Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
1987. január 24., szombat Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK „Sima" lövészből parancsnok Az apai ág a Szabadka környéki Bródról származik („a szerb nagypapa görögkeleti püspök volt”), az anyai Erdélyből („szász ere.detű család, a nagypapát Koncz- wald Gézának hívták, és tisztviselő volt”), ő pedig egy siófoki tíz emeletes ház három és fél szobás lakóházában arról beszél, hogy a családi hagyomány ismeretében úgy véli, egyik nagyapa sem vette volna jó néven, ha valaki kétségbe vonja magyarságát. — Családunk eredete, magyarság-tudata engem arra a családra emlékeztet, amelynek) egyik ága Petrovics, a másik Hrúz volt (talán nem tart ezért nagyképűnek!), s a magyar . nép ~ legnagyobb költőjét, Petőfit adta — mondja mosolyogva Biszkót Géza villanyszerelő, a DRV elektrikusa, a Munkásőrség siófoki századparancsnok-he- lyettese. — A krónika az én házasságommal is színesebbé vált: feleségem, Marika ugyanis szlovák származású, az Esztergom környéki Pi- lisszentlélekről hoztam a Balaton mellé. Apám MÁV- főtisztviselő volt, a bácsalmási vasútállomáson dolgozott, amikor anyámmal megismerkedett. Hogy miként került az erdélyi Konczwald család Bácsalmásra? Egyszerű módon. Nagyapám, a „nyakas száz-magyar” és telek- könyvezető Trianon után nem volt hajlandó az új rezsimet szolgálni, inkább választotta a bizonytalanságot. A legszükségesebb holmit bepakolták egy vagonba, s irány Magyarország. Ez a választás azt jelentette, hogy a jómódú, házzal, jókora földdel bíró família egyik napról a másikra koldusszegénnyé lett. (Ráadásul a nagypapa már nem volt olyan fiatal, hogy könnyen kezdhetett volna új .életet.) Géza Baján nevelkedett, 1957-ben költözött szüleivel és két testvérével Siófokra. — Apám itt is a vasútnál dolgozott és nagy szenvedéllyel méhészkedett. A Balatonnak nagyon örültem, nagyszerű ötletnek tartottam, hogy ide költöztünk, szerettem apám hobbiját, a méhészkedést is (csak később jöttem rá, hogy ennek a kedvtelésnek jelentős szerepe van családunk költségvetésében); szerettem, mert romantikus fiú voltam, alig vártam, hogy eljöjjön a vándoroltatás ideje. Olyankor elkísértük apámat a távoli akácosokba, s kunyhóban aludtunk. Nyolcadikos koromban kezembe került Ja- kus László Földalatti ösvények című könyve, s nekem borzasztó nagy kedvet csinált a barlangászkodáshoz. A szerzőtől azt is megtudtam, hogy akit ez a szép és hasznos sport érdekel, a Magyar Karszt és Barlangkutató Társulatnál jelentkezhet. Na hiszen, több se kellett nekem. Azonnal tollat fogtam és megírtam a levelet. Tel- tek-múltak a hetek, körülbelül négy hónap múltán (amikor már el is feledkeztem róla), megjött a válasz. Egy igen barátságos hangú levélben értesítettek, hogy a Vörös Meteor sportklub barlangkutató szakosztályának nyári táborozásán részt vehetek, ha van hozzá kedvem. Nekem ne lett volna?! A szüleim nagyot néztek, s bizony nehezen engedtek el Bódvaszilasra, ahol erdő közepén, vadregényes környezetben táborozhattunk. Feledhetetlen élmény... A társaság eszményi volt, egy olyan nagyszerű közösség, amelyhez tartozni felemelő érzés volt egy kamasz fiú számára. (Később, a munkásőrségben találtam meg ezt a nekem való családias közösségét.) Elég lelkesnek és ügyesnek bizonyultam, ezért megkérdezték, szeretnék-e komolyabban foglalkozni a barlangászattal. Természetesen igent mondtam, s erre beírattak egy szabadegyetemre, amelyet szombatonként látogattam. Másfél évig jártam föl Budapestre, az ELTE geológiai tanszékére, s hallgattam a roppant érdekes előadásokat. Akkor már ipari tanuló voltam. Az apa döntött úgy, hogy a családi hagyományok, s a jó bizonyítvány ellenére Géza ne gimnáziumban folytassa tanulmányait, hanem egy jó szakmát sajátítson el. — Könnyű szívvel egyeztem bele, bár nem sejtettem, hogy az elhatározást olyan gyorsan követi a tett. Arra számítottam, hogy a táborozás után még gondtalan hetek várnak rám, hiszen vakáció volt, s mint minden srácot, engem is vonzott a Balaton. Csakhogy apám közben megegyezett egy mesterrel, s a következő héten fürdés helyett már falat véstem. Most, 41 éves fejjel is úgy gondolom, igaza volt az apámnak. Szeretem a szakmámat, és ami a legfontosabb, általa érzem magam igazán szabadnak. Sohasem kellett meghunyászkodnom senki előtt, az igazamat mindig elmondhattam. Mindeddig csak arra kellett ügyelnem, hogy lépést tartsak a szakma fejlődésével, és hogy senki se találjon kivetni valót a munkámban. A siófoki DÉDÁSZ-nál kezdett dolgozni, jelenleg a DRV szennyvízigazgatóságán keresi a kenyerét. Közben elvégzett egy hároméves tanfolyamot, s így lett belőle elektrikus. — Eddigi életem során csak egyszer mentem el Siófokról, s ennek a vállalkozásnak házasság lett a vége. A dobogókői Külker- üdülőbe hívtak, ahol jó fizetést kaptam, s ott ismerkedtem meg Marikával, aki a szülőfalujából járt be dolgozni. Ez a Szentlélek parányi falu, s ájtatos hangzású neve ellenére igen kemény öklű, kötözködő legények laktak benne. Amikor először ereszkedtem ,le a faluba — sítalppal —, egy jól megtermett pincér barátom kísért, hogy legalább ketten legyünk, ha megtámadnak. Az após sem vette jónéven, hogy el akarom vinni a lányát a faluból, ezért végül kénytelen voltam „szabályosan” megszöktetni. De az esküvőt mégis Szentléleken tartottuk. Csaknem 10 évig laktunk egy szobában, mire sikerült ehhez a kényelmes lakáshoz hozzájutnunk. Három gyermekünk van. A legidősebb, Adrienn másodéves kereskedő tanuló, Attila fiam nyolcadikos (katonai középiskolában szeretne továbbtanulni), s a legkisebb: Melinda, második osztályos. A munkásőrségbe egy idős kommunista munkatársam, Molnár Misi bácsi hívott. A katonaságnál híradós voltam, következésképpen hiradós szerettem volna lenni a munkásőrségben is. Kovács Pista bácsi volt a kiképzőm (kemény, de emberséges parancsnok), s kezdetben csak „egyszerű géppisztolyosként” szolgáltam. Tizenöt éve vagyok munkásőr, s közben a „sima” lövész majd golyószórós századparancsnok helyettessé lépett elő. A lakás egyik szobájában a nagyobbik falat könyvek borítják. Több mint kétezer kötet. — Gyerekkorom óta szenvedélyes olvasó vagyok — mondja. — Szeretem és gyűjtöm a régi kiadású köteteket is, persze, nem ez a lényeg, mármint a régiség, vagy a formátum ... Kedvelem a történelmi, a szépirodalmi munkákat, de a tudományos-fantasztikus irodalmat is. No, meg a költőket. Utóbbiak közül a legkedvesebb Hrúz Mária és Petrovics István Sándor fia Szapudi András Öregúr a kulipintyóban — Nem félt akkor? — kérdeztem tőle többször is. Később rájöttem: egyszerűen nem érti a kérdést. Nem fér bele a gondolatmenetébe. Ha fél, nem teszi meg mindazt, amit megtett. De soha sem jutott eszébe, hogy azért cselekszik, mert nem fél. Vannak emberek, akik nem ismerik a bátorság gyávaság ellentétpárt. Nyeivi alakját igen, de értelmét egyáltalán nem. Azt hiszem, csak mi gyávák tudjuk pontosan, hogy mit jelent e két fogalom. Losonc, internálótábor, 1943. — Istenem, mi lesz velem, a feleségemmel, a gyerekeimmel? — Sodródjon fiam az embereim közé, azután kijön az iparvágányon. Majd adok papírokat. Hegyeshalom, vasútállomás, 1945 eleje. — Parancsnok úr, ott viszik a fiamat meghalni! — Segítsenek neki, meg akinek tudnak, hogy valamiképp veszítsék el az alakulatukat. Itt majd állományba veszem őket. Ügy katonaszökevénynek sem számítanak. Szilánkok Poór Mihály műszaki tiszt főbenjáró bűneinek sokaságából. — Hány hamis papírt állított ki, hány embert mentett meg? — Nem tudom. Egyszer sem számoltam. Az ilyesmiről nem vezet az ember kimutatást. Horia Medeleanu 1973. augusztus másodikán a Művelődés című romániai magyar nyelvű lapban így írt a harmincas években létező aradi Pro Arte művészeti csoportról: „A haladó csoportosulás eszméi a fiatal román és magyar értelmiségiek szolidaritására alapoztak. Programjuk egyik pontja kimondja a román—magyar kulturális közeledést... amikor a sötétség erői az ország birtoklására törtek és nemzeti ellenségeskedést szítottak, az aradi Pro Arte tevékenysége a világosságot terjeszti, s ezért megérdemli az utókor megbecsülését.” Jónéhány nevet is említ a cikkben a szerző. Leontin Musetianu, Silviu Costin, Poór Mihály, Fulvia Paca- teanu Soós István ... Poór Mihály műszaki tiszt? Poór Mihály szobrászművész? Sorolhatom tovább: Poór Mihály géplakatos, kőfaragó, bútorkészítő, hadmérnök őrnagy (már a néphadseregben) MÁV üzemvezető ... Poór Mihály nyugdíjas. Mind ugyanaz az ember. A vaskályha jól befűti a toldozott-toldozott apró ház kicsinyke szobáját. Itt gyűjtögetjük Szántód téli csendjében a hetvennek sem látszó nyolcvan éves öregúr emlékeit. — Nem hiányzik egy műterem? — Nekem már semmi sem. Bizonyos dolgok az idő múlásával elveszítik a fontosságukat. Kulipintyóban lakom? Abban. Nem számít. A szépérzékemet ettől még nem vesztettem el. Jó itt. Egészséges vagyok. Nyugodt vagyok. A vésőim, a kalapácsaim itt vannak velem. A Heves megyei Aldebrőn született 1906-ban, de már egyéves korában Aradra költözött a család. Apja vasutas volt. Elbocsátották. — Napszámos lett az apám. Nekem két-három tanítványt kellett vállalnom, hogy tanulhassak. Elvégeztem a gimnáziumot, azután szereztem néhány szakmát. Géplakatos, kő-, fa- és gipszszobrász bizonyítványt is kaptam. A harmincas években úgy láttam: át kell települni Magyarországra. Saját fiaként hozta magával a nála 19 évvel fiatalabb öccsét, s föl is nevelte gyermekei testvéreként. Budapesten az iparművészeti főiskolán szerzett diplomát, azután minden úgy kezdődött, mint általában az ígéretes művészi pályák szoktak. Köztéri szobrai állnak sokhelyütt, egyházi megrendeléseket is kapott, ő faragta az egri megyeháza tölgyfa bútorait... — Mégis aláírtam a vasútnak. A katonai fölmentés miatt. Mérnök lettem. És ezért mentem utóbb katonának. Nem kívánatos elem lévén 42-ben behívtak és egy mozgó ósztálymérnökség vezetőjévé tettek. Ezt nem egészen értettem, mert ha megbízhatatlan vagyok... No mindegy, kaptam egy munkásszázadot, Losonc lett a székhelyünk és mentünk a hadseregnek vasúti hidat építeni, oda, ahova kellett. Vonaton és állomásokon töltötte a háború nagy részét. Hegyeshalom, 1945 eleje. — Mi ez? Hogy merészelte kirakatni a birodalomba menő szállítmányt?! Ezért f őbelövetem! — Amikor tavasszal jön az önök nagy ellentámadása, akkor itt nagy szükség lesz a vasúti építőanyagra. Több milliós értéket sikerült így itthon tartania. — Apró cselekkel sokat el lehetett érni. Ismertem a vasutat, a németek nem. Hát fogtam magam és a német parancsnokságtól kértem irányítást. Belezavarodtak a helységnevekbe... Egy századat és egy teljes vasútépítő szerelvényt hozot‘ haza Prága alól. Közben fölépítettek egy sor vasúti létesítményt, amelyet a németek folröbbantottak. 1945- ben, június 2-án érkezett vissza Budapestre, a Nyugati pályaudvarra a szerelvény 232 emberrel, több mint egymillió (még jó) pengő értékkel. Miskolc, 1945 június. — Átadom a Hegyeshalomban kapott értékeket leltár szerint és az ellátmányt az elszámolás szerint öt pengő többlettel. — Nem tudott jegyzőkönyvet csinálni, hogy az oroszok elvitték? Most osztozhatnánk. — De kérem ... Néhány nappal később — önt a németek vezényelték Csehország felé. Miént nem szökött meg? — Rám volt bízva kétszáz ember meg egy értékes szerelvény. Haza akartam hozni. — Szóval nem szegült szembe a fasisztákkal. Kísérjék be! Néhány héttel később. — Elmehet. Kap egy igazolást, hogy német érdekterületről hazatérve egészség- ügyi megfigyelés alatt állt. Arccal a vasút felé. Kilenc híd, három alagút újjáépítése, új vasútvonalak építése ... Kelllett a hozzáértő vezető, Poór Mihály. — Enni úgy adtunk a vasútépítőknek, hogy a hegyvidéken bort szereztünk, ezt leküldtük vasúton az Alföldre, ahol ennivalóra cserélték. Kiókumláltam, hogy néhány emberem saját zsebre is dolgozik. Azonnal elbocsátottam őket. Meg is kaptam a választ, mert az egyiknek valami rokona volt egy fontos bizottságban. Az 5000/1946. ME sz. rendelet alapján bocsátották el. „Tevőlegesen nem vett részt az ország demokratikus újjáépítésében, nem demokratikus gondolkodású.” Ezt írta róla az a bizonyos rokon. Ahogy a köznyelv mondja: bélistázták. — Budapesten maszeknál dolgoztam. Potom pénzért vett föl géplakatosnak. Mi egyebet csinálhattam volna? Még örültem is. Eljárogattam a művészeti szakszervezetbe. Elővettem a papírt, a - ceruzát, szobrokat tervezgettem. Kipróbáltam a szerszámokat is. Kerestek egyszer egy univerzális szobrászt. Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak, de szóltam, hogy nekem a művészeti diplomámon kívül kő-, fa- és gipszszobrász bizonyítványom is van. Dolgozni akartam. Képeket nézünk. Egy nagy budapesti lakás bútorai láthatók a fotókon. Némelyiken fölbukkan egy házaspár és néhány gyerek. — Otthagytam a lakásomat a lányoméknak. A magam tervezte, magam készítette bútorokkal együtt. Az Angyalföldi Bútorgyár asztalosüzeméből ismét a MÁV-hoz igyekezett Poór Mihály. Nem volt szerencséje. Vasútépítést vezetett s onnan vitték újra katonának. — őrnagy lettem, erődítésépítő munkálatok vezetője, ötvennégyben jutottam el az idegösszeomlásig. A MÁV visszavett. Attól kezdve nyugalmas volt az életem. 1966- ig, a nyugdíjazásomig. Megbecsült ember voltam a vasútnál. És 1966-ban újra utolérte a bosszúálló rokon bélistája. Mindössze 18 évnyi munka- viszonyát ismerték el. 1240 forint nyugdíjat topott. Ma 3600 forintja van. 1966-ban ismét fölmondták a szolgálatot az idegei. Otthagyta Budapestet. Szántódra költözött. — Itt jöttem helyre. Nem haragszom már senkire és semmire. Jól érzem magam. Dolgozom. Egy szemernyi dac, irónia sincs a hangjában, amikor ezt mondja. Nem bánja, hogy nem lett szobrász? — Persze, hogy bánom. De sikerülhetett volna rosz- szabbul is. Egy táskában — akárhova is mentünk — mindig nálam volt minden „művészeszköz” Talán bennem volt a hiba. Talán nem akartam eléggé. Most meg, hogy nyolcvan éves vagyok, már késő. öregúr a kulipintyóban. Bronzplaketteket, emlékérmeket készít a MÁV-nak. Néha farag egy-egy bútort rendelésre. Szeret dolgozni. Luthár Péter
