Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-23 / 69. szám

1987. március 23., hétfő Somogyi Néplap 5 Varázslatos marionette Ember­bábuk Felnőttként gyerekké vél­ni az ő játékukban lehet csak igazéin. Körülfognak, csicseregnek, mindenre ki­váncsiak, s kezükben ott a báb. A szemtelen kukuc és légy, a jóságos Janilka, a kiók hajú lány, a bohóc, a strucc ok és megannyi cso­dálatos leleménnyel meg­komponált élőlény. Amelyik­re pillantok, az mozdul meg. Félénk, szel id tekintettel, pajkos mosollyal simogatja arcomat a bohóc, minden izében rángatózik a kukuc, és föllebbenti piros szok- nyáscskáját a strucc ... Ka­cagás. A vékony lábak fö­lött fehér cslpkebugyi. Ez illik a kártkán táncol óihoz. Paff, a háromfejű, füstöt okádó sárkányfi nehézkes, ám ha zenét hall, minden poroilkája kecsesen mozog. Most egórke perdül táncra. Tüllszoknyájálban piruette­zik, korcsolyázik a képzelet­beli jégen. A gyerekek, akiket már nehezen tudnék igazán meg­ismerni bábujuk nélkül, most jöttek le a színpadról. A Petőfi általános iskola 12 marionette figurát mozgató kisdiákja pénteken mutatko­zott be a Munkácsy gimná­zium aulájában. A kamasz lányok, fiúk vastapssal ju­talmazták produkciójukat. — Azit hiszem, nem én vagyok a fontos, hanem a gyerekek — mondja Sápi Endréné tanítónő, a bábuk ,,szülőanyja”, a szakkörve­zető, miközben beállítja a magnót, rakosgatja a kellé­kéket. Az első marionette figurát kislányának készítette. Csak úgy fejből, hogy a beteg gyereket felvidítsa. Azután egy alkalommal, amikor dél előtt -dél után helyettesí­tenie kellett, megsajnálta a fáradt, önömteien gyereke­ket, és nekik is készített bábot. A siker óriási volt. Azóta szakkört alakított, s Szabó Gyulánéná 1 — Lujza néninél — most fog vizsgázni báb- készíitésből. — És ha nem sikerül ötös­re? — kérdezi kisdiákos fé­lénkséggel. — Ügyis ötös lesz — fe­lelnek rá a gyerekék kórus­ban. Aprócska, hétéves kis­lány pillangója száll feliem. Győrössy Judit az év felfe­dezettje. Egyik beteg társa helyett ,,ugrott be”, és ha­marosan kiderült, hogy neki van a legjobb ritmusérzéke. — Ment az nagyon fon­tos — mondja a tanárnő —, meg az összehangolt, kitartó figyelem és kézügyesség. A kéznek együtt kell élnie a lábban. — Mi lesz, ha itt kell hagyni őket? — kérdezem. — Sosem hagyjuk itt. összenőttünk velük — vá­laszol Sterl Zsuzsa, és a többieknek is ez a vélemé­nyük. Heti 10—14 órát gyakorol­nak, s nem fáradtnak el; sőt ez az igazi pihenés a szá­mukra. Segítik őket a szü­lőik, támogatja működésüket a helyőrségi művelődési ott­hon is. Játszanék még, de bú­csúzni kell. Ritmusra inte­getnék :. Somogyvári Vera, a Kukuc, Balassa Anita, a kor­csolyázó egér, Balogh Krisz­tina, a kék hajú lány, Gön- döcz Anita és Győrössy Zsolt: Jani, Kurucz Eszter: Paff, Pósa Vera, a strucc, Radó Henriette, a darázs és Sterl Zsuzsa most szomorú bohócai, Mászi Hajnalka, Gél Éva kotnyeles kacsája. Várnai Agnes Művészeti szemle Tabon A megyei művészeti szem­le utolsó területi bemutató­ját tartották vasárnap dél­előtt Tabon a Zichy Mihály Művelődési Központban. A csaknem háromórás műsort több százan tekintették meg. A székhely község, a társ­községek, valamint a város környéki községek amatőr szólistái, versmondói, népi együttesei, pávakörei, citera- zenékarai , hagyományőrző együttesei szórakoztatták a lelkes közönséget. Bár az elő­re beharangozott 25 produk­ció helyett „csak” 23-at lát­hattunk, így is meggyőződ­hetett a zsűri és a közönség: Tab térségében sokat tesznek a hagyományok ápolásáért. Nagyra értékelte a zsűri azt a munkát, amit a Kop­pány völgyében végeznek a közművelődéssel foglalko­zók. A tegnapi seregszemlén arany, ezüst és bronz foko­zattal minősítették a szakem­berek a térség amatőr cso­portjait, szólistáit. Minden­képpen ki kell emelni a ka- rádi hagyományőrzőket, az ifjúsági klub néptáncegyüt­tese és citerazenekara mel­lett az ő produkciójukat is nagy tapssal jutalmazta a kö­zönség. Arany fokozatot ka­pott játékáért az andocsi ci- terazenekar, s dicséretes a bábonymegyeri hagyomány- őrző csoport szorgalma, lel­kesedése. Az idén második alkalommal vettek részt a seregszemlén, s a „Kukorica- kopző” című műsorukkal ezüst fokozatot értek el. Jó témaválasztással sikert ara­tott a bonnyai „Ságvári End­re” színjátszócsoport. Dunántúli népdalokkal je­lentkezett az andocsi páva­kor, míg a tabi nyugdíjasok pávaköre madarakról szóló népdalcsokrot adott elő. Első ízben lépett a művészeti szemle közönsége elé a fiadi asszonykórus, illetve a tabi szakközépiskola néptánc- csoportja. Előadásukat a zsű­ri ezüst fokozattal jutalmaz­ta. A tegnapi seregszemlén el­nöki dicséretben részesült Pajor János. Dicséret illeti a művelődési központ munka­társait is, akik biztosították a zökkenőmentes lebonyolí­tást. GERENCSÉR MIKLÓS Sikeres nász avagy mit mesél a valódi vőlegény 17. Elég annyi a jellemzésre, hogy neki volt a legelső nerc­bundája a megyeszékhely hurkasütő dámái közül. Mi­vel lángra lobbant értem, fé­lő volt, hogy odaég a nerc­bundája. Elfogadtam hát az udvarlását. Persze csak át­menetileg. Csakis azért, hogy Satya egy életre megtanulja: veszedelmes könnyelműség alábecsülni az én sérthetet­len önérzetemet. Matild szalámilábára olyan mérhetetlen tekintély épült, hogy egyetlen szavára riadó­készültségbe helyezkedett az egész megye vendéglátóipara az osztályon felüli hotelét­termektől a csülök- és ha­lászcsárdákon át a pacalpör- költes kisvendéglőkig. Rábíz­tam a részleteket, miután ki­oktattam kívánságomról. Asz­talt foglaltattam vele a Hun­gária Kávéház és Restaurant tükörtermének fókuszában. Aztán kiöltözködtem a hur­kasütő dáma kamatmentes kölcsönéből. Egyéb készpénzt nem fogadtam el tőle a leg­erőszakosabb tukmálására sem, mert mindig iszonyod­tam a selyemfiúságtól. Hanem a vadonatúj mellé­nyes öltöny Eszterházy-koc- kás szövetből! Elegenás dip­lomatát tömegesen lehet lát­ni, de olyan herceget, ami­lyennek akkor én kinéztem, a legritkább esetben örökíte­nek meg a filmkockák. Ahogy karonfogva keresztül halad­tam a tükörtermen a hurka­sütő dámával a rózsakosaras asztal felé, az egyszerűen fe­lejthetetlen. Már-már halla­ni véltem a fenséges orgona­szót, de nem ám Vámpír Sa- tyáék szórakoztatóipari játé­kát! Ennek ellenére, miköz­ben haladtam asztalunk felé, kegyesen a zenekarra moso­lyogtam, hanyagul köszönést bólintottam nekik, majd la­za eleganciával az Eszter- házy-kockás zakó belsőzse­bébe nyúltam. Elővettem di­rekt erre a célra szerzett kro­kodil irattárcámat és lassú- dan, előkelőn, amolyan arisz­tokratikus szórakozottsággal meglengettem, direkt Satya figyelmére címezve. Csak természetes, hogy de­geszre volt tömve az a nagy figyelmet keltő irattárca. Ha nem is éppen a nemzeti bank által kibocsátott állami bank­jegyekkel. Hibátlanul meg­feleltek erre a célra a száz- forintos nagyságúra szabott újságdarabok. Az egyik re­keszben azért elrejtettem néhány valódi százast. Enél- kül nem tehettem volna bol­doggá sem a hirtelen ragyo­góvá tüzesedett Satyát, sem magamat. Szalámilábú Matild már jóelőre, egyfolytában boldog volt. Pezsgős vacsorán látott vendégül és a rózsakosár mellé kikövetelte magának a háromágú ezüst gyertyatar­tót, valódi méhviasz gyer­tyákkal. Alig fogtunk hozzá az előételnek számító hideg libamáj szeletek ízlelgetésé­hez, sokat ígérőn meglebeg­tettem Satya felé a krokodil­bőr, máskülönben jáspiszöld színű irattárcát: —■ Szomorú vasárnap, száz fehér virággal!. — súgtam feléje, csak úgy, álmatagon. Hajjaj, mit műveltek a ked­vemért. Hozzám képest ott és akkor még a gyöpmester alkalmi segédje sem lehetett volna Podhornyik, a dúsgaz­dag kötődés. De tudtam is, hogy mi az illem. Alig értek Satyáék az örökbecsű Zerko- vitz-nóta befejező melódiá­jához, hogy „Ne félj a sze­memtől, holtan is áldalak, Utolsó vasárnap ..én sze­rény méltósággal előhajlítot­tam egy százast a briftasni rekeszéből, a zenekar pódiu­mához andalogtam és a pa­pírpénzt Satya szmokingjá­nak zsebébe csúsztattam. Ép­penséggel a vonójába is húz­hattam volna a bankót, mint tették önelégültségükben a zergetollas földbirtokosok. Én két okból viszolyogtam az ef­féle kérkedéstől. Egyrészt íz­léstelenül harsány. Másrészt a vonó lófarok szőrzetében kellett volna hagynom a szá­zasomat. így viszont, azon mód, ahogy adakozóan Satya szmokingzsebébe nyúltam, feltűnés nélkül vissza is vet­tem jogos tulajdonomat. Gavallériámat számtalan­szor megismételtem a ropo­gós kacsamelltől a borjú­javán, lángoló palacsintán, ananászkompóton, tejszín­habos feketekávén át az utol­só korty pezsgőig. Ettől az egyszerű ismétléstől a saját rokonsága sem ismert volna rá a Vámpír együttesre. Gőz­fürdőt csinált saját magából. Vödörszám szakadt róla a víz. Soha nem hittem volna, hogy ilyen sok nótát tud ez a zenekar. Állóképessége meg egyenesen határosnak bizonyult a lehetetlennel. Na de számontartottam, ők is csak emberek. Akármekkora önfeláldozással törték magu­gat hangulatom emelkedett­ségéért, nem lehetett kétsé­ges, hogy előbb-utóbb erőt vesz rajtuk a végkimerülés. Bekövetkezett. Időzítésem várakozáson felül sikerült. Vámpír Satya, Liliké, Szuszo­gó, meg Tökleves egyenként ütődött lett, aztán meg mind a négyen egymáshoz ütődtek. (Folytatjuk.) MARATONI JÁTÉK Az újjáéledő bridzs Egy-egy kártyaasztal mel­lett négyen ülnek. Feszült fi­gyelem, koncentrált összjá- tók, csönd. Olyan ez, mint egy szertartás. A dél-dunán­túli területi bridzscsapatver- senyt első ízben rendezték meg szombaton a kaposvári Latinca művelődési központ­ban. Tilesch György, a pécsi vasutas-művelődési ház bridzsszakosztályának veze­tője felel a játék lebonyolí­tásáért. — Szeretnénk, ha Kapos­vár lenne ezentúl a házigaz­dája a területi versenyeknek. Központi elhelyezkedése miatt erre mindenképpen al­kalmas. Ha a vidék is aktí­vabban bekapcsolódik a ver­senyekbe, több országos és nemzetközi tornán vehetnek majd részt játékosaink. Tol­na, Baranya, Somogy, Vas és Zala megye képviselné ma­gát az évenkénti versenye­ken. Most nyolcszor négy fő­vel indult a játék; Vas és Zala képviselői nem jöt­tek el. A szünetben Bari István, a magyar bridzsszövetség alel- nöke tájékoztat a reneszán­szát élő szellemi sport hely­zetéről. — Magyarország a húszas években bridzsnagyhatalom volt, akkor alakult ki a ver­seny mai formája is. Elsor­vadt, majd az ötvenes évek után újjáéledt. Három éve alakult a Magyar Bridzsszö­vetség. Azóta bővültek nem­zetközi kapcsolataink, és több minősített címmel ren­delkező játékosunk van. Dr. Németh László nyu­galmazott főorvos ötven éve hódol ennek a szép szellemi sportnak. 1973-ban az ausztriai Veldenben nemzet­közi versenyen társaival két­szer is „maga mögé utasítot­ta” az osztrák csapatot. 1974- ben országos páros versenyt nyert Kovács Lászlóval. Két alkalommal a Helikon-kupát, egyszer a Tenkes-kupát nyerte el, s Monte Carlóban az egészségügyi dolgozók vi­lágbajnokságát is megnyerte. Most — nyolcvanadik élet­évén túl — teljes szellemi frissességében versenyez. Tőle kérdeztük: — Mi a legfontosabb tu­lajdonsága egy jó bridzsjáté- kosnak? — Legyen jó kombinációs készsége, tudjon összpontosí­tani és képezze magát. Saj­nos a mai fiatalok nem na­gyon olvassák a szakirodal­mat. Pedig anélkül nincs to­vábbfejlődés. A Medosz megyei bridzs- klubja 1984-ben alakult. Molnár László népművelő vezetésével heti két alkalom­mal tartják edzéseiket. A szombati versenyen. Pécs, Paks, Bonyhád és Ka­posvár csapatai jutottak az országos döntőbe. V. A. Á szerény győztes Általában másként képzel­jük el a győztest. A dobogó legtetején állónál magabiz­tonságot, megjelenésében ha­tározottságot feltételezünk. Varga Szilvia egészen más. Csendesen beszélt, kezét ölé­ben nyugtatta, szavaiból sze­rénység sugárzott. Nemrégi­ben még a Masterfil Pamut- fonó-ipari Vállalat fonónője volt Kaposváron, most mű­szaki rajzot tanul. — Ez a váltás régi álom volt? — Nem; lehetőség. Nekem tetszett, s úgy gondoltam, hogy megpróbálom — mond­ta Szilvia, a Masterfil válla­lat országos szavalóVersenyé- nek győztese. — 1979-ben, az általános iskola elvégzése után — kerültem a vállalat­hoz fonónőnek, majd munka mellett leérettségiztem. — Az országos versenyt a vállalat gyáregységeiben he­lyi döntők előzték meg. Ho­gyan született meg a rész­vétel gondolata? —A húgom, Anikó a Tán­csics Diákszínpad tagja; ő már „profi” ebben a világ­ban. Talán kedvet kaptam tőle. A kaposvári döntőben csaknem húsz versenyző kö­zül emeltek ki győztesként, s így mehettem a budapesti or­szágos döntőbe. A sikert nagyrészt a húgom segítségé­nek köszönhetem, illetve köz­vetve a tanárának, dr. Kluj- ber Lászlónak. Az utolsó na­pon sokat segített a vers csi­szolásában Vallató Géza, üzemi népművelőnk és Ka­szás Ferenc, a Fonómunkás Kisszínpad művészeti vezető­je. Mit szavalt a versenyen? — A versenyt József Atti­la halálának ötvenedik év­fordulója alkalmából rendez­ték; a költő Kései sirató cí­mű versével indultam. — Meglepetés volt a győze­lem? — Igen. Ügy mentem el Budapestre, hogy fohászkod­tam: csak utolsó ne legyek! — Mióta vonzódik a költé­szethez? — Radnóti Miklós és Pe­tőfi Sándor mindig a kedven­cem volt; verseikből hangu­latom szerint válogattam. — Főleg tanítási órákon lapozgattam köteteiket, akkor több időm volt rá — tette hozzá mosolyogva. — Most mivel tölti a sza­badidejét? — Nem mivel, kivel: a vő­legényemmel — javított ki. — Hogyan fogadták a si­kerét? — Mindenki nagyon örült, a legjobban talán /a húgom; büszke volt rám. Tamási Rita

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents