Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-19 / 15. szám
1987. január 19., hétfő Somogyi Néplap 5 A szociális otthon vasárnapi csöndje Emlékekből élnek Az év egyik legvidámabb eseménye Kaposváron a Lenin utcai szociális otthon kapuját két macska vigyázta. Dorombolva bújtak össze, melegét és oltalmat kerestek egymásnál a puha, ám igen hideg fehér szőnyeg ellen. Tappancsaik apró pöttyei vezettek el bennünket a bejárathoz. A társalgóban éppen befejezték az ebédet, a maradékot Németh József né gondozónő rakosgatta egy tálcára. A hólapátolástól még nedves hajjal feltomyozta a tányérokat, majd egyensúlyozva a nehéz A férfiak közül én vagyok a „legfiatalabb” — fűzte hozzá Reicher Imre —, még csak 86 éves leszek. Egyébként csak ideigleneslakója vagyok az otthonnak. Az idős ember csillogó szemmel mesélt a most 20 éves unokájáról. Féltett kincsek: emlékképek törtek utat maguknak a megsebzett ember szájából. Bár sok évvel ezelőtt történt, hogy a kislány tárt karokkal rohant felé, s ő a nyakába kapta örömében, de emlékezetében asszonyok és férfiak vidám mulatságáról árulkodnak. A minden évben megrendezett farsangi bál nagy örömet szerez az otthon lakóinak. Már jóval korábban készülnek rá. Az év egyik legvidámabb eseménye ez — mondták. — Sokat nézzük a színes televíziót, amelyet a húskombináttól kaptunk ajándékba, de gyakran rádiózunk és sokat olvasunk — vette vissza a szót Rozika néni. És már ment is a polchoz, hogy legutóbbi könyvélményeit megossza velünk. Nádai Mihály mindenképpen a kollégiumban maradt volna: — Vízvárra nagyon rossz a vonatfcözlekedés. — Múlt vasárnap csaknem tíz óráig tartott az út Csurgóról — fűzte hozzá Ruskó Tibor. — Édesanyámnak nagy szüksége lenne a segítségemre, de ilyen időben nem is indulnék haza. A kőröshegyi Szerér Lajos tekintetében szomorúság búj- kált. — Disznóvágás van otthon, sajnálom, hogy kimaradok a munkából. A televízióban megkezdő- •dött a két kőkorszaki szaki újabb története, amely először csak a tekinteteket vonzotta a képernyőre, majd a fiúk újra letelepedtek a „szem rágógumija” elé. Az utolsó kérdésünkre, hogy mennyire szeretik a telet, többen szinte egyszerre válaszoltak: — Hát, nem nagyon! T. R. teherrel, kiment a konyhába. A mosogatás után mosás, vasalás várt még rá, majd este a vacsorafőzés. Az otthon 11 lakója közül néhány idős emberrel a gyorsan pergő napokról, szórakozásukról, hétköznapjaikról és ünnepeikről beszélgettünk. — Találja ki, hogy hány éves vagyok! — használtaki a ránk nehezedő csöndet Rozika néni, Gergely Györgyné. Tétovázásomat látva büszkén vágta ki: — 84 elmúlottam! élénken él, nem felejti el sohasem. — Nagyon szerettük egymást — fejezte be halkan, nagyon halkan. — Annyit dolgoztam életembe, hogy a Dunát el lehetne rekeszteni vele — mondta Rozika néni, — aztán mégis itt vagyok már tíz esztendeje. Meghalt a lányom, a férjem is. A fiam Viszont aranyember, mindig meglátogat. A társalgó falát fotók borítják: ünneplőbe öltözött A bálok egykori nagy táncosa, Bojtor József is tíz éve költözött az otthonba. Hangját megfakítofta a bagó, mozgását lelassították az évek, s egy tavalyi láb törés. Szemébe könny tolult, amint felelevenítette a balesetet. Odalett a táncos lába, a délceg járása, állandó és leráz- hatatlan útitársává szegült a mankó és a bot. — Azért még jár a menyecskék után — próbálta valaki feloldani a hangulatot. — Többszörös vőlegény. Józsi bácsi alátámasztva a róla kialakult véleményt, cigarettát dobott a szájába és sétára hívta az egyik idős asszonyt. Huncut szeme hol nevetett, hol pedig sirt. Kifele mehet ftiég felvett egy elejtett zsebkendőt. — Köszönöm Lajos bácsi — hálálkodott valaki. — Nem vagyok én Lajos — kérte ki magának, majd az ajtóból hozzátette — de még lehetek! Az asszonyok derülitek rajta. Itt minden tréfa kincs. Tamási Rita Kényszerű hétvége az 503-as kollégiumban HÓLAPÁTOLÁS ÉS VIDEO Az elmúlt hét végén a vidéki tanulók az 503nas ipari szakmunkásképző kollégiumából sem mehettek haza. Utazásukat az intézmény vezetői nem látták biztosnak, így a kollégium lakói kényszerpihenőt tartattak Kaposváron. A hét vége azonban, amint a .diákok elmondták, kellemes volt. — 92 diákunk van a fiú- kollégiumban — mondta Pápai Károly ügyeletes tanár —, csak azokat a gyerekeket engedtük haza, akikért eljöttek a szüleik. A kollégiumlakók megértették a rendelkezésünket, s az időjárás is minket igazolt. A kollégisták egyik csoportját a televíziónál találtuk tegnap délelőtt, a Zene- butikot nézték. Ha/igulatukon nyoma sem volt a* bosszúságnak, szemlátomást jól érezték magukat. — A mai reggelt önkéntes hólapátolással kezdtük — mondták —, aztán fociztunk egy»jót. A kollégium külön programról gondoskodott az itt rekedt diákoknak. Különböző sportfoglalkozásokon vehettek részt, összehívták a fotószakkör tagjait, és a videomagnó is jó szolgálatot tett. A délutáni és az esti kimenőt alig néhányan használták ki, ami bizonyítja a program sikerét. — Egy héttel ezelőtt öt órát utaztam Balatonúj lakitól Kaposvárig — emlékezett a keserves útra Tóth Imre. — Most sem lehetnek jobbak a körülmények. Ma délelőtt uszodába akartunk menni, aztán mégis a kollégium melegére szavaztunk. egyeztek bele, én is elmegyek vele!... Ha kell, abbahagyom az egyetemet, és munkát vállalok! Erre már az apában is megmozdult a józan ész. Látta, hogy a fia nem tréfál. Itt döntő dolgokat kell mondani. Szinte komikus volt, ahogy ingujjban, kanállal a kezében fölkelt, odelépett a lányhoz és megcsókolta : — Én elfogadlak menyemnek, kislányom. Sőt, örülök neki... Ha ezt szegény anyád megérhette volna! Aztán a fiához fordult. — Te pedig ne beszélj badarságokat! ... Mész ám a fészkes fenébe, de nem állásba. Abbahagyod az egyetemet? Még mit nem!... Hát nem érted dolgozom, pereskedem, töröm magamat édesanyáddal együtt, már csaknem három évtizede? ... De addig is, amíg az eljegyzés megtörténik, jobb, ha Éva külön lakik. — Ezt mondom én is — adta meg magát a súlyos tények előtt az asszony. — Legalábfcj a házasságig ne lakjatok egy fedél alatt. Különben se sürgős ez az egész dolog... A két fiatal boldogan ösz- szecsókolta a szülőket, aztán egymás kezét fogva elrohantak. Futottak ebéd nélkül, egy szál ruhában, zilált hajjal. Ki az utcára, a nagyvilágba — megmutatni a pletyka szájának, hogy most már nincs többé hatalma felettük. Csak Irma ült összetörve, keserű szájízzel a széken. Nem is nyúlt az ételhez. A távolba meredt, s arra gondolt, hogy még mindig nem dőlt el minden. A jegyesség olyan, mint a rétestészta: ha sokáig nyújtják, könnyen elszakad ! Ö csak tudja. Hány láncot látott már elszakadni az életben... (Vége.) Csemegének almatörköly Vadételek télidőben TÁRI DÁNOS | etttuai%z tt. A fiú a megrendüléstől és a meghatottságtól elsírta magát. Vele ilyen komolyan lány még nem beszélt. Hát ilyen az élet? Ilyen mélységei és titkai vannak az emberi kapcsolatoknak és a szerelemnek? Abban a pillanatban a töprengő fiatalemberből elszánt férfivá érett, aki a maga dolgaiban dönteni is tud. Egyszerre megtelt energiával. Karom ragadta a lányt, és bement vele a szülőkhöz. Épp ebédnél ültek. Ahogy az asszony meglátta őket, megérezte, hogy a fia valami döntő mondanivalóra készül. Rossz sejtelmei támadtak. — Mit akarsz, fiam? ... Nem akarod Évát elengedni albérletbe, ugye? — Dehogynem! Sőt nagyon jó gondolatnak tartom. Legalább elejét vesz- szük a pletykáknak . „. És ott nyugodt lesz az élete. — No, látod! — De van egy feltételem, anyám. — Feltétel? ... Mi az? — Tekintsétek Évát mindketten a menyasszonyomnak. Itthon is, albérletben is, mindenhol!... És hanem A vadak téli vízszükséglete jóval nagyobb, mint más évszakokban. Hiába fehérük előttük a fehér csapadék, nekik a tiszta forrásvíz keltene, az pedig befagy. A táplálék nedvesség- tartalma döntő lehet a téli hónapokban. A napokban esett ónos eső nehezítette a vadak járását: egy-két centis jég kötődött meg a vastag hó te- tetején, ami a nagytestű állatok lábszárát felsérti. A nyulak, de talán még az őzek is eljárnak rajta, a szarvas viszont minden lépés után vörös nyomot hagy sebeiből. A szélnek) eresztett kutyák is a letisztított úttesten futkosnak, mintha csak nekik tolták volna el a havat. Egy aprólábú foxi rettenve kapta fel a fejét* mikór egy rikácsoló varjúcsapat emelkedett a levegőbe. — Azért nem olyan válságos a helyzet az erdőkben, mint azt gondolnák — nyugtatgatott útközben Pálvölgyi Zoltán, a Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság vadászati előadója. Megszokott helyekre szórják szét az erdészek a különféle takarmányt. Az „erőt” a szemestakarmányok adják, a vízigényt a lédús élelemmel elégítik ki és szénát raknak az etetőkbe. Az erdőgazdaság öt különálló körzetben gazdálkodik. A Segesd környéki tömb kerületvezejő vadásza Krénusz István. Középkorú. magas termetű ember. Vállpántos, meleg nadrágban jött elénk. A járatlan ösvényeken aligha ismertem volna ki magam. A terepjáró motorja felbőgve küszködött, aztán utat, tört magának a mély hóban. A vadak elbújtak előlünk (vagy nem is voltak a környéken, nem tudhatjuk). Az egyik tisztáson egy-két napja almatörkölyt szórtak te az erdészek. A kupacot több oldalról is megbontották az állatok. — Nagy tömegben nehezebben fagy meg a takarmány — magyarázta a kerületvezető vadász. — Bár fagyottan is elszopogatja a vad a cukorrépát meg az almát. Azokat a helyeket, ahonnan gyorsabban elfogy az élelem, mindennap fel- szórjuk silóval. A szemes- kukoricát faládában tartjuk, azt hetente csak egyszer kell tölteni. Legalább húsz méter hosszú kukoricagóré mellett mentünk el. A hálóval borított oldalfal megtartotta a csöves kukoricát, de Krénusz István szerint némelyik állat addig turkálja, forgatja az orrával a csöveket, míg el nem osen egyet a halamból. Segesd környékén harminc vagon silót tárolták' télre. Ennék alig több mint a harmadát ették meg eddig a vadak. Ehhez jön még a szemes takarmány meg a széna. A szarvasnál kisebb, fol- tosszőrű állatok falatoztak előttünk vagy háromszáz méterre. — Dámok! Ezek jobban kimerészkednek napközben is az etetőhelyeikhez — suttogta Pálvölgyi Zoltán. Mire közelebb értünk az etetőhelyhez, a szarvasok eltűntek a sűrűben. Segítőink szerint az autótól kevésbé, riadnak meg, mint az embertől A hóra kivetett kukoricás! liló jó részét felették a vadak, néhol a halom alól kilátszott a hó. Gumicsizmás, kék ruhába öltözött idős ember ért utol bennünket. Vastagprémű sapkáját a fülére húzta. — Idősb Budai József — nyújtotta a kezét. Én vagyok itt a környéken a gondozó. Reggel nyolc után kijövök, végigjárom a három etetőt. Szórok az állatoknak a kukoricából néhány vödörrel. Nem tehet itt megállni, különben megfázik az ember. A jó levegő, a fenyves illata sokáig marasztal, pedig hetvenkét éves . vagyok. Van egy kis kunyhóm, ott megmelegszem, ha nagyon hideg van. Reggelente kerülök egyet. A nyomokból meglátni, mekkora volt a mozgás az éjjel. Ha elhullott vadat találnék, azt is összeszedném, de az idén még nem láttam. Apróvad alig akad a gazdaság erdeiben. Visszafelé fácánokat láttunk, csapatostól ettek az egyik almahalom mellett. /Nekik nem raktak ki a lédús ételből, viszont etetőket .építenek a madaraknak, s ezek megvédik őket a behavazástóL Faragó László
