Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-05 / 3. szám

1987. január 5., hétfő Somogyi Néplap 5 Egy álom megvalósult „A kormánygép tartozéka voltam“ VÁLASZKERESÉS LÉTKÉRDÉSEINKRE Köpeczi Béla: A magyar kultúra útja (1945—1985) 1986-as hivatkozások is vanmlak tudós művelődési miniszterünk, Köpeczi Béla új könyvében; tehát példás gyorsasággal jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. A kötet a tíz évvel ezelőtti vál­tozat kiegészítése: a leg­újabb jelenségekről is meg­alapozott áttekintést ad. Köpeczi Béla mint kultúr- poülMfflkus abban lenne „érde­kéit” — gondolhatná valaki —. hogy az elmúlt évitize­dekről afféle önigazoló szám­vetést adjon., hiszen a szer­ző maga is jelentős részt vál­lalt különféle párt- és állami posztokon a magyar kultúra folyamafainak irányításán ban. Csakhogy politikánk — különösen az utóbbi har­minc esztendőben — nyílt és őszinte, kritikus és önkriti­kus elemzésekre törekszik, s nem tehet mást a kultúrpo- litikia művelője sem. Kultúraértelmezése teljes, épp ezért korszeírű: a terme­lési és a szellemi kultúra egyenrangú tényezőként van benne jelen.; s marxista-leni- * misita módján az osztálykü- lönjjsógék hatására is figye­lemmel van Köpeczi Béla. Jól látja a tudományos-tech­nikád forradalom kedvező és ártalmas következményeit korunk tökös, valamint szo­cialista társadalmaiban, föld­golyónk egészét illető vonat­kozásokról bes zél művelődés- filozófiai megalapozottság­gal. Ennek sarán fejti ki a korszerű általános műveltség tartalmával kapcsolatos vé­leményét: alkotórésze ennek ,,a nyelvi képzettség, a ma­tematikai gondolkodás, a szintetikus természet- és (tár­sadalomtudományi ismeret, az esztétikai élmény, a test­kultúra és a manuális gya­korlati készség. Az említett élemékből összetevődő kul­túra nem természettudomá­nyos vagy humán, hanem egységes jellegű, s az egyes elemek helyiét a világnézet alapján lehet meghatározni.” S mindez — távlataiban — nem, a kevesek elitkultúrája­ként valósul meg fokról fok­ra; Köpeczi Béla végső so­ron derűlátó a tömegkultúra — a többség kultúrájának — esélyeit illetően. Látnunk kell azonban — figyelmeztet a könyv — e célkitűzés valóra váltásának számos akadályát, A tanulmány korszakolása meggyőző, bár az 1949-től 1968-ig terjedő szakasz egy­neműnek látteitása első pil­lantásra kétségkívül zavaró. Áim Köpeczi Béla a részle­tesebb tárgyalás folyamán — helyesen — feloldja ezt az ellentmondást, és 1949—1956 között végül is egy „alperió- -duislt” tant számon. Folyto­nosság és megszakítattság ér­telmezése itt a legnehezebb feladat, hiszen e korszak mű- vészetpolítikájában „egyszer­re jelentkezett például a se­matizmus elleni harc igénye és a kritikai szemlélet hát­térbe szorítása, a szooiaiista realizmus egyoldalú értelme­zése, s ugyanakkor a külön­böző stílusirányzatok lehető­ségének felvetése”. S megha­tározó érvényű a későbbiek­re vonatkozólag, hogy a marxizmus élterjedése is épp erre, eltorzításának időszaká­ra esett. ElViitethataitlan fegyvertény — bizonyítja Köpeczi Béla —, hogy a felszabadulás után sikerült kialakítani az alap- műveltség demokratikus is­kolai bázisát, de nem fér két­ség ahhoz sem, hogy az 1961 óta szakadatlanul zajló okta­tási .reform ellent m on d ások sokaságával jár. Népművelé­sünk koncepciója már más­fél évtizede a szélesebb ér­vényű, aktív részvételt fel­tételező közművelődés kor­szerű gondolatrendszerére cserélődött, de — mutat rá Köpeczi Béla — ez a lépés­váltás elhúzódott, s utóbb az anyagi feltételek romlása ha­tott rá kedvezőtlenül, önkri­tikus és kritikus méltatása a hatvanas évektől napjainkig terjedő szakasznak, egyszer­smind politika és kultúra, politika és ideológia viszo­nyának megszívlelendő elem­zése születik meg Köpeczi Béla tanulmányában. „A szö­vetségi politika sikere azt eredményezte, hogy a szö­vetségesekkel nem illett vi­tázni ideológiai problémák­ról. Az irányzatok szabadsá­ga pedig azt hozta magával, hegy az avantgárd és a neo- avantgárd kisajátította ma- • gánaik a korszerűség jelsza­vát. Mindennek az lett a kö­vetkezménye, hogy a marxis­ta esztétikai elvek és az iro­dalmi, művészeti gyakorlat között szakadék támadt.” S elmaradt a .művelődéspoliti­ka intézményrendszerének, működésének gondos félül- vizsgálata, reformja. Pedig e terület értelmiségi .kötelezett­sége — szépen mondja Kö­peczi — „az emberit foglal­koztató létkérdésekre” adan­dó válasz helyessége ettől is függ. íMi az általános követel­mény, mérce ebben a tanul­mányban? Az értelmiségi szemlélet, a kritikai szellem igénye; világnézet, magatar­tás, életmód kölcsöntíatásá- njajk megmutatása. Hangos szóval figyelmeztet arra, hogy az anyagi ráfordítás nö­vekedés ónék hiánya — mind az egyén, mind a társadalom sziintjién — jóvátehetetlen veszteségekkel járhat a kul­túrában. S meggyőz arról is, hölgy művészet, művelődés gyarapodó kínálata önmagá­ban még nem jelenti az érté­kek ezzel arányos terjedését. Tenni- és javítanivalónk bő­ven van ,tehát, ha szégyen­kezésre nincs is okunk. Köpeczi Béla tanulmányát ágén .gazdag statisztikai füg­gelék s hasznos bibliográfia egészíti ki. (Kossuth Könyv­kiadó, 1986.) Kőháti Zsolt Diákgála ’86 Vastaps az Operettszínházban Kimagasló sikerrel szere­peltek megyénk középisko­lás, amatőr színjátszói és szólistái a múlt héten a bu­dapesti Operettszínházban. A háromórás műsort Ke- rényi Gábor Miklós, az Ope­rettszínház rendezője állítot­ta színpadra és nyitotta meg. A program ritka szép pilla­natokat szerzett a szereplők­nek és a diákokból, tanárok­ból álló közönségnek. Az ese­ményen részt vett Tóth Já­nos, a megyei pártbizottság titkára és Klujber László, a Táncsics gimnázium tanára (ő válogatta ki a résztvevő együtteseket) és jutalomkép­pen 30 pedagógus, együttes­vezető. Szűkebb hazánk hírnevét öregbítette, az amatőrszín­játszás magas színvonalát tükrözte a színpadra lépő hét kiváló együttes és szó­lista vastapssal jutalmazott produkciója. Érdemes őket külön is megemlíteni. A bar­csi rézfúvós-szextett Kápol- nás Mihály vezetésével, Űj- iáb Tamás versmondó, Var­ga Csilla és Gál Laura — — megzenésített versek elő­adói — a kaposvári Táncsics Mihály gimnáziumból, Máté Krisztina versmondó a sió­foki Perczel Mór gimnázium­ból nagy sikert aratott, akárcsak a fonyódi Karikás Frigyes Gimnázium és Szak- középiskola táncegyüttese, a barcsi zeneiskola fúvószene­kara és a Táncsics gimnázi­um vegyeskara. A gazdag műsort színesí­tette Máté Krisztina, Simon Veronika, Alföldi Róbert, Busi Julianna, Molnár Pé­ter és Űjláb Tamás, a fo- nyqdi gimnázium tanulóinak nagysikerű westernparódiája. A mintegy harminc pro­dukció negyedét a somogyi amatőrszínjátszók adták. És ez nem véletlen, hiszen csak megyénkben rendeznek rend­szeresen ■ amatőrszínjátszó versenyeket. A gála legfelemelőbb része a közösen előadott zárószám volt, amelyben a diákok bé­kevágyukat, tenniakarásukat és újévi jó kívánságaikat fo­galmazták meg. — így mondja Nagyváthy Sándor, a Malév 42 éves fe­délzeti mérnöke. — Hogyan kezdődött? — Hosszú ... Tizenkét éves • legényke lehettem, amikor levelét írtam a KPM-be, miként lehetnék repülős, hogyan kerülhetnék a Mai évhez? A légügyi fő­igazgató válaszolt. Megírta, milyen képzettség, milyen vizsgák szükségesek. Hát... volt felsorolás rendesen. > (Nem kedvetlenítette el a levél, inkább föllelkesítette, hogy válaszoltak neki. Szé­pen, módszeresen hozzálá­tott a nagy álom megvalósí­tásához.) — Gimnázium után a pos­tánál kezdtem dolgozni. Hír­adástechnikai műszerész let­tem, mer.t tudtam, hogy az utasszállító gépeken hasonló áramkörök vannak. A vizs­gák sikerültek. Előkotorász­tam az öt-hat évvel korábbi levelet, és bementem vele a .minisztériumba. Ennek már húsz éve. (Ott emlékeztek ugyan a levélre, csak azt nem gondol­ták, hogy azt ennyire komo­lyan veszi. De ha egyszer megígérték... „Magas, szin­tű” telefonok zajlottak gyors egymásutánban. Nem sokkal később értesítettek, hogy je­lentkezzem a Malévnál.) — Azt hiszem, az eltö­kéltséget becsülték bennem. Különböző típustanfolyamo­kat végeztem, még a föl­dön. Azután irány a Szov­jetunió! Ott vettem csak igazán hasznát az áramköri alapismereteimnek. Ne ve­gye szerénytelenségnek, de már a TU—154-es tanfolya­mon is volt néhány módosí­tó javaslatom, s azóta be is vezették. (Ezekért az újításokért kapoitt a magyar—szovjet együttműködés 25. évfordu­lóján díszoklevelet. Jelenleg is vannak újításai, amelyek a repülés biztonságát segí­tik. Fedélzeti mérnök lett: IL—2, IL—14, IL—18, TU— 134. majd TU—154-es típu­sokon ! — 1970-től 1972-ig a kor­mánygépeken teljesített szolgálatot. Nagy titkok tu­dója? — Abban az időben szin­te a gép „tartozéka” voltam, és ez megtiszteltetés, szak­mai elismerés. Egy-egy ilyen útra nagyon fel kell készül­ni. Hibáikat gyártattam fej­ben és azokat oldottam meg hetekkel, hónapokkal az út előtt. Indulás előtt a rajzok tömegét' vittem haza. N.incs egy szegecs, vezeték vagy relé, amiről ne tudnám, hol található, mi történhet ve­le, és hányféleképpen javít­hatom meg azonnal. Annak idején én kaptam meg a saigoni jártokat. Olyan tar- taiókalkatrész-listám volt — és van —, hogy nem,jöhet­tem zavarba. Büszke va­gyok, hogy tulajdonképpen még ma is az ahhoz készí­tett összeállításommal repül­nék. — Ügy tudom, első útja Bukarestbe vezetett, ami 40— 45 perc. Ha mondjuk egy állaimférfi az utasa, mennyi­nek tetszik ez az idő? — Talán kétszer annyi­nak. Más az, mint egy át­lagos Malév-járat. Egy or­szág figyel rá, sokan szinte percre tudják, mikor száll­tunk fel, merre járunk, mi­kor érkezünk. Amikor pél­dául Indiában jártam Lo- sonczi elvtárssal, majdnem „megbuktunk” a vizsgán — mosolyodik el. — Hazafelé jövet a Calcutta! repülőté­ren — még a földön — in­dulás előtt észrevettem, hogy lemerültek az akku­mulátorok. Az indiai földi szolgálat ugyanis este ki­kapcsolta a külső áramfor­rásellátást és a bekapcsolva maradt akkuk lemerültek. Nekünk pedig hétfőn este 17.,30-kor le kellett szállni Ferihegyen. Még induláskor, nem tudom, miért, „föl­csempésztem” két tartalék akkut a fedélzetre. így az­tán pontosan landolhattunk itthon. — Mivel töltik az időt az ilyen „különleges” utasok az úton ? — Mi repülünk, utasaink pedig a megérkezésre, a tárgyalásokra, a fogadásra készülnek fel. Esetleg pi­hennek vagy belátogatnak a pilótafülkébe egy kis beszél­getésre. — Igaz, hogy Kádár' elv­társ nemigen kedveli a légi utazást? — Nem vettem észre, so­ha, hogy idegenkedett vol­na tőle. Kellemes volt vele minden út. Bejött hozzánk a fülkébe, előfordult, hogy viccet mesélt vagy mesélte- tett. Még arra is volt gond­ja, hogy megérkezéskor a szállodánkba elküldjön va­lakit, rendben van-e min­dén. — Nehéz pillanatok? — Voltak meleg percek, de azokról az ember igyek­szik hamar megfeledkezni, íratlan szabály, hogy mi­után magunkban kiértékel­tük az esetet, arról többet szó se essék. — A levegőben még nem ' volt zavarban? — Hát... egyszer vala­honnan, valamiért előbb in­dultunk haza. Pocsék, télies idő volt, viharban szálltunk föl. Már magyar terület fö­lött jártunk, amikor erős jegesedést észleltünk a gé­pen. Tudni kell, hogy a szárnyon és a vezérsíkon fűtve vannak az úgyneve­zett belépő élek, amelyek a kormányzáshoz nélkülözhe­tetlenek. Valószínű egy kap­csoló meghibásodhatott, merít úgy érzékelte, hogy a „földön vagyunk”, s nem indította be automatikusan a fűtést. Erős jegesedés in­dult meg, a gép egyre job­ban remegett. A navigátor észrevette, hogy a vezérsík- fűtés nem vesz fel áramot. Egy nyugodtnak ható mo­sollyal elnézést kértem, hogy megzavartam a beszél­getést az utastérben, és hát- .ra mentem. Tudtam, hová kell nyúlni, melyik az a re­lé... Néhány perc múlva olvadt a jég, gyönyörű utunk volt hazáig. / Egy másik eset jó néhány évvel ezelőtt történt. A dél­jemeni államfőt vittük haza. A Malév-től bérelte a kor­mány a gépet. Szaúd-Arábia fölött elromlott mind a két rádiónk. Nem volt összeköt­tetés a földdel. Vagyis adni nem tudtunk, de a vétel működött. Azt . hallottuk, hogy néhányszor igen szigo­rúan figyelmeztettek ben­nünket, válaszoljunk a kér­désükre. Hiába mondtuk a magunkét, semmit sem hal­lottak belőle. Ez a hiba ve­szélybe sodorhatott volna bennünket. Számítottam rá, hogy egy ilyen járaton min­dig rengeteget rádióznak, minden ország felett le kell adni az üdvözlő táviratokat. •Felszállás előtt a biztonság kedvéért egyet beraktam pluszként a pilótafülkében levő kis szekrénybe. Ez a tartalék húzott ki bennün­ket a bajból. — Jobb repülni „sima” járaton? — Már csak azokon telje­sítek szolgálatot, de a fel­i adat azonos. A biztonságnak mindegyik járaton meg kell lennie. Tizenkét éves ta­pasztalatom, és ötezer re­pült tarám alapján állítha­tom, hogy meg is van! — A legközelebbi cél? — Ferihegy, Isztambul és vissza. Ma délután. Számítógép-vezérlésű dialízis — művese — állomást avattak decemberben Veszprémben. A megyei kórház belgyógyásza­tán 22 millió forintos költségből létrehozott hat kezelési he­lyű műveseállomáson a megyében élő betegeket tudják el­látni. Az új intézményt — amely a Dunántúlon a negyedik — a Rolitron kisszövetkezet szerelte föl saját fejlesztésű be­rendezéseivel. A veszprémi műveseállomás a későbbiek so­rán kilenc kezelőhelyessé bővíthető (MTI-fotó — Arany Gábor felvétele) Hosszú hétvégék Csöndes délelőtt az ügyeletén Kellemes meleg, tisztaság és három 'fehérköpenyes egészségügyi dolgozó fogad vasárnap délelőtt a Kapos­vár környéki orvosi ügyele­tén, Kaposváron a 48-as if­júság útján. A ház előtt URH készülékkel felszerelt rohamkocsi áll, hogy pár perc múlva Osztopánba vi­gye az orvost gyors beteg- ellátásra. A rendelő előterében szí­nes televízió segíti át a be­tegeket a várakozás nehéz percein, s egyúttal kikap­csolódást nyújt orvosnak, nővérnek a csöndes órák­ban. Dr. Varga Ernő, kaposfői körzeti főorvos: — Szombat az erősebb napunk, vasárnap kevesebb a beteg — mondja, és arcán nyoma sincs a szombat reg­gel óta tartó ügyelet okozta fáradtságnak. — Hány körzetet látnak el a hétvégeken? — Tizenkét városkörnyék* település tartozik hozzánk. Ketten ügyelünk. Egyikünk mindig itt tartózkodik az asszisztenssel, a másik megy kocsival a betegekhez. Négy éve dolgozunk ebben a nagy körzetben; azelőtt csak hat település tartozott hoz­zánk. Akkoriban nem kap­tunk központi gépkocsit, most szolgálati jármű áll rendelkezésünkre. — Milyen gyakran kerül sor az ügyeleti munkára? — Körülbelül hatheten­ként. Mindig a körzetben dolgozó orvosok látják el a munkát, így a betegeket is jobban ismerjük már. — • Milyen a betegforga­lom és mikor hívják önöket a leggyakrabban? — Hétfő reggelig átlag 50—60 járóbeteget látunk el és 12—14 hívásnak teszünk eleget. Legtöbbször este 10 óra körül kell kimenni a körzetbe lázas megbetege­dés, heveny rosszullét ese­tén. Leggyakrabban a szív­ós érrendszeri megbetege­désben szenvedők szorulnak ránk. A hideg most egy ki­csit visszaszorította az inf­luenza terjedését, de a múlt héten sok lázas kisgyerek­hez kellett kimennünk. Egyik este a kollégám 11 órától éjjel 2-ig meg sem állt. i — Előfordult-e indokolat­lan hívás? — Ezt nagyon nehéz el­dönteni. Általában a hely­színen derül ki, hogy szük­ség van-e az azonnali be­avatkozásra. De azért akadt olyan is, hogy nem létező házszámot adtak meg és hiába kerestük; a mentősök segítségével sem találtuk meg a „súlyos” beteget. Ez nagyon rossz játék, a való­ban beteg emberek rovásá­ra. A jól felszerelt, ügyeleti szobákkal ellátott központ­ban hét közben körzeti orvo­si rendelő működik. Nem ritka az sem, hogy szombat­vasárnap is a környék la­kói toppannak be egy-egy receptért, vérnyomásmérés­re. Nem utasítják vissza őket. V A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents