacs­kót, felkiált: ott a tyutya. A szó nem is lehetne kedve­sebb. Viszonylag normális arcot vágok. Kis időre elve­szi a kedvem két nő, aki előttem andalog és beszél egy harmadik személyről. Elhúzom a szám. Lehet, hogy engem is éppen most tár­gyalnak. Kétségkívül nem a jobbik oldalamat. Egy néni nyújtja felém a hóvirágot, a másik kezéből barkát. Megrázom a fejem, nem veszek. Eszembe jut a februári napsütéses túra. A vezető tizenkét éves fia, csu­pa szeretetböl akkora köteg barkát szedett nekem, hogy azt hittem, leszakad a ka­rom. Mellettem bandukolt, néha mélabúsan ránéztem a hóvirágjára, amit magának szedett. Lényegesen köny- nyebb volt... Az a nap különben is szép volt. A Tókaji-parkerdő ta­va csillogott, Csaba ágakat dobált a vízbe, amíg rá nem szóltam, és nem kezd­tünk el kergetőzni emiatt. Rohantunk a tó menti kes­keny úton, azután a hor- gászpadon ültünk, és néztük a vizet. Fölnézek. Ügy nosztalgiá­zok a tovatűnt diákkor után, mint egy vén anyó, aki mo­tyogva gondol vissza fiatal­ságára. Jó, abbahagyom. Ko­molyan fogom, nézni az ut­cát. A vonatban olvashatok, nem kell figyelnem az uta­sokat, nem figyelek semmi­re. Számomra csak egy ta­vaszi nap van: ezerkilenc- száznyolcvanhét március hu- szonhatodika. Prekáczkó Ágnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents