Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-07 / 56. szám

1987. március 7., szombat

Somogyi Néplap

7

KÖZELKÉPEK

Amerre a

gépjárműfecskendő, bennünket valahol várnáik, valahol arra számítanak, hogy segítünk.

— Mi játszódik le egy tűzoltóban, amikor vijjogó, kéklámpás kocsival útra kel?

— Tudatosan, vágj7 tudat alatt készül a segítségnyújtásra. Ha megfelelő információkhoz jut a bejelentés alapján, akkor megpróbálja elképzelni, hogy mit is tesz majd. S amikor megérkezik, pillanatok alatt hideg fejjel dönt, irányít, menti ami menthető. Talán a legrosz- szafob az, amikor kétségbeesett emberéket kell megnyugtatni, vigasztalni. De hát ez is vele jár.

— Nem hiányzik a mundér? — kérdezném, de a választ magam is tudom. A minap telefonon ' kerestem. Nem volt otthon. Mondta a nagymama, bement a laktanyába. Vendég ott gyakran, s nem csak azért, mert a fiát akarja meglátogatni. Aki harminchárom évig élte a tűzoltók sajátos életét, az nem tud nem odafigyelni arra, ha fölvlisít a sziréna.

Nagy Jenő

„Felveszem önt a Magyar Királyi Államvasutak szolgálatába, a szolgálati és illemszabályzat 3. § 3 b. pontja szerint havi 75 pengő segélydíjjal. Alkalmazásának egész ideje alatt állandó alkalmazottá nem válhat, és Önnek a szolgálat bármikor minden indoklás nélkül felmondható. Szolgálatra beosztom önt Simontornya állomásra. Pécs, 1938. évi augusztus hó 16-án.”

Huszonkét éves volt Pozsonyi Gyula, amikor a fenti okiratot kézhez kapta. Ez a papír meghatározta az életét. Harmincnyolc évet töltött a vasútnál. Egészen a nyugdíjazásáig ezen a munkahelyen igyekezett érvényt szerezni törekvéseinek. Sokszor kénytelen volt harcolni az igazáért, és gyötrődött az őt ért sérelmek miatt.

— Lelkileg és érzelmileg ma is megvisel annak a sok gazságnak az átélése, ami velem történt. 1916-ban születtem ; az utána következő évek egy része sokak számára csak a történelemkönyvből ismert.

Csak miniszteri protekcióval sikerült elhelyezkednem a vasútnál. Így is két évbe tellett, amíg fölvettek. 1938 márciusában besoroztak ugyan katonának, de kaptam egy év halasztást. Mire be kellett volna vonulnom, már vasutas voltam. Katonai szolgálatot tehát nem teljesítettem.

Az egykori vasutas többször is megigazítja mondatai közben a hallókészülékét. Az orvosok véleménye szerint a nagyothallásáért mégis a háborút okolhatja.

— 1941 decemberében akaratom ellenére Hegyeshalomra helyeztek, pedig mindösz- sze néhány éves vasútasmúlt volt mögöttem. Az ország akkori legnagyobb határállomásán lettem a kereskedelmi szolgálat vezetője. Itt éltem át a háborút.

1944. március 19-én Horthy jött haza Németországból, és a szokásokkal ellentétben nem került sor a mozdony cseréjére. Addig német mozdony sohasem ment Hegyeshalomról tovább. A határon túl már bevetésre készen álltak a német csapatok, hamarosan meg is szállták a hegyeshalmi állomást.

.— Nem sokkal ezután, szeptemberben kezdődött Hegyeshalom bombázása. Angol és amerikai gépek jöttek. A feleségemet és a kislányomat Balatonboglárra költöztettem az apósomékhoz. A Lajta partján éltem át a támadást. A sorozatban robbanó bombák között voltam. Az ijedtségtől a szervezetem teljesen összezavarodott. Ide vezethető vissza a halláskárosodás.

1945 tele. Budapesten nem volt kenyér. Az éhező pesti gyerekek megsegítésére országos programot indítottak. Pozsonyi Gyula június óta a családjánál volt Balatonbog- láron. Varga Béla helybéli plébános közbenjárására állomásfőnöknek nevezték ki a községben. 11 kisgyerek teleltetését szervezte meg, és maga is vendégül látott közülük.

Füstös emléktöredékek

rültéket innen vitte tovább a mentő Kaposvárra. Ketten ma is viselik a tragédia gyógyíthatatlan sebeit...

Oh László képeket vesz elő régi tüzeikről, s újabb történeteket idéz Mikéből, ahol egymás mellett több porta égett; Görgetegről, ahol két autó ütközött, s az egyik lángba borult két embert foglyul ejtve, kettőt súlyosan megsértve. Történetek az ötvenes évek elejéről, amikor a tűzoltó a huszonnégy órás szolgálat után kerékpárra ült, hogy pihenőidejében aratást, terménygyűjtést ellenőrizzen estig, s másnap reggel isimét szolgálatra jelentkezzen a laktanyában, melynek egyetlen felszerelése egy Csepel teherautó és egy kismotor- fecskendő volt.

1953-ban lett tűzoltó, mindenféle rendfokozat nélkül. Mert egészsége nem engedte tovább, nyugdíjba ment századosként. Dolgozott káreseteknél, foglalkozott megelőzéssel, s végül a fiatalok képzésével.

— Talán kérdeznem sem kell, hogy ki volt a legkedvesebb tanítvány?

— Arra mindig vigyáztam, hogy ne legyen kivétélezetl még akikor sem, ha a fiam. Most már utólag tudom, hogy nem szerencsés az, ha apa és fia egy helyen szolgál, s az egyik a másik beosztottja. De örülök annak, hogy a fiam tűzoltó lett. Valahogy béleoltódott ez a világ, hiszen már kiskorában is sokat cipeltem magammal. Aztán jött magától is, hol ebédet hozott, hol csak kíváncsiskodni lopódzott közénk.

Ifjabb Oh László tűzoltó zászlós nem idézhet régmúlt történeteket, hiszen alig három évvél ezelőtt öltötte magára az egyenruhát. Mechanikai műszerésznek tanult, de a gyerekkori álom pályamódosításra késztette.

Talán megmosolyogja, ha édesapja régi dolgokról mesél. Például a tűzoltókocsiról, amely még vizet sem tudott szállítani. Ö különb dolgokkal találkozott. Tavaly a tűzoltó kiképző központ hallgatója volt. Ott lehetett az országos versenyen, s onnan eljuthatott Lengyelországba a nemzetközi viadalra. Igaz, a versenyben egy kisebb sérülés miatt nem vehetett részt, de ott volt, s ritka dolgokkal találkozhatott.

— Szerencsésen indult ez a pálya hiszen elvégezte a zászlósképző iskolát is. Hogyan tovább?

— Levelezőn tanulok a gimnáziumban. Most ez a legfontosabb. Azután? Végül is van, ami példaként áll előttem...

Az idősebb Oh László mesél. Előlkerülnek a különböző iskolák bizonyítványai, a kitüntetések.

— Azt hiszem, megbecsülték a munkámat, s ha úgy adódott, hallgatták rám. Azt vallom: ezt csak hivatásként szabad csinálni. Ha megszólal a sziréna, elindul a

régiben húsz kiló ömlesztett gyapjút vitték Pécsre kártolni, tizenhét kilónyi fonalat kaptak vissza. Lehet belőle kötni meleg pulóvert, vastag zoknit, de jó ára van a gombolyagnak is. Csanikó Elemér a „főnök”, 180 üszőről gondoskodik ő és a „csapata”.

— Itt nem hajszol ben- nüket senki, mégis becsülettel dolgozunk — mondja. — Én azt tartom, a parasztember akkor szórakozzon, mikor szabadideje van. Abból pedig kevés akad. Ugyan, ki tudja elhallgatni, ha bőg a tehén, vagy valami más gond adódik? Nemegyszer éjfélkor is kimegyek az istállóba, szombat-vasárnapunk pedig csak a naptárban van.

Az istálló tiszta, világos, az állatok békésen kérődz- nek bokszaikban. Az üszőik között radkajuh néz ránk kíváncsian, s egy alig kétnapos kis radkabébi. Esendőén billeg még, hátsó lábait szétterpeszti támasztéknak.

Parasztember és szabadidő. Régi igazság, hogy a földdel, állattal foglalatosko- dóknak a napokból csak percek maradnák. Mégsem a szakadatlan, és lélekölő munka jellemzi a kistótváro- siakat. Az itt élők, talán éppen egymásrautaltságuk miatt, jó barátságban élnek. Esténként hol egyiküknél, hol másikuknál gyűlnek ösz- sze, bor kerül az asztalra és harapnivaló. Orsós István elhozza a tangóharmonikát; Horváth József a citerát, egymást érik a nóták. . Ha igazán jó kedve van a ei- terásnak, szép hangján el- énekli, hogy feljön már a göncolszekér, s ilyenkor valóban ragyognak a csillagék.

Megél-e Kistótváros, lesz-e itt ember tíz év múlva? Bizonyosságot senki sem tud. Ahhoz, hogy a maga házában maga ura legyen az ember, pénz kell. Itt munkára . találtak, s otthonra, mindenáron máshová költözni nem akarnak. Csend van és Szabadon jár a szél...

Klie Ágnes

sínek vezetnek

SZABADON JÁR A SZÉL

fia

Hányán és hányszor átkozták el azt a reggelt. Mikor is volt. Oh László az emlékek között keresgél. Hogy nem tudja már a napot, nem csodálom. Az elmúlt harmincegynéhány év alatt sokszor találkozhatott tragédiáikkal. Bár kerülte volna őket, hivatása mindig oda szólította, ahol baj volt, ahol segítségre szorultak az emberék.

Szemtanúkat kutattunk föl, olyanokat, akik 1966. január 20-án ott ültek azon a vonaton, amely a nagy hó miatt jelentős késéssel nyolc óra után indult el Somogy- szöbról, munkába igyékvőik- kel zsúfolt kocsikkal. Néhány perc múlva összeüt- kösLék a Barcs felől érkező vonattal.

— Bennünket, tűzoltókat értesítették először. Járhatatlan utakon kellett megközelítenünk a vonatot. Kiszedtük a sérült utasakat, és behardtulk őiket az atádi rendelőbe. Akikor még nem volt itt kórház. A súlyosan sé— Azt gondolták, azért csinálom, mert „piros nadrágot” akarok kapni. Pedig csak a saját „koldusdiák” éveim emléke cselekedtette velem.

1932 a nagy gazdasági válság éveinek egyike volt. Pozsonyi Gyula elvégezte a 4 polgári iskolát. Elhelyezkedni még inasnak sem lehetett. Végső megoldásként Kaposvárra jött felső kereskedelmi iskolába. A tandíj havi 25 pengő. Az apja nyugdíja csak 50 pengővel volt több ennél. Szülői támogatásról szó sem lehetett.

— Az első félév után megkaptam a legnagyobb kedvezményt. Ettől kezdve 7 pengő ötvenet fizettem, de nekem még ez is sok volt.

Amikor a tandíjat nem tudta fizetni, távoznia kellett az iskolából. Koldult, hogy a szükséges összeg együtt legyen.

— Elfogott a rendőr. Még 2 pengő hiányzott. Ezután családokhoz jártam koldulni. Volt olyan hely, ahová rendszeresen visszatérhettem. Tanáraim segítségével minden nap másnál ebédeltem

és vacsoráztam. Volt mire emlékeznem, amikor a pesti gyerekek helyzetéről hallottam.

— Óriási ambícióval végeztem Bogláron a főnöki teendőket. Éppen ezért döbbentett meg, hogy 1947-ben nem engedtek szavazni. Erről a szavazásnál értesültem. Az indoklás az volt, hogy „B” listán vagyok. Soha semmilyen listán nem szerepelt a nevem.

— 1949 őszén állomásvizsgálatot tartottak Balatonbog- láron. A legeredményesebb vizsgálatnak bizonyult az állomás történetében. Hibapont nélküli volt. Meg is kaptam érte a „méltó jutalmat”: leváltottak. Az állomás átadásakor összeestem, embóliát kaptam. A betegségem ideje alatt értesültem róla, hogy a szolgálati viszonyomat meg akarják szüntetni. Tudtam, ha megvárom ezt a lépést, akkor nem leszek képes többé meggyógyulni. Kértem, hogy állítsanak ismét szolgálatba.

Az oklevél első ránézésre bármilyen elismerést tolmácsolhatna. Ez az elismerés azonban nagyon fontos Pozsonyi Gyula számára. Évekig kellett harcolnia érte. Egy dossziéra való papír bizonyítja.

1974. december negyedikén adta be újítását a sokat próbált vasutas. Két évvel később már nyugdíjas volt, de az újítás sorsáról nincs még híre.

— 1962 körül jelent meg az építőiparnak egy különleges betoneleme, amelyből az egy szintnél magasabb épületek födémszerkezetét csinálták. A 30 százaléka általában összetörött a vasúti szállítás során. A biztonságos szállításra sikerült kidolgoznom egy módszert, ami amellett, hogy jól bevált, azt is bizonyította, hogy nem a kíméletlen szállítás miatt van a törés. Ez volt a felfedezésem.

A későbbi kísérletekbe a gyártó vállalat is bekapcsolódott, majd Pozsonyi tudta nélkül alkalmazták az új módszert, mint a gyártó saját újítását. Évente 40 millió forintot mentett meg. Megkezdődtek az évekig tartó bírósági perek. Hat tárgyalás követte egymást, mire kimondták a nyugdíjas vasutas igazát. 1985. március 28-án Pozsonyi Gyula átvette a kiváló újító kitüntetést. Tizenegy évi hadakozás után fáradtabb annál, mintsem hogy öröme felhőtlen legyen.

Bezárkózott kis műhelyébe, eltölteni a nyugdíjas éveket. Hajcsavarók farészét esztergálja. Nincs sok dolga a világgal.

Lehőcz Rudolf

Köd mögött lapul Kistótváros, közel a megyehatárhoz. Ha erővel eldobnék egy követ, Baranyában hullana a földre. Kőről szólva, érdekes látványosság a kis település határában, a horhosban a vízmosás, ahol csepp- k »képződmények láthatóak.

Kistótvárosban valaha, ha nem is gazdag, de szépen rendezett portákon élték az emberek. Ma hat család lakik a területen, és egyetlen ház van csak magánkézben. A többi a Szekszárdi Állattenyésztő Vállalat szolgálati lakása. ■ Mindenki a telep munkása. Nagy Károly traktoros. Három éve Gálos- fán vett házat, valahogy elege lett az örökös sárból, a bezártságból. Tavaly megszüntették a kis vegyesboltot is, most a telep teherautójával szállítják kétnaponként az emberéket a közeli településre vásárolni.

Nagy Károly jó érzéssel emlékszik vissza gyermekkorára, a nagy tanyára Ist- vánvölgyben, a hatalmas szabad térségre, ahol egymás ívébe hajoltak a dombok. De azért úgy véld, jobb bent lakni a községben, kényelmesebb, tisztább.

A kistótvárosi gyerekekért busz jön mindennap, óvodába iskolába viszi őket. Gyerek pedig van elég a telepen, Nagy Károly az ujján számolja: — Hát a Matyi- nalk, az éjjeliőrnek van négy, két iskolás, egy óvodás, egy meg itthon, a Hor- váték fia már nagy a kislány itthon, Pistának két óvodás. A gyerekek számára kész paradicsom ez a telep; itt lehet kiabálni, szaladgálni, nem kell félni attól, elüti őket az autó.

Hát, attól valóban nem. A csizmás lábak mocsárrá dagasztják a sarat, csak a traktor tud ebben haladni. Ha az emberek útra kelnek, nagyjából lelötylkölik a gumicsizmát, s bekerekeznek a bekötőútig. Ott leteszik az egyik ház udvarán a kerékpárt, csizmát, „városi cipőt” húznak, s úgy mennek tovább ügyes-bajos dolgaikat intézni.

A szolgálati lakások hosz- szan elnyúló házakban vannak. Az udvarok most színek nélkül, a tél végi rendetlenségben a jó időt várják. A felhalmozott farakás tetején kecske vafcaródzik, kiskutya görget egy üres or- vosságos flaslkát.

Csankó Elemér és Krup- pai Gézáné fiatalok. Szeptemberben költöztek Kistót- városba. Ügy alakult, hogy közös életet terveznek, iti; jó munkára akadtak, lakni is tudnak. A fiatalasszony már rendbehozta a lakást, meszelte a falakat, körme szakadtáig súrolta a mocskos padlót. Barátságos otthonuk van. Mindketten az állatok körül dolgoznak, de maguk is tartanak lovakat, birkákat. Jó üzlet a birka, nem-