Somogyi Néplap, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-22 / 94. szám
1987. április 22., szerda Somogyi Néplap 5 Vasutasok, versek, vallomások Országos versmondóver- seny színhelye volt a közelmúltban a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központ. A vasutasok József Attila emlékére rendezték e nemes vetélkedőt, melynek színvonaléit a zsűri igen jelentősnek értékelte. A bírálók között volit Kiss László, a Művelődésügyi Minisztérium Köz- művelődési Osztályának munkatársa (a kaposvári Fonómunkás Színpad egykori alapító tagja), dr. Klujber László, az Amatőr Színjátszók Országos Tanácsának tagja, és Németh János, a pécsi Nemzeti Színházi művésze. A siófokiak felhívására az ország különböző vasút- igazgatósiágain összesein 300- an vettek r észt a versenyben, s az elődöntők után a döntőben 35-en álltak színpadra. Első helyezést ént el. Boda Margit budapesti automatakezelő, második Tóth Lajos- né szentesi tisztviselő, harmadik dr. Harmos Flóriánná, a budapesti MÁV-kómház cy- tológwsa, negyedik Almást László szegedi mozdonyvezető, ötödik Balogh Irén karcagi jegyvizsgáló. Az emlékezetesen szép rendezvényen részt vett Szemők Béla, a MÁV általános vezérigazgató-helyettese is. Aimási László szegedi mozdonyvezető — göndör hajú, barna fiatalember — ezt mondja: — Nagyon sokat köszönhetek József Attilának. Talán még azt is, hogy mozdonyvezető vagyok. Őszintén megvallva, a humán tárgyakból általában rosszul álltam. Műszaki beállítottságú vagyok, mindig jobban lekötöttek a szakmai dolgdk, .mint például a szépirodalom. Talán furcsám hangzik, amit most mondok : nem tartozom a sok verset olvasók közé. Mégis. Ha vers kerül a szemem elé, egészen biztos, hogy elolvasom, s h,a igazán tetszik, vágyat érzek, bogy az én hangomon is megszólaljon. József Attilával pedig igazán bensőséges a kapcsolatom. Ő mindig „kihúzott a pácból”, mint például az érettségin is. Magyarból a bukás árnyéka vetült rám, legalábbis nagyon elégedetlen voltam a feleletemmel. Ekkor jött a mentő kérdés, s vele József Attila. Verset kellett mondanom. Már a második strófa alatt tudtam, láttam aiz elnök arcán, hogy szó sem lehet bukásról. Ha elhúznak, nincs érettségim, érettségi nélkül pedig nem lehettem volna 42. És a baj nem jár egyediül. Még mindig az ária hatásaitól szétdelegve, .hiomliokomon a művésznő ki,tüntető megjelölésévé!, légies dmbőllygéis- sal vissza1 támolyogtam a Kecsege Csárdába. És mi várit rám ott? Borzalom és rettenet! Szakól Orbán körül tumultuózus futkiosás, meg ilyen hangok: „Ez megfullad. Talán kólr is kínlódni vele... Nem érdemes meghosszabbítani a szenvedését.” Óvatosan törtem utat magamnak a fuldoklóhoz. Senki se kívánja .tőlem annak elmondását, milyen csúnya ’látvány, amikor akkora darab ember, mint Szakái Orbán, küzdelmet vív az életéért. Egyszer sötétflula llett, mint a padlizsán, aztán meg kifebáredett, mint a zsenge tök, megint aztán el- sángulit, mint a túlérett uborka. Közben azok a hátiborzongató tarofchangok! meg azok a rémütetkeltő rángó- sóik, amiket művelt a kezével, meg; a lábával! Na és ahogy a szeme forgott, csak mozdonyvezető. Egyébként a Viharsarokban, Battonyán születtem. Dombegyházán, az általános iskolában volt egy irodalmi szakkör, s engem, a gyenge magyarost bevettek oda. Ha jól emlékszem, először 12 éves koromban egy november 7-i ünnepségen mondtam verset. A szegedi közllekedési szakközépiskolában az irodalmi színpad vezetője, Piroska néni felkarolt ... — Igen, Piroska néniről, Faragó Péternéről nekem is volna szavam — mondja Tóth Lajosné, aki a szentesi állomásról érkezett. — Én is Szegeden végeztem a közlekedési szakközépiskolát, és Piroska néni irodalmi színpadán léptem fel először. Embernek és pedagógusnak egyaránt nagyszerű; úgy törődött velünk, mintha a gyerekei lettünk volna. A szavára, ahogy mondani szokták, „tűzbe ment” volna a diák. Ha Piroska néni kérte, másnapra 12 oldalas szöveget is megtanult az ember, noha a tananyagból ritkán tanultunk meg egyszerre ennyit. Szerettem volna pedagógus lenni (ez is az ő hatása volt), s ha a két lányomat netán sikerül úgy nevelnem, ahogy azt valaha elképzeltem, az részben egyxori tanárnőm érdeme lesz. Balogh Irén karcagi jegy- vizsgáló egészen biztos, hogy színésznő lesz. Azért, mert nagyon tehetséges (a versenyen is neki volt a .legnagyobb közönségsikere), s úgy tetszik, van akaratereje, és bízik magában. — Igen. Bízom magamban. „Magamban bíztam elejétől fogva”, írja Attila. Én sem bízhattam soha másban. Persze, azért senki se búsuljon. Én se vagyok afféle búsulós fajta. A Hortobágy szélén születtem. Apám félig cigány „vagy tán egészen az”, anyám valami grófnak a „törvénytelen” ivadélka. Apám többet volt a kocsmában, mint dolgozott, azért testvéreim és én (négyen vagyunk) gyakran találkoztunk a „nincs”-csel. Egyszer a bátyám úgy belém rúgott egy szelet kenyér miatt, hogy ma is a testemen a nyoma. Óvodás koromban már szerepeltem. Az első sikert A kiskakas gyémánt félkrajcárja mesével arattam. Iskolába afféle „jó családok” gyerekei közé jártam, a legjobb barátnőm a tsz-elnök lánya volt. Gyakran súgtam, segítettem neki a számtan- leckében, nagyon szerettem. Még akkor sem haragudtam meg rá, amikor jobb osztályaitól külön el lehetett ájulni. Szerencsére korábban mentősofőr voltam, ismertem teendőimet szakmailag is, meg elsősorban az emberi együttérzéstől sietett ve. Mi lesz, 'ha a nyakamon marad megfulladva ez az együttérzésemre mindenképpen ér - demes Szakái Owbián? Ez a derék ember pontosan egy- egész egy,tized métermáesa felelősséget nyomott. Ekkora felelősséggel nem lehet könnyelműen játszogatni. Kínlódtam is eleget, míg Végig jártam vele minden szegedi klinikáit. Mé|g a szülészeten is próbálkoztam vedé, de egyetlen szabad orvos siem akadt. A belgyógyászatról átirányították aiz ortopédiára, onnan az urológiára, mire nagyméhiezen a gégészetre is ellj ütöttünk. De ott egy kisfiú vall bajlódtak, aki nadrággombot nyomott fel aiz orrába és minden gégész vele foglalkozott. Hosszú órák telitek el így. Végső tanácstalanságomban vissza - robogtam a végső hörglóséket hallató Orbival a Keesegébe. Arra gondoltaim, kenyeret nydletünk vele. Az rnálr zatokát kapott, mint én. Az általános után, noha csaknem jeles volt az átlagom, nem gimnáziumba kerültem, hanem a karcagi kereskedelmi szakmunkásképzőbe, ahol a közepes átlag már nagy szó volt. Később voltam bolti eladó, aztán jegy vizsgáló lettem, és közben szavalóversenyekre jártam. Szerepeltem a Ki mit tud-on, az országos Arany János balladaversenyen első helyezést értemel a Hídavatással. Képernyőre kerültem. Szóval, kalauz vagyok, Tiszafüred és Karcag között lyukasztom a menetjegyeket, és élvezem az életet. Nagyon szeretek élni, jókedvű vagyok, és tudom, hogy egyszer színésznő lesz belőlem. Dr. Gellei András, a MÁV kórház belgyógyásza a hatodik lett a vetélkedőn. József Attila-bajuszt visel, és azt mondja, akárhányszor újra olvassa a költő verseit, mindig talál bennük valami újat, meglepőt. Édesapja mérnök. Édesanyja gobelin- művész. — Engem a Balogh Irén az „afféle jobb családok” gyerekei közé sorolt volna — mondja. — Valóban. Nem volt különösebb gondom, bajom gyerekkoromban, nagy szeretet vett körül. Anyám maga készíti, festi a fonalat, amelyet a gobelinekhez fölhasznál. A sok szép fonalat kiteríti a szoba közepére, azután mi, a családja lekuporodunk, és össze-vissza rakosgatjuk egymás mellé a színeket. Nagyon izgalmas dolog. A gimnáziumban nekem is egy nagyszerű magyartanárnőm volt, aki az első óráin tágra nyitotta a szemét, amikor megvallottam: nem szeretem József Attilát. Akkor még nem szerettem. Különben szakvizsgára készülök, két kisgyerekem van, és útban a harmadik. Az Utasellátó Vállalat Szolnok—Békés megyei területi igazgatónője, Szarvas Imréné különdíjat kapott. — Még sohasem mondtam verset versenyen — mondja. — Reszketett a lábam a színpadon, jobban izgultam, mint amikor frissen’ kinevezett igazgatóként az első termelési tanácskozást tartottam. Harmincéves voltam akkor. A Sirályt a munkatársaimnak mondtam el először. Egyik kollegámnak nemrég halt meg a felesége. Másnap láttam, hogy egy Zelk kötettel a hóna alatt ballagott át az udvaron. A saját életemből tudom: a vers mindig jókor jön. Szapudi András többször bevált. Ha meg nem,, hált nem... A tudomány mai állása szérint senki ne reménykedjen csodákban. Ámde csodáik .mégis vannak. Míg arról vitáztam a dühös üzletvezetővel, hogy szárazabb kenyórhéjjat, vagy lágyabb kenyérbelet nyéleslsünik-e a szálkatusában vergődő IbikahízHalóval, hozzánk, lépett egy tisztes, ápdtt, disztimgvált modorú öregúr. Kiderült róla, hogy ő a Kecsege csárda örök tagsággöili rendelkező f izető - pincére, bizonyos. Elemér bácsi. Eleganciád kimértséggel szólt: — Támogassák a beteget a bűrómiba. Nahát, ennek az urias Elemér bácsinak külön irodája volt! Hasonlatos a szerényebb .orvosi magánrendelőkhöz. Felszólított engem, meg a fiatalt üzletvezetőt, hogy feszítsük szét a panaszos szájéit akkorára, amekkoráira Csak lehet. Addig ő a küllőin,oöző csipeszeiből válogatott az üvegajtós szekrényében. Ugyanebben az GERENCSÉR MIKLÓS Siketet há&zéi&zaüa fetj ílíl ír avagy mit mesél a valódi vőlegény Jó szóval oktasd, játszani is engedd... Kaposváron a Hold utcában évtizedekkel ezelőtt telepedtek le a cigányok. Később új házak épültek a Hajnal utcában, a Nyírfa utcában, ezek már fürdőszobás, központi fűtéses lakások. A szentjakabi városrészben, a Schőnherz Zoltán utcában ma 1200—1300 cigány él. A Móricz Zsigmond Művelődési Ház ezen a területen fejti ki tevékenységét, elsősorban a cigányok közművelődésére fordítva gondot, segítve beilleszkedésüket. A ház valamikor az ötvenes évek elején épült, társadalmi összefogásban. Hász Mihály, a művelődési ház igazgatója 1977-ben vette át. A tető akkor félig volt beszakadva, a klubszobát fűteni nem lehetett, zsúfolt volt az iroda, az öltöző. Tíz év alatt szinte minden átalakult. Tágas és barátságos helyiségeket építettek, beszerelték a központi fűtést, sőt gépkocsit is vásároltak. — Három különböző réteg él a területünkön — mondja Hász Mihály —: a romén anyanyelvű beás, az oláh és a rumongó, azaz a magyar anyanyelvű cigányok. Első próbálkozásként hagyomány- őrző együttest szerveztünk, így próbáltuk bevonni őket a közösségbe. Több-kevesebb sikerrel évekig dolgoztunk együtt, de aztán szó szerint bebizonyosodott: pénz nélkül nem lehet ugrálni. A föllépések, az utazások, a ruhák, mind szép összegbe kerültek, nem vállalhattuk tovább. üvegajtós szekrényben tiszta alkoholt is táiróllaik a csipeszeik társaságában. Boldogtalan Szálkái Orbánnak rnálr semmi ereje nem maradt a védekezésire. De azért így is kegyetlen, nagy munkával jáirt rönk méretű termetén ék mozgatása. Leültettük, ráitérdeltünk és a szegedi Dóm-tér kapuzatának képzete rémlett elénk, amikor szétfeszítettük a száját a szélső határokig. Az udvarias külsejű Elemér bácsi belenézett a mély torokba, csipeszét alkoholba mártotta., majd pilüamtálsa mentén lenyúlt a csipesszel a torok mélységeibe és ohé! — megvolt a szálka! A professzor főpincélr hiúságmentes egyszerűséggel vizsgálta meg a csipesz hegyei közt fehérlő bűnös hal- maradványt — Szerencsére csak keszeg — mondta tárgyilagosan. — Feltehetően levélke- szeg, szigonycsont a jobb alsó uszonytőből . A márna, vagy a busa sokkal veszélyesebb.. Ezt nevezem halászcsárdának. De az utat hazafelé annál kevésbé. Orbika végig ákanta duhajkodni az egész háromiszálzötven kilométert annak örömére, hogy milyen finom a szegedi halászlé. Hallatlan erőfeszítések árán sikerült kiharcolnom, hogy csak minden második kocsmáinál álljak meg vele. (Folytatjuk.) Évek óta működik a házban a cigányklub, mi voltunk az elindítói a déli-dunántúli regionális klubtalálkozók szervezésének is. A cigányklubnak ma tizenhét tagja van; általános iskolás korúak és 17—18 éves fiatalok vesznek részt a munkában. Kompák Mária beás cigány, a klub vezetője. Harminckét éves. A cigánytelepen nőtt fel, a Vörös Hadsereg útjai iskolában tanult, és hetedik éve vesz részt a művelődési ház munkájában. — A klub csak lehetőség — mondja. — S még csak azt sem mondhatom, hogy világraszóló dolgokra vállalkozunk; elsősorban a viselkedésre kell megtanítani a gyerekeket, az egymás közti kulturált beszélgetésre, az udvariasságra vagy arra például, hogyan kell udvarolni. A cigányok között nagyon nagy az elzárkózás, a különböző rétegek nem barátkoznak egymással. 1987-et írunk, de még most is előfordul, hogy a szülők pofonokkal jutalmazzák a lányukat, ha eljön a cigányklubba. Azt szeretnénk elérni, hogy a szülők engedjék, sőt küldjék ide a gyerekeiket; ne higy- gyék, hogy rosszra tanítjuk őket. A kulturált, tartalmas életre szeretnénk fölébreszteni az igényt a fiatalokban. A digányfodiklóhban gyönyörű versek, balladák, táncok vannak. Kicsit óvatosan kérdezem, nem lehetne-e ezek megőrzését célul tűzni. Meglepő Kompák Mária hirtelen fellángoló indulata. — Hihetetlennek hangzik, de a fialtatok máir nem tudnak cigányul, és egészen más az igényük. A múltba- nézés helyett a jövőbe tekintenek. A cigánytanácsok, a klubok csakis akkor működhetnek jól, ha helyesen választják meg a formát. Sem a túlzott követelmény, a szigorúság, sem a pátyolgatás nem vezet eredményre. Segíteni csak annak lehet, aki várja, elfogadja és partner a segítségben; akaratuk ellen nem szabad és nem is lehet megváltani az embereket. A művelődési házban az idén új kezdeményezésként óvodás korú cigánygyerekek számára szombatonként foglalkozást tartanak. A tapasztalatok szerint a cigányok és a magyarok nem szívesen járnak közös rendezvényekre, ezért külön foglalkozást szerveznek a magyar fiatalok részére. — Tapasztalható már némi barátkozás — mondja Hálsz Mihály —, de erőszakoskodnunk nem szabad. Hatalmas változás zajlott le az utóbbi években ezen a területen, alapvetően megváltozott az életforma. A beilleszkedés azonban sohasem lehet zökkenő nélküli, csak személyre szóló figyelemmel könnyíthetjük meg. A módszerek pedig változóak. Sikeresek a kirándulásaink, a gyerekszínpad, a versmondóverseny, és minden olyan kezdeményezés, ahol az egyéni teljesítmény bizonyítására mód nyílik. Felismertük azt is, hogy a hagyományos népművelő-módszerek kiegészítéseként jól hasznosíthatjuk a hobbisok, azaz a „megszállottak” részére a szakköröket. Ma már nemcsak a megyében meghatározó díszmadártenyésztő klubunk tevékenysége, hanem országos az érdeklődés iránta, sőt külföldön is elismerik. A művelődési háznak a tanács évi egymillió-kétszázezer forintot ad a művelődési feltételek megteremtésére, az előírt kötelező bevétel pedig 250 ezer forint. Felismertük, hogy olyan rendezvényeket kell szerveznünk, amelyekből kiegészíthetjük anyagi keretünket. Tavaly egymillió- ki lencszázezer forint volt a bevételünk, s ebből hatszázezer forinttal gazdálkodhattunk. így teremtjük meg a gazdagabb, színesebb' programok lehetőségét. Külön figyelmet fordítunk a fiatal korosztály nevelésére, a köi- zösségi magatartás hangsúlyozására. Nagyon fontos, hogy kialakítsuk az új szemléletet, a tenni akarás igényét. Egyszer majd a most még csak tizenévesek tanítják az új generációt. Nem engedhetjük meg, hogy közömbössé, váljanak. Klie Ágnes
