Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-07 / 5. szám
Somogyi Néplap 5 1987. január 7., szerda ' __________ T örténelmi tudat és nemzeti önismeret Milyen nép vagyunk? A művészetpártoló Szombathely Az egyes emberek csakúgy, mint a népek, nemzetek öntudatlanul vagy félig- meddig tudatosan, szinte a sejtjeikben hordozzák történelmüket. Félelmeik, szorongásaik, viselkedési normáik, fogyasztási szokásaik jórészt történelmileg meghatározottak. Nem arról van szó, hogy a jelen a múlt foglya, ám épp attól válhat szabadabbá, ha csalás vagy öncsalás nélkül képes és mer a múltjával szembenézni. Hisz ettől válhat világosabbá — ha népekről nemzetekről gondolkodunk — fejlődésünknek történelmi 'meghatározottsága, így válhat a fá- tum a viszonylagos szabadság eszközévé. Az emberek újabb és újabb generációi által „csinált” történelem objektív körülményeinek ismeretében lehet némiképp elkerülni a voluntarisztikus eredetű tragédiákat (bár azzal, hogy ismerni véljük a történelmi fejlődés törvény- szerűségeit, újra és újra túl szélesre tágíthatjuk a történelemtől való szabadságunk határait). A múK által meghatározott körülmények ismerete teszi lehetővé, hogy megmérhessük: milyen árat kell fizessünk, ha egy-egy vonatkozásban szakítani akarunk tradícióinkkal, akár tudatos politikai cselekvés, akár a viszonyok kényszere folytán. Az ilyen „pályamódositások” sokszor több generáció! alkalmazkodó képességét is igénybe veszik. Ha a történettudománynak önmaga határain kívül van szerepe, úgy az abban van, hogy a múltat újra és újra „bevallja”, s történelmi tudat formálásával segítse kialakítani a nemzet önismeretét. Ez az önismeret nem lehet kritikátlan, nem lehet szelektív, amely „válogat” a tradíciókban, kizárva az épp aktuális kellemetlen elemeket, s csak a haladó, hazafias, népi, vallásos (a nem kívánt rész törlendő) értékeket fogadja el. Ha ilyen öncsaláshoz szállítana muníciót a tudomány, akaratlanul is retrográd manipulációk eszközévé, kétes politikai erők védelmezőjévé válna. A reális nemzeti önismeret kialakításához elengedhetetlen a teljes múlt vállalása, a törekvés történelmünk lehető legteljesebb megismerésére. E szándék azonban nem kell nélkülözze — sőt feltételezi — a kritikai elemet, persze az ítélőbírói pozíció nélkül. Nem könnyű a világnak ezen a táján ilyen szándékokkal a múlt tükrébe pillantani. A magunk és szomszédaink történelme tele van hasonló, ám egymást sűrűn keresztező tragikus elemekkel. A fejlődés e régióban számos befejezetlenséget, ki nem élt lehetőséget hordoz magában, s mindezért mentség, magyarázat: a történelem, amelyhez a közgondolkodás szinte szakrálisán viszonyul. Épp ezért elképzelhetetlen egy magyar, lengyel, román vagy szlovák Pingvinek szigete (amelyet Anatole France nyugodtan megírhatott a francia történelemről). Ismeretes, hogy Hasek Svejkjének fogadtatása hazájában korántsem volt diadalmenet, s a gyakran „nemzetgyalázónak” minősített regény körüli viták — nem véletlenül — kiújultak az ötvenes években. A múlt romantikus-szakrális szemléletének, megvolt a maga szerepe e tájon a nemzeti ébredés korában, s e szemlélet elemei — ha bizonyos konkrétumoktól elvonatkoztatunk — rendkívül hasonlóak egymáshoz. Szinte minden nép vélt vagy valódi genézise pillanatában európai hatalmi tényezőként lépett a színre. Ám e pozíciót kedvezőtlen véletlenek, belső megosztottság folytán nem lehetett tartani. Veszélybe került vagy évszázadokra odaveszett a nemzeti függetlenség, amelynek emlékét csak a nép őrizte, áldozatos lelkű papok, tanítók segítségével a nemzeti ébredés koráig. Mindez szinte minden e tájon élő nép históriájába behelyettesíthető, s az „ébresztők” nemzedékei a XVIII. század végén, a XIX. század elején olyannyira hasonlítanak egymáshoz, hogy szerényebb emlékműveiket szinte el is lehetne cserélni egymással. Mégis az általuk feltárt, romantizált, olykor irodalmi eszközökkel „kiegészített” dicső múltak kardként feszültek egymásnak, korán jelezve a homogén nemzeti államok lehetetlenségét, főként a történetileg kialakult területi egységek keretében. E kardok ma sem pihennek a fegyvertárak mélyén. A történelmi tudat alakulása szocialista viszonyok között monográfiákba illő téma. Azonban tény, hogy a múlt romantikus szemlélete a létező szocializmus országaiban elválasztó tényező, s e minőségen nem változtat, hogy ellenzéki vagy „hivatalos” pozícióban képviseli e romanticizmust. Ha megkíséreljük számba venni azokat a sztereotípiákat, amelyek a „mi a magyar?” kérdésre adhatók válaszul, láthatjuk: e közhelyek milyen keveset mutatnak meg abból, ami valóban válasz lehetne. Magyar tehát e közhelyek szerint a honfoglaló, az Európát rettegésben tartó kalandozó, a X. század végétől folyamatos állami létével államiságra itt egyedül alkalmas nép. Ugyanő a kereszténység véd- pajzsa, az örök lázadás népe, illetve az örök konzervatív, a vesztett háborúk, a bukott forradalmak elszenvedője, az emigránsok, a diaszpóra népe, amelyet évszázadok óta a nemzethalál kísért. Ám egyúttal a magyar feltalálók, a tudósok, a nemzetközi karrierek népe csakúgy, mint a nagy sport- sikereké. Különös, hogy ebből a nemzeti tipológiából hiányzik az a hallatlan szívósság, alkalmazkodóképesség, ami valóban fenntartotta — ezer évig — a Kárpát-medencében a magyarságot, ahol nagyobb népek sem tudták tartósan megvetni a lábukat. Ebben nyilván nagy szerepe volt a külső hatásokra való nyitottságnak, annak a képességnek, amely viszonylag rövid idő alatt befogadta azokat saját kultúrájába. Tanú erre a honfoglalás előtti időkből a nyelv, majd az ezredfordulón a kereszténység felvétele. Ettől kezdve az európai hatások útja — olykor némi késéssel — zavartalan a reformációtól egészen a szocializmusig. Ki keresné a gályarab prédikátorok helytállásában, a Magyarországot modernizálni akaró reformerekben, a munkásmozgalom évszázados történelmi teljesítményében az idegen hatást? Eredményeik és kudarcaik a hagyományos szerves részei már, s nyomuk nélkül értelmezhetetlen- a magyarság fogalma. Amióta megjelent e tájon a magyar nép, számos kataklizmát élt túl, végleges letűnését a történelem színpadáról számtalanszor megjósolták, ám — noha sok „Mohácsot” megért — képes volt mindig az újrakezdésre. Ez a látványos, gesztusok nélküli heroizmus nem őrződött meg úgy történelmi köztudatunkban, mint illett volna, bár épp ez a képesség a folyamatosság megőrzésének tán legontosabb eleme. Ha eltűnődünk szomszédaink magyarságképén, abban is sokszor a mi romantikus sztereotípiáinkat ismerjük föl — csak éppen a visszájáról. A függetlenségére büszke, „úri fajta” önmagát és környezetét pusztító, a nemzetiségeket elnyomó dzsentri, laki jobbadán dorbézolással tölti az idejét. Andrej Plavka, a modern szlovák irodalom klasszikusa írja önéletrajzában, hogy gyerekként Liptóban ilyennek ismerte meg a tízes években a „magyarokat”, akikkel mint hivatalnokokkal találkozott. Majd fiatal értelmiségiként a húszas évek végén Losoncra került, s ott láthatta meg, hogy milyen valójában a dolgozó magyar ember: a munkás, a paraszt, az értelmiségi. Ezt a „magyart” tudta becsülni, értékelni. E példával azt kívánom hangsúlyozni, hogy ha önmagunk reális képét a múltban föl tudjuk mutatni, nemcsak értékzavarainkat leszünk képesek oldani, de oszlathatjuk a szomszéd népek nem hivatalos, ám létező, köztudatában élő, olykor előítéletes magyarságképet. Ez ugyan nemcsak a mi feladatunk, de számunkra fontos, hogy mi is tegyünk érte. Hogyan kezdődött a kép- táralapítás Szombathelyen? Makacs hitted, színes jövendőt képzelt álammal. Élt akkoriban Vas megye székvárosában egy tanácselnök, Gonda György, aki Magyar- ország nevezetes gyűjteményei során' elképzelt a Nyu- gat-Dunántúlon is olyan képtárait, amelynek megtekintésére érdemes az utasnak, a turistának vagy az országot- v.iilágot bekalandozó jövevénynek Szombathelyre utaznia. Szeme előtt a XVIII. századi nagy német művészettörténész és archeológus, Wiiniekelmann mondása lebegett: „A festészet a nem érzékelhető dolgokra is kiterjed. Ezek jelentik legfőbb célját.. S mivel Szombathely már rendelkezett az egyiptomi eredetű Isis-kultuszból szármázó szentéllyel, a római kori Savamia (Szombathely latin neve) pompázatos köveivel, évezredes leletanyagával, a mai művészetpártoló a város szülötténék, Derko- vits Gyulának hagyatékát kezdte hazahozni. Hamarosan megnyílt az Isis-szentély közelében, az 1934-ben elhunyt festő szülőházában az emlékmúzeum. Ma már viszont nem születnek olyan mecénások, mint a római kari, mondhatnék ez esetben a Savaria-kori Maecenas, Róma gazdag polgára, a tudományok és művészetek bőkezű pártfogója. Ám ha nincsen Maecenas, születtek Szombathelyen mecénások, akik megtakarított forintjaikból nem sajnáltak adakozni a képtár céljaira. S ma már a képtár él, és mindinkább gazdagodik. Erről imár Salamon Nándor művészettörténész, a képtár igazgatója beszél. — Miből állt össze a Szombathelyi Képtár törzsanyaga? — kérdezem. — Kezdődött a Derkovits Gyula művészetét reprezentáló emlékkiállítás anyagával, majd folytatódott a Dési Huber István özvegye által Uitz Béla: Ülő nő (1918) Szombathelyre . ,i rány itató ’ ’ hagyatékkal. Ehhez csatlakozik mindaz, ami a XX. század magyar baloldali, szocialista művészetéhez tartozik. Ezt követik a negyvenes évek Európai Iskolájának művésztagjai, majd napjaink művészetének legkülönfélébb képviselői, a szilárdan realista hitet vallóktól a kísérletező Irányzatok útkeresőinek sok kép-, grafika- és szobor műalkotásáig. — Rendeznék időszakos kiállításokat is... — Igen, a nagyméretű ki- álddtóhelyiségekben erre lehetőség van. Például Budapest után egyedül csupán Szombathelyen, mutatták be a világhírű Thyssen—Bornemissza Gyűjtemény válogatott anyagát. Tavasszal Budapest, Bécs és Graz után Dési Huber István: A dési templom (1942) Dési Huber István: Töprengő (önarckép) megkapjuk a páratlanul érdekes Bíró Mátyás-kiállítást. Sikerrel mutatkoztak be az észak-dunánitúld festők, és rendszeresen bepillantást nyerhetünk a vidéki múzeumok feüKönféle különlegességeket magukba rejtő kincseibe is. — Mennyibe került ez az építmény? — Az 1976-foan megalakult Szombathelyi Képtárépítő Egyesület eredetileg 264 alapítót mondhatott magáénak. Ma már az egyesületnek több mint háromezer tagja van. 250 szocialista brigád csatlakozott hozzájuk, és 165 üzem, vállalat, intézmény, szövetkezet. A képtár 95 millió forintból, épült föl, ebből 40 millió volt az állami támogatás, 15 millió volt a szakszervezetek hozzájárulása — a többi mind-mind a gyűjtés, illetőleg a társadalmi munkákból eredő lakossági hozzájárulás. — Mennyi volt a látogatok száma? — Az első évben ötvenezren jöttek el, köztük sokan az ország legkülönbözőbb részeiről, de külföldről is. A helybeliek állandó érdeklődését dicséri, hogy épületünkben különféle szakkörök működnek, hangversenyeket rendezünk. művészfilmeket vetítünk, állandó tárlatvezetésünk van — s szinte minden alkalommal megtelnek termeink a művészetbarátok fiatal meg idősebb korosztályainak tagjaival. Továbbra' Is működik a Képtár Baráti Köre, a fáradhatatlan, most már nyugalomba vonult Gonda György vezetésével. Ami a folyama- tosiságot illeti: dr. Bors Zoltán, a megye jelenlegi tanácséin,őke sem feledkezik meg Szombathely büssikesé- géről, anyagilag is kap támogatást a megyétől, így a képtár állandóan gyarapodik is. Legutóbb például a Kas- sák-hagyaték néhány egyedülálló ritkaságával. Tóbiás Áron Kende János A Dél-balatoni Kulturális Központban ismét fölelevenítették a zene-, illetve a színházbarátok körének rendezvényeit, amelyeket a két csoport külön, de közösen is tart egy-egy bemutató előtt. Ezúttal indokolt volt a közös rendezvény, hiszen mind a színház, mind a zenekedvelők számára élményt ígér a Pécsi Nemzeti Színház előadása, ez alkalommal Offenbach A két vak és a Tu- lipatan szigete című úgynevezett orfeumi operáit lát- hatják-hallhatják majd a siófoki bérlettulajdonosok. A bemutató, sajnos, később lesz, mint eredetileg tervezték — előreláthatólag márciusban. Hétfőn este Baranyi Ferenc költő beszélt) Offen- bachról a siófoki Dél-balatoni Kulturális Központban. Az előadó természetesen „nem akarta ellőni a poént”, következésképpen nem a A kölni kántor lángész fia Baranyi Ferenc előadása Offenbachról színre kerülő műveket ismertette, hanem annak a kornak hangulatát, atmoszféráját idézte meg, amelyben a későbbi nagy operettek elődje, a vígoperától élesen még el nem választható könnyed hangvételű műfaj, az „operácska” megszületett. A XIX. század eleje, illetve közepe a kor, a helyszín pedig Párizs, ahol — miként Rossini nevezte a könnyedén komponáló Of- fenbachot — a Sanzelizé Mozartja hódította meg e műfajnak a közönségét, elképesztvén a könnyedségtől már akkor is ódzkodó kritikát. A kilenc muzikális gyerekkel megáldott kölni zsidó kántor Jakab nevű fia már 7 éves korában koncertezett, s akárcsak az igazi Mozart, zenei csodagyerek volt. Apja csellózni tanította, s a vékonydongájú fiú jókora hangszerével csakhamar feltűnt Párizs utcáin, ugyanis káprázatos tehetsége meghódította a francia nagyhírű zenemestereket is, akik elhatározásuk dacára — márminthogy idegen nemzetiségű tanítványt nem vállalnak — fölvették intézetükbe. Baranyi Ferenc szellemes, fordulatokban gazdag előadásban ismertette a komponista további útját, az egyfelvonásos művektől (kezdetben maga sem hitte, hogy a közönség elvisel egy egész estét betöltő operettet), a világhírűvé lett Gerolsteini nagyhercegnő, az Orfeus az alvilágban, a Szép Heléna stb. című nagyoperettekig, illetve egyetlen operájáig, amelyet már nem tudott befejezni (Hoffmann meséi). Felhívta a figyelmet Offenbach csufondáros, ironikus hangvételére is, amelynek okán sokan csodálták, de ádázul támadták is művészetét. Tanulságos belelapozni az egykori újságokba, kritikagyűjteményekbe — miként azt Baranyi Ferenc tette, s a megbírált alkotó halhatatlanságának tudatában jókat derülünk a hajdani tekintélyek dörgedelmein. A zseniális, önistenítő, következésképpen más tehetséget nem szívesen ismerő Wagner például „a trágyadomb” hasonlattal élt minősítésében, de a mi Jókaink sem volt elragadtatva a mestertől. Pesten 1861-ben a Vásár- csarnok hölgyei című nagyoperettel mutatkozott be Offenbach párizsi társulata, s Jókai Mór is irt az előadásról. „Offenbachból elég”, fakadt ki kritikájában. Az idő mind Wagner, mind Jókai véleményét megcáfolta. Offenbachból nem elég. Műve él, gyönyörködtet. Ezúttal Pataky Kálmán, Kincses Veronika és Sass Szilvia lemezfelvételeit hallgattuk meg a kitűnő előadás illusztrálásaként. Sz. A.
