Somogyi Néplap, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-06 / 287. szám

1986. december 6., szombat Somogyi Néplap-ste*< aMgMgjjWgwaMW^^ kmmmmmwwm WffiM IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Támadás ban a kommersz Révész Antal rajzai Szépen emberül — szépen magyarul Gyászklapancia Napilapjaink egyikében, mégpedig ennek gyászrova­tában szökött megjelenni az alábbi kegyeleitsértő apróhir­detés. Valahányszor áttekin­tem a halálozások szomorú listáját, megakad rajta a szemem, olvastán kellemet­len érzés fog el. Rájöttem, hogy miért. íme, a csupa nagybetűvel szedett szöveg: TEMETTETNI FÁJ ÉS NE­HÉZ, GYÁSZ GMK MIN­DENT INTÉZ. Ezután a gmk címe következik. Megrökönyödésem oka: ez a hirdetés nem átallott ver­ses formát ölteni. Hiszen lám, „szabályos” két nyolc- szótagos verssor, ráadásul sortfélezóssel, azaz mindkét sor négy-négy szótagra osz­lik. Látszatra hát valóban verset olvashat az ember, s ebben a hitében akkor erő­södik meg, ha felfedezi a rímöltetés szándékát is: ne­héz — intéz. Suta rím, de elég ahhoz, hogy téllessé váljék az olvasóban a bán­tó hangulat, a kegyeletron­tás visszás érzése. A gyász egyike a megrázó érzelmeknek. Értelmező szó­tárunk szerint a gyász „sze­retett személy, főleg hozzá­tartozó halálán érzett bánat, fájdalom”. Érhet családot és nemzetet a halál hírére gyászba borul a család, a baráti kör, a- munkahely kö­zössége. A legkomorabb személyes és közösségi érzés tiszteletet parancsol vagy legalábbis megértést kíván a közelál­lóktól. De még attól az in­tézménytől, hivataltól és vállalattól is, amely — mint jelen esetben — felajánlja szolgálatát. Ezt teszi a hir­detés feladója is, csak sze­rencsétlen formában: meg­jelentetett szövegének stí- lustallanságával. Pedig legálább az 11 lerntu- dás szintjén megfelelhetne a gyász követelte hangnem­nek. Azaz: igazodnia kellene az aktuális (társadalmi érint­kezés, a másokkal való vi­selkedés nyelvben is kifeje­ződő követelményéhez, a bet- széd mega tartás helyhez és al ka Janóhoz igazodó módjá­hoz. Kényszerítő közösségi szabály kötelezi az együttér­zés valamilyen megnyilatko­zására mindazokat, akik a szomorú esemény idején sze­mélyes vagy akár üzileti, szolgáltató ajánlkozással kapcsolatot létesíteni óhajta­nak az érintettekkel. Miért nem sikerült ez ,a közeledés a szóban forgó közleményben? Mert a vá­lasztott forma meghazudtolja a mondanivaló komolyságát. Teszi pedig ezt olyan szö­veggel,. amely játókosnák si­került, és sékélyes értékű formai elemeivel méltatlan­nak bizonyul egy mélysége­sen emberi érzéshez. Bánat­tal sújtott embert ákar meg­nyerni az ügyhöz méltatlan, értéktelen reklámfogással. Hatásosnak vélt stílusszán- dóka visszafelé sült el: csú­fot űz á gyászból ahelyett, hogy fölemelkedne legalább a megértés szintjére. Pedig a megértés kifeje­zése koránt sincs ellentétben az üzleti érdekkel. Semmiképpen sem ajánl­juk a verses formát, leg­kevésbé az idézetthez hason­ló rigmust. Gondoljuk meg: részvétét senkinek sem jut eszébe személyesen kifejez­ni efféle egyéni ötlettel, eh­hez az őszinte próza illik. Mint ahogyan ez való a ha­lálozási rovat apróhirdetésé­be is. Kezdődjék hát pél­dául így: „Gyászában osz­tozva segít...”; „Temetke­zési gondjaiiit átvállalja...” stb. Ha már szépre nem si­kerül a hirdetés, szóljon legalább emberül! Gondol­juk meg: a halál nem tűri a klapanciát. Szende Aladár Pap Gábor Ősz gyűrűjében Esőcseppek: éhes madarak, kopognak fiz ablakon, meghíznak legurulnak ‘ s a tócsákba körkörösen belehalnak. Domboldalak, szőlőtőkék párát pipálnak, pihennek a vajúdás után. Magányos kék jegenyék — látóhatár-mesgy ék — távoli, kemény jelkiáltójelek. Varjúcsapatok, karmaikban ,a nyár hajával — fekete forgószelek — az égre szállnak, nélkülem. Zelk Zoltán Hegyek között Hegyek között, kövek között kígyózó csöpp patak, békák benne a hercegek, királyok a halak. A -szélnek ága, lombja van: rigófüttyel tele — ősszel sárgán a vízre hull ezernyi levele. A felhők földreszállanak és úgy vegyülnek el a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Itt jártam én, nem is tudom, melyik évnek nyarán? Itt jártam én és szembejött velem egy barna lány ... Kötényében szellőt hozott, haján falevelek — birkák követték lépteit és gyermek-fellegek. Szóltam hozzá, de ő tovább­haladt. Almát evett. — Vigyázol még rá, régi táj? Örzitek még, hegyek? Nem kell mély szakmai elemzés hozzá, hogy észreve­gyük: az irodaio/nbain, a kü­lönböző művészeti ágakban támad a kommersz. Elég a könyvesboltok választékát végigböngészni, a mozik rhűsorát figyelemmel kísérni. Elönti már az utcai újság­árusok standjait is az a sok­féle könyv, amelyet bizonyos túlbecsüléssel lektűrnek ne­veznek, és meglehetősen drágán kínálja magát. (Könyvnek hívják, ment az irodalmilag értékes művek­hez hasonló formában jelenik meg, bár vannak, akik két­ségbe vonják, vajon minden összefűzött, vagy kötött nyomtatványt el kell-e könyvnek fogadnunk.) A könyvesboltok forgalma örvendetesen kielégítőnek mondható, ami a farintöbevé- télt illeti. Nem tudom, a könyvterjesztő vállalatok központjai milyen módon mérik hálózataik eredmé­nyességét; tartok tőle, hogy az általános nagy kommer- cializálódásbam mindinkább háttérbe szorul annak vizs­gálata, vajon a vállalati be­vétel' miből tevődik össze. Ugyanis tapasztalatom sze­rint, s ezt megerősítik azok a könyvbolti dolgozók, akik szántén aggódva figyelik a folyamatos ízléséltólódást — a boltokban a nem éppen értéket képviselő irodalmi alkotás ok jelentik a forgat lom nagyobb hányadát. Ter­mészetes. dolog, hogy a könyvterjesztés nem szorít­kozhat kizárólagosan az iro­dalmi, vagy a szakirodalmi értékék árusítására, el kell hogy adja a nagyközönséget igencsak érdeklő hobbiköny- vékat, szakácskönyveket, utazási tanácsadókat, egye­beket, de már nem tekint­hető ugyanilyen értékű, hasznos cselekvésnek, ha roppant nagy tömegben kí­nálja a legtűrként közre­adott különböző irományo­kat. Nem elsősorban a lab- darúgó-világbajnaksággal kapcsolatban kiadott és sa­játos igényt kielégítő köny­vekre gondolok, hanem in­kább a népszerű művészek életéről, intimitásairól meg­jelentetett, népszerű riporte­rek által összegyűjtött, kü­lönböző, nagy példányiszám­ban közreadottakra, amelye­ket igen sokan kizárólagos olvasmányaikként vesznek, olvasnak, s nagyon sokan azt hiszik, hogy hiteles iro­dalommal találkoznak. Hazánkban évente 65—70 millió ember jár moziba. Nem közömbös hát az sem, milyen összetételű a filmkí­nálat, milyen hányadot fog­lal el a kommersz, illetve az olyan szórakoztató jelle­gű filmipari gyártmány, amelynek a művészethez igen kevés a köze, legfel­jebb csak annyi, hogy ha­sonló technikai módszerek­kel készül, és egyazon for­galmazási hálózatban kerül a tömegek elé. S mert ugyanannak a mozinak a vásznán jelentkezik a kom­mersz és a selejt, minit ahol az érték, sok esetben ejthe­ti tévedésbe a nézőt, azt a hitelt táplálva benne, hogy filmművészetet kínálnak ne­ki. A filmforgalmazásban a kommercializálódás megle­hetősen régóta tart, de az elmúlt hónapokban minden eddigi méretet felülmúlt a komm ereznék a támadása. Bátran állítható, hogy a lát­ható filmeknek legalább 80 százaléka, vagy még ennél is több ehhez a kommersz, elsősorban a nyugatról im­portált, nagyüzemileg gyár­tott filmipari termékekhez tartozik, s minden egyéb a megmaradó 15—20 százalé­kos hányadba szorul. Ter­mészetesen ez úgy értendő, hogy nem a filmek számá­ban van a torz arány, ha­nem az egyes filmek játszá­sának számában, gyakorisá­gában. Mert hiába van, mondjuk, egy hónapban 'ti­zenkét új film, és azoknak csak, mondjuk 40 százaléka sorolható a komsmerezek kö­zé, ha ezek a filmek 10—15 —20-szor nagyobb előadás- számban találkozhatnak a közönséggel, mint az értéke­sebb művek. A kommersz támadása az értékeik ellen talán, iltt a legnyilvánvalóbb. Más- kérdés, hogy bizonyos bevételi kötelezettségek a forgalmazókat erre sarkall­ják, de nem kevéssé túl is hajtják a gazdaságosság el­vét. A televízió műsorában is fellelhető a kommersz tá­madása az értékek ellen. Természetesen külön kell választanunk a hatalmas műsorfolyamból az esztétikai értékű vígjátékot, a bohó­zatot. Ha figyelembe vesz- szük a televízióban látható tévéfilmek, .tévéjátékok, kü­lönösképpen az importált művek, meg a moziktól ját­szásra átvett filmek nagy tömegét, a kommersz túlsú­lya itt is szembetűnő és bántó. Nem ok nélkül fa­kadt ki a XVI. veszprémi tévétalálikozó szakmai vitá­ján a tévéd ráma sorsáért felelősen aggódó főosztály- vezető, hogy van-e napjaink­ban létjogosultsága a tévé- drámának, amikor olyan mértékű a kommersz táma­dása az értékek ellen, hogy az nemzeti drámatművésze- türíket veszélyezteti, a tö- megízflést a leegyszerűsítés felé tolja el, ábrázolásmód­jában a képregény felé ten­dál. Idestova két évtizede hi­vatkozunk a gazdaságosság­ra. Már elismertük azt is, hogy a kultúra is sok te­kintetben áru. Szemét huny­tunk és még mindig szemet hunyunk a videóval való visszaélés fölött, hogy kocs­mákban, cukrászdáikban, klu­bokban, és ki tudja, még hányféle nyilvános helyen a vidieotval való szórakoztatás ürügyén igen sokszor olyan filmgyántmányökat vetíte­nék, amelyeknek bemutatása nemcsak hogy nem kívána­tos, hanem sokszor tételes jogszabályba is ütközik. Itt már nem is g kommersz, hanem leginkább a perifé­riára szorult, vagy azon kí­vül eső „művészet-peremi termék” támad az értékek és az egyetemes jó ízlés el­len. Vajon van-e — ha van, hol van a határa — annak a itűrőképességnék, amely a nemzeti és az egyetemes kulturális értékek (rovására a kommersz és' a még an­nak sem nevezhető produk­tumok tömeges támadását nem képes visszatartani? Benedek Miklós A bálvány, belülről NORMAN MAILER MARILYN MONROE-KÖNYVE A nagy embereket veze­téknevükről ismerjük, a leg­nagyobbakat csak keresztne­vükről : Dante,. Leonardo, Michelangelo... Van Gogh is csak azt írta képéire, hogy Vincent. Marilyn Mon­ro is volt annyira közismert, hogy elég könyveimnek a keresztneve. Habár tulajdon­képpen Normának hívták. Mailer, a Meztelenek és holtak szerzője igazán pre­desztinálva volt erre a könyvre. Hiszen mi futtat­ta fel Marilynt a szalagcí­meket jelentő csúcsra? Egy­részt a megfelelő időpontban felbukkanó meztelensége, másrészt titokzatos halála. A megfelelő időpontot úgy értem, hogy épp kitört a „szexuális forradalom”. A híres Kinsey-féle orvosi „je­lentésekből” kitűnt, hogy a névtelen kérdőívék szerint az átlfiigamerikai egészen más ember éjszaka, mint amilyennek hivatalosan mu­tatja magát. És a társadalmi rétegek minden szintjén kezdték megengedni maguk­nak a férfiak, hogy imádja­nak egy mozicsillagot, de másként, mint korábban Garbót és a többieket: Mon- roe-ban nem a szép színész­nőt, hanem a jó nőt tisztel­ve, aki szőke, áramvona­las, és egy cseppnyi francia parfőimben alszik, ráadásul egy nagy drámaíró felesége. és esetleg a Kennedy-fiúkkal is viszonya van ... Számunkra ez sem egé­szen érthető az információk hiánya miatt. Az ötvenes évékben nem játszották itt azokat a filméket, amelyek­ben Marilyn volt az abszo­lút sztár. Csak a tévében futottak, jóval később, és mint Mailer is hangsúlyozza, e színésznő igazi terepe a mozi volt. A Kallódó embe­rek meg a Van, aki forrón szereti viszont Clark Gable, Tony Curtis és Jack Lem­mon filmje volt. Előttünk van most e könyv a sok sztárfotóval. Az egyértelmű, hogy ‘Marilyn Monroe, az Alv^h Bessie re­gényében leírt szexbamba a sminkesek, szabók, fényké­pészek és operatőrök termé­ke. Pályája elején, amikor egy magyar fotós fölfedezi, teljesen közönséges kislány. Minden különösebb dögös- ség nélkül. Mindenesetre furcsa belegondolni, hogy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents