Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
1987. április 25., szombat Somogyi Néplap MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS .. .. •- .... * m mmmm A művészet története Az antik világ Tíz kötetes művészettörténeti sorozat első köteteit indította útjára a Corvina Kiadó a közelmúltban, a barcelonai Salvat Kiadó História del Arte (A művészet története) című sorozatának átvételével. Hatalmas vállalkozás ez, évtizedek óta nem produkált hasonlót könyvkiadásunk. Nálunk sorrendben először Az antik világ címet viselő kötet jelent meg, amelyben a krétái — műkélnne Mladenova fÜZCtCS tC^píd Mindketten fehérben voltak. Egyikük feküdt — a másik pedig mellette állt. Az ágyon fekvő nehezen szedte a levegőt, és könyörgő szemeket meresztett a mellette állóra, aki így szólt: — Már értem, .mi juttatott ide. Jó családban nevelkedtél, és megvolt mindened. Édesanyád és édesapád a lelkűket kitették érted, mivel egyetlen gyerekük vagy. Már kiskorodtól fogva egoista voltál. Kitűnő eredménnyel végezted el az általános iskolát, mivel a szüleid ,meghitt kapcsolatban álltak az osztályfőnököddel és az igazgatóhelyettessel. Protekcióval vettek föl az egyetemre. Alig-alig tudtad letenni a vizsgáidat, és fölmentettek az építőtábor alól is. Kaptál egy autót, hogy ne kelljen vonaton zötykölőd- nöd, ha a tengerpartra akarsz utazni. Két-három évvel később fejezted be a tanulmányaidat, és magától értetődik, hogy nem volt miért büszkélkedned az okleveleddel, az apád azonban elkezdett futkosni fűhöz-fá- hoz, Jiogy jó állást szerezzen neked. Könnyű munkához jutottál, állandóan külföldre jártál kiküldetésbe, és csábos kolléganők zsongtak körül. Egyikük-másikuk lassanként igen közeli viszonyba került veled. Ezután önálló lakást követeltél magadnak. A szüleid találtak is egyet valamelyik csöndes kerületben a belváros közelében, és barátságos szomszédok mellé kerültél. A régi autód teljesen tönkrement, ezért vettek neked egy újat, mély olyan sebesen száguldott, mint egy versenyautó. A következmények már ismeretesek. Ilyen életet éltél idáig, öcsém. Az ,ágyon fekvő felsóhajtott, és fáradtan becsukta a szemét. A mellette álló folytatta: — Persze mindez másképp is alakulhatott volna. Ha van egy öcséd vagy egy húgod, már kiskorodtól kezdve megszokod, hogy gondjukat viseld, és mindenedet megoszd velük. Arra is rájössz, hogy egy fabatkát sem ér az élet iskola nélkül, állandóan a könyvek fölött görnyedsz, és lassanként szorgalmas, bölcs ember válik belőled. Minden bizonnyal komoly eredményeket érsz el, és hasznára válasz a társadalomnak. Az öcséd vagy a húgod rólad vett volna példát. Kiváló tanuló lehettél volna a gimnáziumban és az egyetemen. Tisztességes pályázat alapján elfoglalod azt a beosztást, melyre föltetted az egész életed, és hozzájárulsz a tudomány és a technika fejlődéséhez. Hasonló érdeklődésű és képességű lányt veszel feleségül, és szilárd, összeforrot családban élnél, ahol gyerek egy szekérde- réknyi, de mindegyikőjüket lelkiismeretesen nevelitek föl. így is meg lett volna mindened, de tisztességgel, becsületes úton, és nem kellene szégyenkezned ... — Professzor úr — szakította félbe az asszisztens —, megállt a beteg szívműködése. A professzor kitágult szemmel meredt rá, majd odanézett a műtőasztalon heverő testre, és így szólt: — Nem hallgatott végig, érthető, hiszen senkinek sem esik jól, ha kritizálják, de meg vagyok győződve, ha nem hal meg, új életet kezd. — Minden bizonnyal, professzor úr — helyeselt az asszisztens. — ön valóban mindent megtett, de nem kellett volna az operációval kezdenünk? Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán Pihenőben. Vörös Ferenc grafikája Oláh János Galambok Ha megfagynak, legalább nem lesz több bajom velük, gondoltam eleinte, de amikor megláttam, ahogy ott gubbaszkodtak a ketrecükben, a huzatos padlástér gerendái alatt, fölborzolt tollúkba húzódva, megsajnáltam őket. Ezer dolgomat félretéve megpróbáltam helyet csinálni nekik a kamrában. Éjfélre járt, mire sikerült. Na, hát ti is megmaradtok, löktem be magam mögött az ajtót, s feküdtem le gyorsan megnyugodva. Ügyet se vetettem az éhes kurrogásra, ami pedig a szobába is behallatszott most már. Petri Csathó Ferenc Pieta szívemben fűevők laknak bordáim karáméban béke de óbban a kacsalábon!orgó szoibalkomyhában sohasem nyugszik le a Nap neá kultúra kialakulásától a görög és római művészet térhódításáig többezer évet átfogó időszak művészetének leírását kapjuk. Sajnos, csak leírását és nem művészet- történeti elemzését. Alapos ugyan a könyv a kronológiai sorrendben, a részletességben. A kutatások, a régészeti eredmények ismertetésével szinte naprakész. Sok mindent megtudhatunk az antik világ építkezéseiről, szobrászatéról, festészetéről, iparművészetéről. De keveset a korszakról, a művészet és a művészek indítékairól, a társadalmi, politikai körülményekről, és ezek művészetet befolyásoló hatásáról. Márpedig történeti összefüggések nélkül a művészetek története sem érthető. Bizonyára a fordítás is közrejátszik abban, hogy a szövegrész rendkívül egyszerű. Leegyszerűsített megfogalmazása olykor tankönyvszerűen magyarázó. Már-már az az érzése az olvasónak, hogy gyerekek számára készült könyvet tart a kezében. Valószínűleg nem is a szöveg miatt adták ki e kötetet, hanem a több mint háromszáz gyönyörű (és a magyar kiadásban is kifogástalan minőségű) illusztráció miatt. Párizsból, Londonból, New York-ból, Athénből, Münchenből', Firenzéből, Nápoly- ból és természetesen Madridból, Barcelonából a világ legrangosabb múzeumaiból és az antik művészet helyszíneiről összeválogatott fotó- és dokumentumanyag valóban pazarrá teszi a könyvet. Sok az egészoldalas, művészien fényképezett műtárgy, a részleteket kiemelő felvétel, a tájban eredeti helyszínen bemutatott ásatás, régészeti, építészeti lelet. S amilyen szépek a képek, olyan élvezetesek és lényegretörők a rövid szövegmagyarázatok, a 8—10 soros képaláírások, amelyek a műtárgy keletkezésének időpontját, lelőhelyét, jelenlegi fellelhetőségét (város, múzeum), ahol lehetséges, a művész nevét is felsorolják, miközben tömör értékelést kapunk a látottakról. Kár, hogy sem névjegyzék, sem műtárgy jegyzék nem készült a könyvhöz, a könnyebb eligazodást köny- nyítendő. S. E. BÜNBÁNAT A kemény szálú hajkoszorú szétbomLott, egy-egy kövér csepp gördült ki a szeme Sarkán. Bársony papucsának pillangói — jaj, hogy vágyott erre ifjú asszonyként — színt váltottak. Tán fakult a nővér kedvessége is. És folyt, folyt a más élete át az ő életébe kíméletlenül. Sűrű álmot ragasztottak a pilláira, a pillangós papucs ott maradt az ágya végén, leckéztette egy hang: számoljon el... Ágya fölött megnyúlt kör- tearcok csüngtek, fekete ágak (támasztották ki a látását, midőn felriadt. Lám, vele is elkövette a csúszó-má- szó kígyó, amit még a kertben kitervelt. S hallja, hallja a Kató szájából: — Ugye nem bánta meg? S ezt olyan hízelegve mondja. Majd tisztán elértek hozzá a szavak. — Á — fintorodott el, miként otthon, ha ízetlenül habarta el az ételt. — Ahogy nyúlkátaak az emberbe! Nem műtötték volna meg, de ti előre kifizettétek — tolta messze, hátrább a hí- nárosból a felelősséget. Csakhogy ezek már gyenge hadonászások voltak, mialatt Zsuzsó (másik idős asszonylánya) nadrágkosztümben páváskodott. Ki nem állja a nagy csípőjén. A csigalevest is leszólítja, neki aztán nem aránylik rajta a zsír. S hozták, meghozták- a keresztjét is. Kiss Ignác, aki a harmóniumon játszik hány szép mennyei dalt, az ecetes igével fölkerekedett. Mily erővel bizitogatja őket, hogy nincs pokol, ilyet nem ismér az Írás, de most nem veszi oltalmába. Ráolvassa: — Testvérünk! Ha felgyógyulsz, el kell jönnöd. Elbeszélgetésre. Bár tudatlan volitáil, ám hogy is mondjam, nem utasítottad vissza idegen ember vérét. Bánkódj! Vétkezett. Vele sem tehetnek kivételt. Csak — istenem! — újból eljárhasson a tiszta emberi gyülekezetbe, ahol énekelheti az égi menyegző megváltó dalát esedezve. Már az utcán botorkál erőre kapva. Erőre? Bűnbánattal érzi, hogy gyomrában kitapintható, ökölnyi labda rugdalózik: a rákdaganat. Orvoshoz nem megy soha többé! Minden kérlelő könyörgést elzavar a szigorú, csontos ujja. — Ha elfogadtam az élettől, ami jó, el kell fogadjam a rosszat is. Ügy kezdődött ez a nap is, akár a többi? komótosan morzsálta a reggelijeit, mert már a tejbe aprított kenyér is rágni való. Evetit, mintha motyogna végeérhetetlen. Körülfitymálta a csokoládés sajtot: „Micsoda összeházasítás, istenem!” Majd elmosta a félve, alig megengedett csap alatt cirá- dás findzsáját, lám a tükrös cseppnek sziporkája mögül hogy’ ránéz a pofaszakállas király, Ferenc Jósika. Tőle nem is kuncsorogja el senki, odaadta már az ezüstösen nyelvelő ürücsengőt, éppen elég volt. Majd, ha meghal, vihetik. Apróra vágta a tegnapi káposztatorzsát, csak úgy zúdult rá a csirke. Egy kis hajJongás a virágok fölött, és már ütik is a delet. Bim-bam. Elhalik a Horto- bágyig. Innen aztán, mint a nagymutató, indulhatott volna minden élőiről, de ma történt valami. A tányért se törölte el‘. Félrehúzódott a saját házába, a lányával élt, de külön. Egy fedél alatt. — Rosszul van anyám? Kató elől nem lehet megmenekedni, pedig még a kutya is. egyedül szereti nyalogatni a sebét. Arca fehér pergamenjén szégyenlős folt kerekedett. Nem a láztól, a láz rózsákkal iparkodik. — Vérezgetek. Délelőtt már kimosakodtam, csak ellőjön. Nem tudom, mi a nyavalyám, a gyomrom se jó. Ügy járok én is majd, mint Sári nénéd! No, Sári hetvenkilenc éves korában dőlt ágynak. A csitítás hatott. Belehor- padt a megütögetett párnába, mintha máris ringatná az ősrégi tiltakozás: „Nem adják azt olyan könnyen!” Hát valóban menni készül, s az a Valaki nem akarja? De még felijed. Az orvosra fel. — Várjuk ki az estét, lányom. Rágondolni is borzasztó, hogy megvizsgálják. Talán ha Klárika doktornőt hívják, há érte küldenek. Még az ura előtt is csak a sötétben vetkezett. Ám a sziréna akárha ítéletet hajtott volna végre. Felkapták, mint a pelyhet, és a kórházban már dirigáltak. — Megműtjük, nénike! Megbeszéltük a lányával, már csak egyezzen bele. Egyezzen ... ? A szelíd szó mindig hamar elernyesztette: „Gyomorfekély, kedves néném, vérző gyomorfekély.” Aranyosak az ápolónők, a koszt se hitvány... és a legtöbb látogatója neki volt. A takarójára se fértek. — Mit kíván, mit enne? — Ó, de sokszor kérdezték, de hányszor! Alig győzte a kis vasszekrényét teletömni. Büszkén rendezkedett. De feküdt ebben a hatágyasban — micsoda véletlen! — egy testvérnő is. Örömét takarókra kárhoztatta, s milyen igazsága van! Jehova egyenlőségre int még a kórházban is. Mindegy az — ragadta meg kezét a testvér —, hogy a' javak betegágyon záporoznak rá. Mindegy. Az ocsmány kés előtt erősítést kapott, valami piros folyadékot lombikból. Sose ilyet! Az átlátszó cső tűvel fut a bőre alá, szörnyű testrész, dehát nem fáj. — Mi van abban az üvegben, kedves? — bátorítgatta magát. — Vér, nénike. — S ez mind' nekem jár? — ámult el, holott, ha1 kirántja a csillogó tűgonosz- ságot... De megláncolta mozdulatát a betolakodó bűn. Ö, hisz Jahve tanúi „még az állat vérét is eldobják”. Vétség a vért (hát még az emberét!) a magunkénak fölhasználni. — Legalább előre megmondták volna! — sopánkodott. — De, ha már ennyit idehoztak, csak nem küld- hetem vissza.
