Somogyi Néplap, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-20 / 299. szám
1986. december 20., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Lázár Ervin AZ ÓRIÁS Ügy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam az óriást. Már a templom és a dézs- maház alkotta közben is legszívesebben futottam volna. Gyakran megesett, hogy az iskolától hazáig vezető öt kilométeres út egy részét futva tettem meg. Lődörgött a hátamon a kimustrált ágytakaróból készült tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. De bent a faluban nem volt tanácsos futni, mert megvadultak tőle a kutyák. Így hát szép komótosan ballagtam Rácpácegres felé. Egészen a falu széléig. Röpködött az ágytakaró-táska, zörögtek a ceruzák. Mi voltam ilyenkor? Magányos lovas? Száguldó motorversenyző? Vagy kiterjesztett szárnnyal repülő, szabad madár? Nem tudom, csak arra emlékszem, robogtam most is. Az Erzsébet dombig futottam, mint egy villámcsapás, te jó ég, eltévedtem! Innen már látni lehetett máskor a Vódli tanyát, a nagy juharfát Bíró i Dfinócziék földje végében, de most a megszokott szelíd táj helyén egy égigérő hegy tornyosult. Eltévedtem. De hogy tévedtem volna el, amikor úgy ismerem ezt az utat, mint a tenyeremet, jószerivel minden útszéli fű, fa személyes ismerősöm ? Befogtam a szemem, hátha káprázik. Lekaptam a kezem; ott komorlott a hegy. Egyik vége valahol Miszla, Nagyszékely táján, a másik talán Németkérig vagy Du- naföldvárig is elér. Megfordultam. Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlő- rincet, a királyi címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sárszent- lőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronnyal, fenyőfával. Visszafordultam. Ott volt a hegy. Átvillant bennem, hogy visszamegyek a faluba. Segítséget kérek. Vagy még jobb, ha nem szólok a hegyről egy szót sem, csak megkérem valamelyik rokonomat, hadd aludjak náluk. De ezek csak amolyan tű- - nékeny gondolatfoszlányok voltak, mert akkor már egyre erősebben zúgott bennem, mint egy rögeszme: Haza kell menned! Haza kell menned! Ha nem mégy haza, sohase látod többé apádat, anyádat meg a testvéreidet, ha nem mersz ' átvágni azon a hegyen, valami nagyon nagy baj történik. összeszorítottam hát a fogam, s hogy szorongásomról megfeledkezzem, rohanni kezdtem a hegy felé. Futtomban is láttam, hogy nagyon különös heggyel akadt dolgom. Sehol egy fa rajta, sehol egy tenyérny: zöld. Barnák, szürkésbarnák váltakozása, odafönn a leg- tetőn mintha havak fehérlenének — még sohasem láttam addig hegyet, mégis éreztem, hogy ebben a hegyben van valami szokatlan, valami szorongató... De hiszen ez ... Lelassítottam, a futásból tétova léptek lettek ... de hiszen ez a hegy végeláthatatlan vásznakkal meg posztódarabofckal van letakarva ... tekintetem fölszaladt rajta az irdatlan magasságokba, az égig ért a posztótakaró. Akárki akármiért terítette le ezt a hegyet, én akkor is átjutok a túlsó oldalra, mondtam magamban, és máris süppedős szőnyege-1 lépkedtem, szinte hintázta- tott a vastag posztó. Néhány méter után meredeken ntki* Lázár Ervin elbeszélése I. díjat nyert a Központi Sajtó- szolgálat 1986. évi pályázatán novella kategóriában. vágott az égnek, de ráncai, öblei, buggyai közt elég könnyedén lehetett fölfelé kapaszkodni. Már-már fütyörészni támadt kedvem, lám, milyen nevetségesen egyszerű dolog ez a hegymászás, . amikor magam mögé tévedt a tekintetem és megtánforod- tam, hasra kellett vágódnom, eltakartam a szememet, hej, iszonyatos mélység tátongott alattam, az országút psíkja vékonyka szalag, a tarlók, szántások, kukoricások tenyérnyi szögletes foltok; szívott, húzott a mélység, jó erősen behunytam a szemem. Eltartott pár percig, amíg megnyugodtam. Nem szabad visszanézni, csak föl, csak előre, akkor nem lesz semmi baj. Nem is néztem le többet. Egyre följebb küzdöttem magam, itt már akadtak ne hezebb szakaszok is, minden erőmre, ügyességemre szükség volt. Aztán egyszer - csak, hiába erő, hiába ügyesség, ott álltam egy meredély alatt; megmászhatatlannak látszott. ti Most mi lesz? Megpróbáltam egy kicsit oldalt halódni, ha fölfelé nem megy, oldalra is jó. Szorosan a falhoz simulva, egy fél-talpnyi kiszögelésen egyensúlyoztam, s ekkor jobbra tőlem, úgy két-három méterre egy óriási láncot vettem észre. Tompa, sárga fénnyel csillogott, szemei akár a létrafokok, meredeken, egyenesen tört föl a magasba. Ha e) tudnám érni, milyen könnyűszerrel juthatnék följebb ... Ugrottam. Megöleltem a hűvös fémet, hozzászorítottam az arcom. Megindultam fölfelé, néhány tétova próbálkozás után rátaláltam a leggazdaságosabb mozdulatokra, siklottam, kígyóztam, mint egy született láncmászó ... és ekkor — égszakadás, földindulás — megmozdult a hegy, a lánc rángatózott, én meg átkulcsoltam kézzel-lábbal, kapaszkodtam, ahogy csak erőmből telt. Egy pillanatig tartott csak a mozgás, s amikor elcsitult, • már nem függőleges helyzetben voltam, hanem majdnem vízszintesen, egy enyhe emelkedőn feküdtem láncostul. Most, hogy nem egy meredély szélén egyensúlyoztam, megkockáztattam a visszanézést, megvallom, nem azért, hogy a tájat nézzem, másról akartam meggyőződni. Mert akkor már ott mocorgott bennem a gyanakvás: Nem hegy ez! Egy fekvő óriáson akarok én átkecmeregni! Ez, amibe kapaszkodom, nem más, mint az óralánca. Aníit onnan lentről havas fennsíknak láttam, az a fehér inge villanása volt. S ez az égszakadás földindulás annyi volt csupán, hogy • az oldaláról a hátára fordult. Nem voltam még bizonyos benne, csak a gyanú... s a bizonyosság kereste szerteszét röpködő tekintetem. Ott van! Megvan! Megláttam a kezét. A hüvelykujja1 eltakarta a Csetény dombot, a tenyere alatt egy erdő, a kisujja pedig átível a Sión,. mint egy hetyke, egyívű acélhíd. Mit keres itt ez az óriás? Alszik talán? Óvatosan elindultam előre a lánc mellett. Látoujjhegyen. A mellénye szürkésbarnájáról fehér ingére értem, kikerültem egy malomkerék nagyságú inggombot. És akkor megint megmozdult a föld. Köhin- tett talán? Vagy sóhajtott? Vagy észrevett? Lehetetlen, hogy megérezte volna, hiszen katicabogárka sem vagyok neki. Talán csak egy hangya. Mindenesetre hasra vágódtam, igyekeztem mozdulatlanul maradni. Ahogy a bogár döglöttnek tetteti magát. Arcom az ingén. S odabentről, valahonnan a melle közepéből, mintha egy hatalmas kazán muzsikálna: tompa döndü- lések. Ver az óriás szíve. Engem is megemel minden dobbanása. Egy darabig önfeledten feküdtem az óriás szívén, aztán nem tudom miért, félni kezdtem. Talán magam elé idéztem könyör-' telenül nagy kezét. Hiszen csak rámlegyiint, és palacsintává lapulok. Mint egy szúnyog. Ha nem is akar bántani, csak megigazítja az ingnyakát, a mellényét, az óraláncát — máris végem. Vagy megint fordul egyet... Óvatosan fölálltam, puhán, mint a macska, lépkedtem az ingén, a mellényére érve gyorsítottam, lent a mélyben már láttam Rácpáceg- rest, fölbátorodtam tőle, egy ugrással a kabátja hajtókáján termettem, és nagy seb- . bel-lobbal igyekeztem lefelé, szánkáztam, gurultam ... és egyszercsak kicsúszott alólam a talaj, zuhanni kezdtem. Mindennek vége, villant át az agyamon, tágra nyitott szemem előtt, mint valami hajóhinta, megfordult a tengelye körül Rácpácegres, fejjel lefelé állt a Nagyszederfa, a házunk tetején a villámhárító fénylő lándzsája a mélybe mutatott. Behunytam a szemem. Most török, szakadok. És ekkor valami lelassította a zuhanásomat, lecsendesedett a levegő sivítása. Kinyitottam a szemem. Az óriás kabátja szegélyén feküdtem. Csak hármat kellett ugranom, máris az országúton voltam, futottam a keréknyomok mellett kanyargó, keményre döngölt földű gyalogúton Rácpácegres felé, lobogott a hátamon a tarisznya, a fa tolltartóban zörögtek a ceruzák. Lehet, hogy az óriás segített? Lehet, hogy azért nem zuhantam le, mert elkapott, és szép szelíden a kabátja szegélyére tett? Futottam. Elmaradt mögöttem a rádási lejárat, a Nagysarok, a Kissarok, és ott álltam apám előtt. Mondani akartam neki az óriást. Hirtelen eltakarta valami a napot. De csak egy pillanatra, azonnyomban kivilágosodott újra. — Mi az — kiáltott föl apám —, napfogyatkozás? Megfordultam. Az óriás már nem volt ott. Nyilván az imént állt föl, s a feje egy pillanatra eltakarta a napot. Attól lett sötét. Meresztettem a szemem, talán még meglátom. Mintha égy árny mozdult volna arra Dorogi-sziget felé. Va gy csak egy felhő árnyéka úszott át a domboldalon? Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, hogy nem hiszik el. De most úgy érzem, itt van az ideje. Elmondtam hát. Komputerizált művészet A számítógép életünk minden területén jelen van. Bevonult a művészetek világába is. (A Velencei Bien- nálé egyik szekcióját a komputer szerepe a műemlékvédelemben és helyreállításában című témának, 3 másikat a számítógép képzőművészeti alkalmazásé nak szentelték.) Magyarországon az alkai mázott grafika olykor már élt a számítógép adta lehetőségekkel (plakátok, címlapborítók stb.), de önálló képzőművészeti műfajként alig használják. Ezért is hat az újdonság erejével a Szépművészeti Múzeumban megnyílt Digitart című nemzetközi komputergrafikai kiállítás, amely egy hónapig, december 28-ig látogatható, s amelynek magyar és külföldi művészek a résztvevői. A hazai anyag az Impulzus című folyóirat és az MTA SZTAKI által hirdetett pályázatra érkezett. (E két intézmény finanszírozza a pályázatot 4s a kiállítást is.) Negyvenhét alkotó nyolcvan művét állították ki. A pályázók fele hivatásos képzőművész, főiskolai hallgató, a többi számítógépes szakember. Azoknak a művészeknek, akiknek nem volt számítógép-használati lehetőségük, a SZTAKI egyhetes stúdiót biztosított, ahol IBM-számítógépen dolgozhattak. A pályázati munkákat nemzetközi anyaggal egészí, Az ebédszünetig még )jó tizenöt perc volt hátra, de a brigádvezető a tekintetével már kitartóan figyelte Garszevant, ez egyik kőművest. Garszevan megrántotta a vállát, és idegesen bólintott a fejével, amikor a brigádvezető egy gondosan összehajtogatott, parányi papírcsomagot dobott a lába elé. A kőműves lehajolt, mintha a szintmérőt igazítaná a padlón, óvatosan körülnézett, nem figyeli-e valaki, aztán zsebre vágta a kis csomagot, ö tudta csak, meg a brigádvezető, hogy a parányi csomagban rubelek vannak. Hősünk azonnal munkához látott. Néhány pillanat múlva az épület bejáratához sietett. A lépcsöház előterében a brigádvezető valami kis apróság miatt Eduard Gevorkjan Átöltözés az építésvezetővel vitatkozott.' Amikor Garszevan elment mellettük, a brigádvezető tüzet kért tőle, rágyújtott, de valamilyen fondorlatos trükkel egy másik gyufásdobozt adott vissza. Garszevan fölszaladt az első emeletre, a gyufás dobozból kulcsot vett elő, és kinyitotta a szerelésre váró áramelosztó ajtaját. A huzalok és porcelántestek ösz- szevisszaságából begyakorlott mozdulatokkal ki- ráncigált egy rozoga bőröndöt, és gondosan kulcsra zárta az elosztót. Garszevan maga elé tette a bőröndöt, majd egy elegáns öltönyt húzott elő, aztán fehér inget nyakkendővel és egy pár cipőt. A fekete napszemüveg csak fokozta a hatást: felis- merhetetlenül más ember lett a hirtelen átöltözött kőművesből. Néhány pillanat múlva a szokásos útvonalon Garszévan elhagyta az építkezés területét, majd gyors lépésekkel átvágott a főút túlsó oldalára. öt perc múlva már jött is visszafelé, gúnyos, lekicsinylő pillantást vetve az üzlet kirakatában lévő figyelmeztető szövegre. A kirakatban ugyanis nagy táblára ez volt felírva: „Munkaruhában megjelenő vásárlóinknak szeszes italt nem szolgálunk ki!” Oroszból fordította: Kiss György Mihály tették ki, hogy a magyarországi kísérletet össze lehessen vetni a világban uralkodó tendenciákkal. Ebben a kollekcióban huszonöt művész hatvan művét vonultatja fel* a kiállítás. Egy részét a múzeum grafikai gyűjteményéből, más részét e kiállításra meghívott alkotásokból. Kiemelkedő szerepe volt a szervezésben a Párizsban élő, magyar származású Molnár Verának, aki amellett, hogy saját grafikáit elküldte, művésztársait is felkérte a kiállításon való részvételre. Van még egy magyar származású vendége is a tárlatnak, a Svájcban élő Frey Krisztián személyében. v Rajtuk kívül amerikai, svájci, NSZK-beli, francia, belga, osztrák, NDK-beli és csehszlovák művészek vesznek részt rajta. Sem a pályázati kiírás, sem a kiállítás nem tartalmazott különös megszorításokat, mindössze ezt kötötték ki, számítógép segítségével készüljön a mű. így aztán meglehetősen Színes r kép, amely a kiállításon a látogató elé tárul. Úgy is, hogy színesek a grafikák, színesek a műtárgyak, s úgy is. hogy sokfélék az anyagok, a képi átültetések. Vannak grafikai jellegű munkák — a számítógépes program megjelenik rajzban, fotón, szoborban, fest- . ményben. Megjelenik grafikai átültetésben, szitanyomaton, papíron, dián, magnón, flopy disken. Vannak monitoron folyamatosan futó programok, potter rajzok, monitor-fotók. Az alkotók többsége a számítógépes programot tette át hagyományos képzőművészeti megfogalmazásba. Kőszegi Frigyes pedig meglévő fareliefjeit vitte számítógépre és erről készített ofszet és litho műveket. Ugyanezt ismételte táblaképeivel is. így sorozatai a képzőművészeti megfogalmazástól a számítógépen át vezetnek újra a képzőművészeti ábrázolásokig. K. M.