Somogyi Néplap, 1987. március (43. évfolyam, 51-75. szám)

1987-03-17 / 64. szám

1987. március 17., kedd Somogyi Néplap 5 A szász fejedelmek egykori rezidenciája Újjáépül a drezdai kastély Számos építészeti emlék született újjá az elmúlt tíz évben az NDK-ban. Ezek kö­zé tartozik a drezdai Sem- per-opera. Az operaház kö­zelében található az a ro­mos építmény, amely nem is olyan sokára az ország leg­szebb újjáépített műemlékei közé kerül: a szász fejedel­mek egykori rezidenciája, a drezdai kastély. Negyvenegy évvel a bombázás után A járókelők szemében a kastély még aránylag ép és összefüggő épület bonyomá- sát kelti, belül azonban a totális rombolás nyomai lát­ható^'. Aki ezt a várudvart látja, fogalmat alkothat ar­ról, hogyan nézett ki Drezda negyvenegy évvel ezelőtt, az 1945. február 13-i bombatá­madás után. A keleti szárny első eme­letére keskeny, meredek lét­rákon lehet csak feljutni. In­nen tovább már nem vezet létra — csak csupasz falak merednek az égnek. Fölöt­tünk, tehát a nem létező második emeleten volt a díszlakosztály: az úgyneve­zett óriásterem, a bálterem, a trónterem, Ágost Fri­gyes (Erős Ágost) választó- fejedelem (1670—1730) háló­szobája, az első és a máso­dik audencia-terem... — Az építkezés első sza­kaszában vagyunk, éppen most bontjuk le az utolsó keresztszelvényt. Nehéz, megerőltető munka ez. So­kat használjuk a légkalapá­csot is. Néhol fel kellett másznunk a falak telejére, hogy lehúzzuk a meglazult téglákat — mondja Rolf Brauer, a kőművesek bri­gádvezetője. Az évtized végéig Nem kevés erőfeszítésre lesz szükség az 1990-ig ki­tűzött célok megvalósításá­hoz. Az addig elvégzendő munkálatok magukban fog­lalják a bedőléssel fenyege­tő épületrészek lebontását, a tartószerkezetek, főleg a födémek újjáépítését, a ha­gyományos vörös cserepes tető acélszerkezetének elké­szítését, — a tornyok felépí­tését, valamint a városkép­ben leginkább domináló homlokzat helyreállítását. Herbert Löschau főmérnök — egyébként a drezdai Kul­túrpalota és a Semper-opera épületének tervezője — a kastély újjáépítését élete nagy feladatának tekinti. „A tervezésben és az építésnél egyaránt tekintetbe vesszük, hogy az épületet elsősorban múzeumi célokra kívánják felhasználni. A tervet nem készíthetjük el teljes egé­szében előre, hagynunk kell bizonyos mozgásteret a fel- használást illető későbbi döntések számára. Ennél is bonyolultabb a műemlékvédelmi szempont. A kastélyra a XIX. század végének építészeti stílusa volt jellemző. Ám régebben minden különösebb stílusbe­li meggondolás nélkül épí­tettek vagy változtattak raj­ta. Rábukkantunk például olyan reneszánsz boltozatra is, amely alatt gótikus bolt­ívek rejtőznek. A Semper- operánál egyetlen építészeti stílussal volt dolgunk, itt pedig szinte az egész építé­szettörténettel, több stílus- korszakkal kell megbirkóz­nunk. A helyreállítás alapkon­cepciója már kialakult. A külső homlokzatokat a XIX. századi formájukban készít­jük el, a nagy és a kicsi kastélyudvart, valamint a Kastély-utca felöli oldalt pe­dig reneszánsz stílusban. A díszlakosztályt és az óriás­termet ugyancsak reneszánsz felfogásban építjük újjá. En­nek a feladatnak a megvaló­sítása érdemben csak a kö­vetkező évtizedben kezdőd­het el, s jócskán bele fog nyúlni a következő évszá­zadba is.” A jelen, háttérben a Sem­per-opera (balról), s így né­zett ki az 1945. februári bombázás előtt (jobbról). Bonyolult feladatok A katedrális és a kastély között harminc méter hosz- szú és ugyanolyan magas, a talajon tíz méter széles, s felfelé keskenyedő állvány­zatot építettek. Az állvány­zat megtartja a falat — más építkezéseken a fal tartja az állványzatot. Igen kényes kérdésnek tű­nik a Hausmann-torony re­konstrukciója. Hogyan ké­szítsék el az ötven méter magas toronysisakot? Állít­sák össze a szerkezetet lent a földön és vigyék fel a he­lyére helikopterrel? Ez alig­ha lenne megvalósítható. Építsék rá közvetlenül a törzsre? Ez nem realizálható. Herbert Löschau mást ja­vasolt: A sisakot az épület törzsében szereljék össze, ott vonják be vörösrézzel és hidraulikus emelővel nyom­ják fel a helyére. Bontás közben olyasmire is gyakran bukkannak, ami­ről eddig senki nem tudott. Megtalálták például egy ci­tadella maradványait — er­ről az épületrészről egyik krónika sem tesz említést —. a Várostörténeti Múzeum szakemberei szerint a XI. századból való. Az ilyen fel­fedezések természetesen ki­hatnak az építkezés további menetére is. Jörg Marschner GERENCSÉR MIKLÓS Sikeres háso avagy mit mesél a valódi vőlegény 12. Messze nem erről van szó. Liliké nemcsak lényegileg, hanem küllemileg is klasszi­kus brácsás. Haja ébenfeke­te és esztétikusán kopaszo­dó. Vagyis a pilisnek neve­zett kerek fejtetőn a hom­lokától a tarkójáig egyetlen hajszál sincs, ami meggör­bülhetne, de az a keskeny sörénykarima, ami egyik fületövétől a másikig övezi tarkóját, vitathatatlanul ébenfekete. Arca dicsfényű és gesztenyebama. Szemhéja joviálisán párnázott. Szeme álmatagabban ragyog, mint a keleti hercegeké. Tokáját rendezett anyagi és családi viszonyokra valló redők kö­tik össze szabályosan kerek- ded áliával. Nem pocakos, csak hordószerű a hasa, mi­által mellényének szárny­csücskei valahova a hóna aiá szoktak fölkunkorodni, ha úgy istenigazából bele­melegedik a brácsázásba. összességében szép jelen­ség a maga nemében, de a fentiek alapján bárki meg­erősítheti, hogy mégis indo­kolatlan lenne Liliké mivol­tát kapcsolatba hozni a kar­csú, szőke, kékszemű höl­gyekkel. A dolog nyitja egészen másutt keresendő. Jelesen a következő történt. Liliké édesanyja egykoron kislibá­kat vásárolt azzal az épüle­tes tervezettel, hogy a libá­kat szépen felnevelik és az étvágy diktálta tempóban egyenként elfogyasztják. A libapásztori teendők a ké­sőbbi zseniális brácsásra há­rultak. Fel nem foghatom, miért láttak egyesek bizarr- ságot abban, hogy libaneve­léssel foglalkozzék egy nép­zenész család. Dehát ilyen az előítélet. Lesték a gyereket, hogyan vigyáz a libákra. Er­re felénk ilyen kifejezéssel terelgetik a libafalkát: „bu- riburi, buriburiburi”. A ké­sőbbi brácsavirtuóz nem tö­rődött a helyi hagyomá­nyokkal, önálló képzelőerő­vel naphosszat így beszélt a sárga pelyhű madárkákhoz: „lilili, lililili”. Mivel ő sem volt még nagy (noha akkor már pelyhedzett, mint korán érő gyermek, ha nem is ép­pen sárga pihék ütköztek ki rajta), elnevezték Lilikének. Azóta rég levágták a libá­kat, Liliké komoly egyéni­séggé fejlődött, nyolc leme­nőt fölnevelt, de mindez nem segített rajta. Ö a Li­liké. Nem kevésbé szándékolt rosszakarattal forgatták ki a patinás nevéből a minden tekintetben kiváló Nyári Egy Jánost nevezetesen a leg­népszerűbb helyi zenekar nagybőgősét. Ki hallott már ilyet, őt meg a Szuszogó ra­gadványnévvel csúfították el. Kérdezem én: olyan megbocsáthatatlan vétek, ha valaki szuszog a bőgővonó ide-oda húzogatósa közben? Én ugyan semmi kivetni va­lót nem találok ebben, még­is némi erőltetett indokát látnám az epéskedésnek, ha Nyári Egy János szuszogása miatt sérelmet szenvedne az összhangzás. Na de szó sincs semmi ilyesféléről. Éppen­séggel egyedülálló képesség­nek számító tünemény, hogy Szuszogó még szuszogása el­lenére is felülmúlhatatlan szakmailag. Tudok olyan asz­talitenisz-bajnokról, aki pingpongütő helyett egy la­pos irattárcával, magyarul briftasnival verte tönkre el­lenfeleit. (Gondolattársítá­som nem véletlenül kötött ki az irattárcánál! Rövide­sen fontos kellékké lép elő, épp a Vámpír Satya és népi zenekara velem való nézet­eltérése kapcsán. Ha idáig jutok majd a mesében, még az ellenségeim is be fogják látni, hogy semmi nem áll oly távol tőlem, mint a ha­ragtartás.) Nos, Szuszogó éppen olyan fenomén a nagybőgő brum- mogtatásában, mint az a briftasnis pingpongbajnok volt a kaucsuklabda pong- pingolásában. Száztíz kilós tehetségét enyhén szétter­pesztett lábbal megveti a dobogón, hatalmas munka­eszközét maga elé támasztja és máris szerte verődnek a mélyhangok ritmikus hullá­mai a Kecskebéka Csárda sokat látott falai között. So­ha nem hibáz. Lehet polka, lehet csárdás, akár andalító magyarnóta vagy méginkább duhaj operettszám, (halld: beugróm a nagybőgőbe ...) Nyári Egy János egyetlen taktust el nem hibáz. Köz­ben oly ízesen alszik, mint az öregmedve. Még moso­lyog is, ha szépet álmodik. Gyakorta horkol és ízesen csámcsog, ha álmában ' ko­csonyát eszik. Ugyanis él-hal a kocsonyáért, különösen, ha le van hintve szegedi cse­megepaprikával (hohó, Sze­ged : erről a városról mu­száj lesz csevegnem) és ha a frissen facsart citromlé sem hiányzik a kocsonya tetejé­ről. Igen, hébehóba el-el csám­csog a jó étvágyú Szuszogó, de jobbára inkább szuszog. Na és? Ha szuszog, hát szu­szog. Zavart ezzel bárkit va­laha is? Ellenkezőleg. (Folytatjuk.) TV-NÉZŐ Végvári pódium Ügy látszik a televízió las­san egy új műfajt alakít ki. Legalább is ez szűrhető le a Pódium egyes adásaiból. Mindenképpen üdvözlendő is, hogy jeles színészeink közül mind többen kapnak félórát a tévétől, hogy át­gondolhassák, elmondhassák művészi hitvallásukat. Olyan szerepkörben is láthatjuk őket nem egyszer, amelyre eleddig nem kérték föl őket, s midőn alkalom kínálkozik, szívesen bemutatkoznak ke­vésbé ismert oldalukról. Mindez nem egészen igaz Cserhalmi Györgyre, a pén­tek este sugárzott Pódium fő­szereplőjére, hiszen régóta tudjuk, hogy érzelmekkel bí­ró, magas hőfokú versmon­dásra képes, mégis nagy él­mény volt látni produkcióját. A műsor rendezője, András Ferenc több filmjében dol­gozott már Cserhalmi Györggyel, így nem véletlen, hogy ismeri is színészét. A végvári vitézek életét fölele­venítő versek mondásakor többször támadhatott az az érzésünk, hogy ezeket a Ba- íassi-sorokat nem is lehet másként mondani, csak ló­hátról, várfalaktól körülvéve, s természetesen a lehető leg­nagyobb hangerővel. Nagy leleménye volt a mű­sor alkotóinák az is, hogy fölkérték szereplésre Cseh Tamást, aki dalaival nem­csak oldotta a versek egy­másutáni ritmusát, hanem önálló mondanivalóval is ké­pes volt kiegészíteni azokat. Olyan jelképes értelmet ka­pott a hetvenes évek zenéjé­ben kétségkívül nagy ered­ményeket maga mögött tudó Cseh Tamás dalaitól a mű­sor, hogy személyében asz- szociálhattunk egy mai Tinó­di Lantos Sebestyénre is. A ma krónikásának dalai — legyen is értékeinkkel akármilyen mostohán báró az utókor — bizonnyal nagyon sokáig alkotnak még hiteles képet mai világunkról. Ép­pen ezeknek a daloknak az ismerete adta azt a felhan­got a műsorban hallott szá­moknak, amelytől igazán „végvári” lett egy-egy jele­net. Az irodalmat jobban ked­velők számára külön öröm az, hogy a jóérzékű szerkesz­tésnek köszönhetően megfér­tek egymás mellett olyan költők, mint Kisfaludy Sán­dor és Csokonai Vitéz Mi­hály, vagy Balassi Bálint és Bereményi Géza. Jó volt látni azt is, hogy a látszatra unalomig ismert magyar tájakon, a Balaton felvidékén még művészi hoz­záértéssel mennyi szép és új képet lehet fotografálni. A március tizenötödiki év­forduló kapcsán több emlé­kező filmet is láthattunk. Noha témájában a fent em­lített Pódium nem kötődött ezekhez, mondanivalójában, szellemében azonban, úgy érezzük, szorosan kapcsoló­dik azokhoz a fogalmakhoz, amelyek ezen az ünnepen sokszor elhangzottak. Talán nem véletlen a műsorszer­kesztők azon döntése sem, hogy „ünnepközeli” időpont­ban kerüljön adásba. Annál is inkább, mert nem mond­ható el ez mindegyik erede­tileg is ünnepinek szánt mű­sorról. Kivált gondolunk itt a Pódium előtt egy órával a kettes programon vetített A „papucsos” Petőfi című al­kotásra, amely minden jóra- való igyekezete ellenére mo- solyogtatóan együgyű volt. Mivel ez a műsor korábban már volt adásban, nem is kellett volna megismételni. Varga István Pályázó diákok — Hogyan lesz a rojtozott végű újságból „népnevelő”? Félek, a kérdésre nem lelnék választ. Pedig egyszerű. Aki a titok nyitjához vezet: Gom­bár Noémi, a Hámán Kató iskola végzős növendéke. Előttem fekszik az az illuszt­rációkkal színesített pálya­munka, amelyet a Pajtás új­ság szeptemberi számában meghirdetett egyéni pályázat második fordulójára készí­tett. — Holnap kell beküldeni a dolgozatokat — mondja Farkas Józsefné igazgatóhe­lyettes, és még két fiatalem­ber munkáját teszi elém. A számok birodalmában nem vagyok járatos, de Pusztai Péter és Pirk Tibor pálya­munkái hamar meggyőznek értékeikről. — De mi is az a „népne­velő”? — fordulok Noémi­hez? Huncut mosoly villan a szemében mielőtt megszólal. — Kísérleteztem a macs­káimmal, Samuval és Ger- zsonnal. Valahol azt olvas­tam, hogy nem szabad őket kézzel fenyíteni, hanem ösz- sze kell hajtogatni egy újsá­got, kirojtozni a végét és az­zal „meglegyezni” a torkos- kodókat. Ki is próbáltam, és összekapcsoltam • egy etetési kísérlettel a megfigyelései­met. Érdekes jelenségeket rögzítettem a feltételes ref­lex kialakulásával kapcsolat­ban. Egy kis idő után már elég volt, ha csak a kezem­be vettem a „népnevelőt”, és Gerzson máris „tudta”, hogy mi a dolga.. — Azt tapasztaltad, hogy jobban nevelhetők a macs­kák, mint az emberfia? — Hát ligen — válaszol egy kis gondolkodás után Noémi. A pályamunka gerincét azonban azok a megfigyelé­sek és kísérletek alkotják, amelyeket kagylók, csigák mészvázával végzett. Külön­böző — savas és lúgos — ol­datokban figyelte meg a mész reakcióit, majd megál­lapította, hogy csak savas közegben oldódik. Ehhez ter­mészetesen a háztartás ösz- szes fellelhető mosószerét, olaját, sőt apu arcvízét is felhasználta. Most itt sora­koznak előttem a kísérlet eredményei, és várja a bírá­ló tanárok véleményét. Noé­mi reménykedik. Tavaly is indult a pályázaton, akkor a csontok erővonalait vizsgál­ta. Három csirkét kellett el­fogyasztania, hogy a megfe­lelő mennyiségű kísérleti anyag rendelkezésére álljon. Buzgalmát, kitartását látva kézenfekvő a következtetés: Noémi bizonyára a termé­szettudományokkal szeretne majd foglalkozni. Csalódnom kell. A kislány — aki csel- gáncsozni is tanul — Linda örökébe kíván lépni: rendőr lesz... — Nyomozó — teszi hozzá a pontosság kedvéért. És hogy elhatározása komoly, alátámasztja ezt követő gyors megjegyzésével is: — Már kicsi korom óta! A két fiú lányokat is meg­hazudtoló szerénységgel hall­gatja Noémit. Az ő fejükben tán még mindig a körrel kapcsolatos legnehezebb fel­adatok megoldásának lehe­tőségei kavarognak ... Péter a hétvégén is hajnali egy óráig törte a fejét a feladat- megoldásokon. Arra a kér­désre pedig, hogy megérte-e a sok átvirrasztott éjszaka, szinte egyszerre válaszolják: — Igen. A napokban eldől, hogy továbbjutnak-e az országos versenyekre. A várakozás iz­galmában sem felejtik el, hogy utánam szóljanak: — Marika és Panni néninek nagyon sokat köszönhetünk; ezt ne tessék elfelejteni! Várnai Ágnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents