Somogyi Néplap, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

10

Somogyi Néplap

1986. december 24., szerda

DIALÓGUS

Marxisták és hívők párbeszéde

A marxista valláselmélet szakított azzal a felvilágosítók által népszerűsített szemlélettel, amely szerint a vallás a tudatlanság gyümölcse, „az emberiség nagy tévedése”, s amely szerint — ebből következőleg — a tudás bővülésével, a tudományok fejlődésével párhuzamosan a vallásnak meg kell Szűnnie. De nem tudja magáévá tenni azt, a már Lucretius által vallott és azóta széltében-hosszában elterjedt elképzelést sem, hogy a „félelem szülte az isteneket”. (Még abban az eléggé népszerű formában sem, amely szerint a kizsákmányolás viszonyai között a kiszolgáltatott, létbizonytalanságban élő ember az előre nem látott dolgoktól, eseményektől való. félelmében válik! vallásossá.)

A marxi valláskritika a vallásban „az emberi lényeg fantasztikus megvalósulását” látja (Marx). E lényeg ugyanis — amely nem más, mint a társadalmi viszonyok összessége — a belső ellentmondásosságtól terhes társadalomban (az emberiség előtörténetében) nem : valósulhat meg maradéktalanul, hiszen ;csak ellentéteiben van jelen (az osztályok harcában fejeződik ki), ezért e viszonyok között az emberek csak saját világukon kívül kereshetik, a fantázia világában (a vallásban) valósíthatják meg — illuzórikus formában.

Ebből azonban az következik, hogy a vallás bizonyos történelmi-társadalmi körülmények között nem idegen testként van jelen az emberiség életében, hanem szükségszerűen jelenik meg, mint az emberi korlátozottság illuzórikus kiegészítése. (Eközben — ne feledjük — a vallás, ha a marxista számára elfogadhatatlan transzcendens, nem evilági kiindulópontból is, de gyakran az ember boldogulásáért, az emberiség harmonikus jövőjéért is szót emel.)

Közös érdek

Ez azt is jelenti, hogy a társadalom gyökeres átalakításának nem előfeltétele, hanem csak következménye a vallás elhalása. A vallás csak akkor szűnhet meg, ha az ember nemcsak tervez, hanem végez is (Engels), ha forradalmi tevékenysége révén az emberiség megteremti azokat ^ viszonyokat, amelyek között az ember szabadon megvalósíthatja önmagát, amely viszonyok tehát nem igénylik a vallási kiegészítést. Más szóval: az emberiség „előtörténetében”, amelynek korszakát éljük, a vallás olyan realitás, amely- lyel hosszú ideig számolnunk kell.

Ha pedig ez így van, akkor szükségképpen adódik a feladat, hogy az éles eszmei különbségek) ellenére, jelen ellentmondásos és sok oldalról veszélyeztetett korunkban és világunkban, amikor az atomháború árnyékában, a földi élet teljes kipusztulásának < veszélye közepette élünk, keressük a hívőkkel is a dialógus, sőt a katasztrófa elhárítása végett a közös cselekvés lehetőségét. Számunkra ugyanis nem lehet közömbös, hogy miként foglalnak állást a vallásos emberek az emberiséget érintő olyan kérdésekben, mint amilyen a béke kérdése, a fejlődő országok napirenden levő problémái, a tömeges méretű éhínség, a demográfiai robbanásból és a környezetszennyezésből fakadó dilemmák. Hiszen ma olyan helyzetben élünk, amelyben az emberiség egyik részének a .jövője sem képzelhető el az emberiség egészének jövőjétől elkülönülten.

Helytelen lenne, ha az embereiket elsősorban ideológiai beállítotitsáigulk szerint ítélnék meg, és figyelmen kívül hagynánk objektiv, velünk közös érdekeiket. A

marxizmus materialista alapokon nyugszik, következésképpen elválaszthatatlanok tőle az ebből adódó ateista nézetek, amelyek határozott terjesztésiéről nem is szabad lemondania. Ebből azonban semmiképpen sem következik, hogy a társadalmi haladás ügye csak az ateisták ügye vagy hogy a proletariátus forradalma, a szocialista forradalom az ateizmus, aiz ateistálk forradalma lenne.

Ez a nem mai felismerés hozta létre 1936-ban Firan- ciaorsizágban „a kinyújtott kéz” politikáját: „Kezet

nyújtunk neked, katolikus munkás... mi, akik nem vagyunk hívők, mert a testvérünk vagy, és mert téged is, akárcsak bennünket, ugyanazok a gondok nyomasztanak” (Maurice Tho- rez). De ennek a felismerésnek a talaján bontakozott ki a 60-as évektől kezdve a .marxisták és a keresztények (hívőik) közötti dialógus is. E párbeszédek sorából jelentőségében kiemelkedik az 1986 Októberében Budapesten tartott szimpozion, ment itt először került sor a két legbefolyásosabb és legegységesebb eszmerendszer, a katolicizmus és a marxizmus avatott képviselőinek nyílt eszmecseréjére. A tanácskozás jelentőségét jelezte, hogy olyan magas testületek pártfogásával zajlott, mint a vatikáni Nem Hívők Titkársága, és a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége, rendezői pedig olyan jeles tudományos intézetek voltak, mint az MTA Filozófiai Intézete és a római Gregariana Egyetem.

A dialógus feladata

A marxisták számára a dialógust megkönnyíti az a körülmény, hogy a vallás társadalmi szerepe relatív, azaz nemesük gátolhatja, hanem ösztönözheti is a társadalmilag haladó folyamatokat. Még inkább könnyíti a párbeszédet a mindkét fél által vállalt etikai örökség, amely például azt eredményezi, hogy a társadalmi felszabadítás marxista programja egyben az emberi gyűlölködés és megaláztatás ellen küzdő kereszténységnek is programja lehet. Innen van az, hogy a kereszténységen belül egyre nő azoknak a száma, akik nem egyszerűen a haladó erőkkel és a marxistákkal való együttműködés lehetőségét keresik, hanem több-kevesebb fenntartással ugyan, de a társadalmi forradalmat is elfogadják, sőt a szocializmus mellett kötelezik el magúikat. Különösen erős ez a törekvés Dél-Amerikában, ahol nemcsak a hívek és az úgynevezett alsópapság körében találhatók meg a forradalmárok, hanem a hierarchia tagjai között ás, ahol a forradalom ügyéért a

gerillák fegyveres harcát vállaló papokkal is találkozhatunk.

A világgal, a marxizmussal- való dialógusnak elméleti-teológiai megái apozásáira is történtek kísérletek a

kereszténységen belül. A politikai teológia például a

keresztény szeretet nevében minden emberellenes társadalmi berendezkedést kritizál, és ezzel az igazságtalan társadalom megjavítására, esetleg meghaladására ösztönöz anélkül, hogy konkrét politikai célkitűzéseket fogalmazna meg. A felszabadítás teológiája ennél tovább megy, mert bizonyos helyzetekben (ha a társadalmi ellentmondások éleseik, az elnyomás súlyos) az igazságtalan uralom erőszakos megdöntését is szükségesnek tartja.

A hivatalos egyházi állás- foglalások korábban löhetet- teniné tették a hívők számára a kommuniistákfcal való együttműködést. XXIII.

János pápasága (1958—1963) óta azonban a hivatalos állásfoglalás is sók .tekintetben módosult. A II. vatikáni

zsinat (1962—1965) ezzel kapcsolatosan a következőket jelentette ki: „Ám ha az egyház teljességgel elutasítja is az ateizmust, mégis őszintén vallja, hogy minden embernek, a hívőknek is, a nem hívőknek is együtt kell működniük, hogy helyes módon épüljön a világ, mindnyájunk közös lakóhelye. Az együttműködés viszont nem valósulhat meg okos párbeszéd nélkül.”

Az elmondottakból világosan kitetszik, hogy a dialógus elsőrendű feladata: keresse azokat a területeket, ahol a hívőik és nem hívők, saját Világnézetük sérelme nélkül együtt munkálkodhatnak az emberiség jelene és jövője érdekében. S nemcsak a gyakorlati együttműködést közvetlenül elősegítő és előkészítő párbeszéd lehet hasznos, gyümölcsöző, hanem az olyan elméleti kérdések megvitatása is, amelyek az emberi személyiség értékét, az erkölcsi felelőisséig kérdését, az emberi jogok problémáit érintik és amelyekben az eltérő világnézeti kiindulópontok ellenére számos esetben egyetértés is remélhető. Példa erre a már említett budapesti dialógus, amely az embernek a mai világban meg- növefcedett feletősségét, illetve annak antropológiai- szociádetikai tartalmát állította a viták középpontjába s az kereste, hogy melyek azók az erkölcsi értékek, amelyeket mindkét fél elismer.

Közös értékek

Az erkölcsi értékek problémája alapvető jelentőségű minden ember, minden társadalom számára, amely valóban emberi kíván lenni. Ezért az erkölcsi értékek szembeötlő mai devalvációja olyan kihívás, amely egyik oldal teoretikusait sem hagyhatja tétlenül. A konformizmus, a közömbösség, az egoizmus, a cinizmus és az erkölcsi nihilizmus láttán minden jóákairatú embert, hívőt és nem hívőt mozgósítani kell, hogy közösen keressék és védelmezzék az általános emberi értékeiket, az élet értelmét, s tudatosítsák az emberi kapcsolatok

őrzésének és fejlesztésének fontosságát.

A marxisták és keresztények eddigi találkozói során nyilvánvalóvá vált, hogy nem könnyű megtalálni azokat a közös értékeket, amelyek az együttélés és együtt- munfcálkodás szilárd alapjául szolgálhatnak. Annyi azonban bizonyos, hogy a dialógusnak az embert ke.! szolgálnia. Mivel olyan karban élünk, amikor már nemcsak az egyik ember pusztíthatja el a másikat, hanem egy esetleges termonukleáris háború az egész emberiséget 1 fenyegeti; a legfőbb közös erkölcsi kötelesség az élet megóvása. Vagyis napjainkban nincs fontosabb feladat a háború elhárításánál, a béke megvédésénél. Azt kell tehát elérni, hogy az ellentétek, a feszültségeik megoldásában a háború mint eszköz ne jöhessen számításba, azt kell tudatosítani, hogy a nukleáris háborút semmiféle ar- köllcsi megfontolás sem szentesítheti.

Amikor ma az élet megóvása a legfőbb erkölcsi feladat, akkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nem akámlilyen életről, hanem „emberi” életről, „emberhez méltó” életről van szó. Vagyis olyan életről, amellyel 'kapcsolatosan érvényesül az igazságosság, olyan viszony ókról, amelyik között az emberi képességek, kibontakoztatásának a joga mindenkire egyaránt vonatkozik, ahol jó, az egyénileg és társadalmilag kívánatos, az embervoitunlkból fakadó minden érték szabadon megvalósulhat.

Mivel pedig a marxizmus és a keressztánység képviselői két olyan eszmerendszer talaján állnak, amelyek erkölcsi fogalmai között egyaránt megtalálható az igazságosság és a béke, minden remény megvan arra, hogy — a párbeszéd követkéz mé nyékén,t is — a világnézeti különbségeket fenntartva, de az előítéleteket fokozatosam leépítve egyre szélesebb körű együttműködés bontakozzon ki a két fél között mindnyájunk közös jövője érdekében.

Gecse Gusztáv

az MTA Filozófiai Intézetének osztályvezetője

Gyűjtőszenvedély

> * m

Több mint négy évtizede foglalkozik órák javításával Baranyai Jenő tahi órásmester. Megtanulta a szakma minden csín- ját-binját. Munkája mellett gyűjtőszenvedéllyel járja a megye, az ország régiségkereskedéseit, bizományi áruházait, s ha föllel egy-egy szebb, értékesebb darabot, megvásárolja, és „életre kelti".

Lakása egy kis múzeum, ahol az altdentseh és a biedermeier órák mellett a szebbnél szebb zsebórákig megtalálhatók, az 1850-es évektől napjainkig. Szakma- és hivatásszeretetét fiába is beoltotta, aki Ba- latonfüreden kamatoztatja apja örökségét.

(Cyertyás László képei)

TÁRSKERESŐK

Nem sókkal karácsony előtt egy harminc év körüli fiatalasszony közömbösnek induló beszélgetésünk felénél — mikor az ünnepi készülődésre terelődött a szó — hirtelen elhallgatott, majd hosszabb szünet után szinte csak magának motyogta: „Már három éve minden karácsony este bőgök, mint egy kölyök. Hiába van mellettem a gyerek, mégis hiányzik egy társ, egy férj, akävel teljes a család. Aki ezt nem élte át, nem is tudja, mit jelent egyedül tölteni az ünnepet.”

Ez a beszélgetés jutott az eszembe, amikor a kaposvári társkeresők klubjának találkozójára inau! tam. Este hat órakor még csak három-négy klubtag üldögélt a szabadidőközpont kényelmes foteljaiban. A klub vezetője, Jegesy Mária természetesen az elsők között érkezett, és hogy számít még további vendégekre, az abból is látszik, hogy leg- ' alább húsz embernek va.ó tea készítésébe kezdett.

Nem kellett sokáig várakozni: egymás után érkeztek az újabb klubtagok, ismerősen köszöntve egymást. Akadtak olyanok is, akik most voltak itt először. Egy fiatalasszony zavartan nézett körül, majd egy fotel mélyére bújt. Megitta a teáját, de mintha nem. is lenne más körülötte, maga elé meredt. Egy hirtelen gondolattól vezérelve kapta a kabátját és indulni készült. Néhányan körülfogták, marasztalni igyekeztek. Először hajthatatlan volt, de pár perc múltán önként visszajött.

Két középkorú férfi ült a mellettem levő asztalhoz. Már a belépéskor látszott' rajtuk, hogy ők is először vannak itt. Ezt meg is erősítette egyikük:

— Három hónapra jöttünk ide dolgozni Budapestről. Az Ibusz-lakás nem túl marasztaló, és a kollégáktól hallottam erről a klubról. Gondoltam, megpróbálom, hiszen sosem lehet tudni, hol talál rá az ember az igazira.

— Eddig nem találta meg?

— Három éve váltam el, tizenhat évi házasság után.

— Hisz abban, hogy csak úgy bejön ide és esetleg találkozik az igazival?

— Máért ne? Ezt az esélyt meg kell adnunk magunknak, nem? Házasságra egyelőre nem gondolok. A fiam szakközépiskolás, szeretném, ha az iskola befejezéséig nem zavarná meg egy ilyen változás-. Nehéz megtalálni a nekünk való társat, de ha föladjuk a reményt, akkor végleg elvesztünk.

A negyvenes évéinek elején járó férfi biztos, hogy nem adta fel, hiszen akikor nem is jött volna. el. Mint ahogy az az anergilkus, ugyancsak középkorú hölgy sem mondott le a társas- kapcsolat igényéről, aki már egy éve tagja a klubnak.

— Tíz éve váltam el, utána nagyon egyedül éreztem magam. Sokáig bezárkóztam, nem jártam társaságba, nem akartam új ismerősöket szerezni. Aztán rájöttem, hogy így csak magamat fosztom meg valamitől, ami széppé teheti a napjaimat, fontos lehet az életemben. Amióta ebbe a klubba járok, sókkal jobban érzem magam. Nemcsak azért jövünk ide jó néhányan, hogy esetleg élet- vagy házastársat talál junk, hanem hogy együtt legyünk, beszélgessünk, kiránduljunk; szóval a társaság kedvéért. Sokan nem találják meg a számításukat, egy-két foglalkozás után elmaradnak. Persze lehetne még jobban is szervezni a klubéletet, de ebben a körben, ahol egyébként is érzékenyebbek az emberek, nehéz megtalálni azt a hangot, amely mindenkinek tetszik. Jó lenne, ha még több programot szerveznénk.

— ön csinos, talpraesett asszony, s ahogy hallgatom tele van ötletekkel. Ez nem elég ahhoz, hogy megtalálja a párját?

— Az anyagi körülményeim rendezettek, de ez nem boldogít, hiszen nincs kivel megosztanom. Amikor 14 évi házasság után elváltam, nem is gondoltam, milyen nehéz lesz újra kezdeni. Nagyon sok a magányos ember, s engem nem vigasztal, hogy vannak, akik házasságban élik át ugyanezt az érzést.

A klub vezetője egy egyetemista fiú és egy menyasszony lány édesanyja. Öt is a magányosság, a társkeresés vágya indította útjára, míg sikerült megalakítania ezt a klubot.

— Aki idejön, mindenki reménykedik — nézett körül a társaságom. — Mit tagadjam, én is, de épp az én példám nem elég meggyőző. Ha már találtam volna társat, akkor ez megfelelő bizonyíték lenne. De még nem történt meg.

— Ügy láttam, inkább középkorúak és főként nők jöttek el. -Ez véletlen?

— Nem, valóban a nők vannak többségben, és hiányzik a fiatalabb korosztály. Ök nyílván máshol keresnek kapcsolatokat. Amíg kevesebben voltunk, valahogy jobban ismertük egymást, többet beszélgettünk személyesebb dolgokról. Minden héten egyszer itt, hétvégén pedig az Orfeumban találkozunk. Oda többen jönnek el, mert zene és tánc mellett oldottabb a hangulat.

— Hány hálzasság vagy tartós kapcsolat született megalakulásuk óta:?

— Eddig négyen találtaik egymásra; itt vannak az esküvői fénylképek. Ugye, kedvesek?

— ön szerint céljának megfelelően működik ez a klub?

— Ha arra gondol, hogy kevés házasság jött létre, akkor nem; ha arra, hogy akik ide járnak, málr nincsenek olyan egyedül, akkor igen. Azt gondolom, mindenképpen. sokat segíthet a társkeresésben.

Nagy Zsóka