Somogyi Néplap, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-15 / 269. szám

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS 1986. november 15., szombat SOMOGYI NÉP* AP THEODORAKISZ L ajtai átsietett a bel­városon, elhaladt a buszmegálló mel­lett, és megcélozta a sivár betonkoc­kákból kirakott lakótelepet. Maginot-vonal — jutott észé­be, valahányszor ránézett a tízemeletes épületek erődít­ményszerű sávjára. Maga sem tudta, miiért pont a Ma- gimot-vonal ugrott be inefci talán fotókon látta a törté­nelemkönyvben a híres erő­dítményeket, de valamikép­pen találónak érezte a maga adta elnevezést. Az órájára nézett: öt múlt néhány perce. Még inkább megnyugtatta a lépteit, mert a volt neje nem szerette a késéseit „Ha egyszer öt órát mondtál, akkor legyél pon­tos. És ne hadováig össze mindent halaszthatatlan ér­tekezletekről, váratlan üzem­látogatókról. Akiket nyilván neked kell kísérgetned. A gyerek meg itt toporog az ajtóiban, hogy mikor jön az a pu...” Ez a mai látogatás külö­nösen döntő — Rózsi több­ször kihangsúlyozta: „Pétiké most lépi át a felnőttkor kü­szöbét.” így, ilyen- fellengző­sen fogalmazott, mindig is ilyen volt, nem tudott sza­badulni az efféle kifejezé­sektől; Lajtainak a háta bor­sózott, valahányszor „bele­rohant” az ilyen anyai ki­nyilatkoztatásokba. „Talán, ha ezektől az őszintétlen pó­zoktól meg tud szabadulni” — gondoltai, aztán csak el­húzta a száját. Valóban nem akart elkésni, mert azt ő is elismerte: az iskolatáska megvétele tényleg fontos ese­mény. S tulajdonképpen Ró­zsi imég rendesnek is mond­ható, hogy felhívta, értesítet­te a korszakos fordulópont­ról, Petinek iskolatáskát vá­sárolnak. S jöjjön el, ha rá­ér. Na, most ebiben rejlett egy olyan célzás is, kimondatla­nul, hogy akikor Lajtai .majd lovagiasan a zsebébe nyúl. és kifizeti a legdrágább tás­kát. Mindezt előre lehetett látni, de „mindegy” — gon­dolta — ,,hadd örüljön a kissrác”. Ha nem is a fel­nőttkor, az iskola küszöbét tényleg átlépd az ősszel, ami valóban határkő. A kisgyer­mekkor lezárul, s kezdődik a hajítás, a güri zés. Hát, igen, amikor ő kezd­te... elvigyorodott. A táska. Igen, az övé fekete lakktás­ka volt, háton hordható. Az­tán hamarosan szétmálloitt, mert a papunidekli nem bír­ta a gyűrődést. S bizony alig tudta becsatolni, beakaszta­ni a kallantyúját, ehhez mindig „Kistibi” kellett, Ketten csak elboldogultak vele. „Kistibi, Kistibiii” — szinte hallotta a saját gye­rekkori visítását, hogy a ba­rátját hívta. Focizni, hor­gászni, vagy keresni az alag­utat a vár körül. „Istenem, mennyi csíny, mennyi ka­land.” Ezek a mai gyerekek pedig itt szenvednek a pa­nel-erődökben, az örökös egyformaságban. Azért neki még volt „gyerekkora”. S nem kellett az anyjának a tizedikről liften lekísérni, ha labdát akart kergetni a gyöpön. Pétiké még mindig fél a liftben. Kire ütött? Feltehetően az anyjára, ő olyan megveszekedetten fé­lős. Bennragadt egyszer sze­gény gyerek! Ki kellett hív­ni a szerelőket. Na és! Ettől még nem dől össze a világ. Azóta Pétiké inkább fönt kuksol a szobájában — hol volt például neki „gye­rekszobája”? — és az isten­nek nem hajlandó lemenni. A barátai is elmaradtak mellőle. „Jó, a táska tényleg kell.” Volt egy dugi ezrese, eb­ből talán kifutja. Mert ab­ban biztos volt, hogy Rózsi majd a legdrágábbat pró­bálj á a gyerek hátára ... Némi kísértést érzett, hogy betérjen a Liget sörözőbe — „Hol van itt liget? Kinek támadt ez az őrült ötlete?” — és felhajtsgn egy korsó­val, de aztán megszólalt ben­ne a „vasárnapi apa” lelki- ismeretfurdalása. „Látod, már megint a kocsmán jár az eszed, az a szegény gye­rek meg az ajtóban topo­rog.” Lelki szemeivel látta is, amint Pétiké az ajtót rug­dossa, vagy földhöz csapja kedvenc matchboxát, mert nem érkezik meg az ő „go­nosz” apukája. De végül is megérkezett, a az ajtórésben egy cédula fogadta. Azonnal átlátta a helyzetet: ők ma már nem fognak együtt táskát venni, az biztos. „Megint elkéstél. Nekem nincs időm téged le- segetni, mikor méltóztatsz idecsámborogni. Ennyit ér a te apai szereteted. Rózsi.” Kész, passz. Most mit csináljon? Menjen utánuk? De hova? Ki tudja, melyik boltban köt­nek ki ? Ezt azért nem hagy­ja annyiban, az biztos. Mit képzel ez a rihonya, most azon a pár percen múlott va­lami? Dühös volt és .elkeseredett. Végül támadt egy pompás ötlete. A buszmegállónál fog ledekkolni, megfigyelő állást létesíteni. Ott, a büfé teraszán. S legalább meg­iszik néhány pofa sört. Eny- nyi igazán jár ebben a rogy- gyantó kánikulában.. Ha fel­tűnnek a sarkon, úgyis meg- látga őket. Még szerencse, hogy ez a maszek éppen itt fogott helyet, s csinálta ezt a kis „kiülhetést”. Itt a la­kótelep szélén. „Hiába, van ezeknek érzékük az ilyesmi­hez. Na, meg pénzük.” Szerencséjére éppen távo­zott egy fiatal pár. A lány piros blúzát jól megnézte, de főként azt, ami benne rezgett. „Micsoda mellek!” Bizseregni kezdett a teste, a mostani szeretőjének barna pettyes halmai rémlettek föl előtte, szinte érezte az ujjbögyében a bőr finom ta­pintását. „Mostani” ... Jó, hogy ... Szinte röhej, már egy hete nem látta ... Nya­ralni ment a férjével, a gye­rekekkel. Neki is éppen Ma­rikával kellett kikezdenie, ott az üzemrészlegen. „Viszont megbízható, kényelmes vi­szony.” Majd csak visszatér, addig kibírja valahogy. Amióta ő is lakáshoz jutott, megnőtt az önbizalma. Még az is megfordult a fejében, hogy megcsalja Marit. ABa- rabásné már célozgatott rá, hogy szívesen mégnézné a jugoszláv tengerparton ké­szült fotókat. „Az lenne az igazi, nudista strand, attól biztos begerjednénk.” El is határozta, hogy elég volt a „hűségből”. Holnap rákérdez Barabásnéra, olyan „kiskiváncsi-e” még? A pi­ros műanyagszékben nem esett kellemetlen az ülés, s párás, megcsorduló üvegben hozták a pótolhatatlan kő­bányait. „Sehol a környé­künkön nem kapni, de bez­zeg ennek van.” Rá is gyúj­tott, a Porti füstjét mélyen leszívta. Elnézett a Rózsi la­kása — valamikori lakásuk — felé, fölmérte a terepet. „Be fogok olvasni neki ce­fetül.” Megint erőt vett raj­ta az ingerültség, együtt mehetnének végig a belvá­roson, Peti kezébe kapasz­kodna, mint régen, amikor még így „'édes hármasban” mentek sétálni, vagy az anyósáékhoz. Ebédre, vacso­rára, akármire. Ö aztán nem sajnálta az egyszem lányától azt a kis ennivalót, kaját, az unokáját pedig egyenesen imádta. Legszíve­sebben átvette volna Peti nevelését, mert titokban — ezt közölte is Lajtaival — a lányát nem tartja alkalmas­nak a gyereknevelésre. - Ró­zsi viszont állandóan, gör­csösen bizonyítani akart. Pe­tiből „mintagyereket” csi­nált, illetve szeretett volna csinálni. Az óvodába úgy járt, mintha skatulyából húz­ták volna ki. Nehogy szó érje a ház elejét. Az „ő fia” viszont sportot űzött abból, hogy minél riasztóbban, néz­zen ki, mire érte jönnek. Lajtai szívét dagasztotta az apai büszkeség, ezt a fifikás dacosságot tőle örökölte, az biztos. „Csak ne lenne olyan gyáva!” Egyszer majd elvi­szi magával az anyjához, ab­ba a kis somogyi faluba. És megmutatja neki, hol nőtt fel ő. Hol „lépte át a fel­nőttkor küszöbét” ... Ezen megint csak vigyorognia kel­lett, a Rózsi szövegén, talán az szb-n ragadt rá ez a sok marhaság, a palijától és egy­ben főnökétől, Lombostól. „Ha neki ez kell, ez a Lom­bos, ám legyen.” Nem tud­ta elképzelni, mit eszik raj­ta? Vékony, szemüveges, olyan nyamvadt alak. És Ró­zsinak ez kell. Az ágyába. Majdnem hangosan felröhö­gött, mert ez olyan oltár! történet... Mert ez esetben fordítva történt, nem a gó- ré csábította el a titkárnőt, hanem ő esett áldozatul a titkárnőnek. Rózsi akaszko- dott rá Lombosra, addig nem hagyta békén, amíg le nem döntötte a volt családi re- kamiéra. S hogy mit szól ehhez vajon Lombosné? Per­sze, ő távol' van a tűztől, így nem világosítja fel senJki. „Ez a Lombos más, mint te. Mű­velt, intelligens.” így védte Rózsi új szerzeményét. Még- hogy művelt, arra a szar fő­iskolájára vág föl? Na, per­sze, ő lent szaladgál a mű­helyben, ahogy „középveze­tőhöz” illik. S percenként cseng a telefon: „Lajtaikám így, Lajtaikám úgy, meglesz határidőre, ugye édesegyko- mám?” Az anyád ..., az a te komád — szólna vissza, ha merne. A dirinek ez a sza­va járása, ez az édesegyko- mám. A harmadik üvegnél tar­tott: a terepen semmi moz­gás. Rózsi sehol a láthatá­ron. Megfigyelő pozícióját kiválónak találta, amit újabb kőbányaival erősített meg. Hat óra múlt, és ezek még nem jöttek. Kissé furcsának találta, a táskavétel nem tarthat ilyen sokáig. „Bár az -is lehet, hogy nem találtak megfelelőt, s Rózsi aztán nem adja fel, végighurcolja azt a szegény gyereket a fél vá­roson, csakhogy a legszebb táskát akassza kicsigyöngyé­nek a hátára. Dehát előbb-utóbb meg kell érkezniük, Peti mosak- szik, eszik, aztán nyomás ágyba. Igen, amikor még ő ült az ágya szélén, és mesélt. A Vakond Tóbiás kalandjai­ról. Még vájártanuló korából bőven akadtak emlékei, mi­lyen is ott lenn a mélyben, a halványan megvilágított járatokban ... Rózsi állította le, mondván, még kedvet kap a bányához a gyerek. Az pe­dig olyan üzem, ahol nin­csen ablak. Elröppentek a szép várpalotai évek... A nagy piálások a Fekete Gyé­mántban. A bányászkoktél, az igen, attól fejre lehet áll­ni, a rum, vörösbor, cola; csak azt fogadta be a csa­pat, aki túlélte a fizetésna­pi keresztelőt. S akikor jött Rózsi, 78 szil­veszterén. „Kiragadta” ebből a csupaszív környezetből, és mi lett belőle ... Már-már azt fontolgatta, hogy kikéri a bányászkoktélt, amikor há­tulról valaki befogta á sze­mét. Egy ismerős gyerekkéz. Petié. „Te jó isten, hogy «ke­rül ide?” S rnár hallotta is az ismerős hangot: „Találd ki, hogy ki vagyak?” „Hát nem is tudom, de várj csak, majd megkérdezem a Va­kond Tóbiás barátomat, ő biztosan felismer...” És játszott, húzta az időt, élvez­te az arcára simuló hűvös gyerektenyeret. Végül aztán megadta magát: „Szabad a gazda!” Peti elengedte, és máris az ölébe mászott. S ahogy Lajtainak még volt ideje fölpillantani, Rózsit lát­ta rámosolyogni. „Üristen, ez akar tőlem valamit! Fizes­sem ki a táskát, vagy köl­csön akar kérni?” „Szevasz, Béla! Az ablakból láttuk, hogy itt darvadozol. Gondol­tam, meglepünk.” Kérés nél­kül leült egykori „ernböre” mellé, és kissé kacéran kér­dezte: „Nem hívsz meg va­lamire?” Lajtai azt hitte álmodik, rosszul hall, a kánikula ment az agyára, őrülten kergetőz- tek benne a különböző fel- tételezések: „Lombos elhagy­ta, megcsalta, és most így akar bosszút állni, hogy visz- szacsábít engem. Nagy adós­ságba keveredett, és nyilván rám számít. Baj van a gye­rekkel, majd apa segít.” Ö, a vasárnapi apuka. Akinek kezdetben még a láthatásért is küzdenie kellett. Igaz, ez már régen volt, talán igaz sem volt, és most itt barát- ságoskodik Rózsi, ebben a fantasztikusan kivágott nyá­ri ruhában, kitéve a „kira­katba” a kitenni valókat. „Tulajdonképpen még min­dig tűrhető mellei vannak” — állapította meg magában. „Barabásné elbújhat mellet­te.”' „Asszonyom, mire van óhaja?” „Én inkább valami rövidet innék.” ózsi kezdeményezett R ismét. „Na, akkor mire koccintsunk?” „A tavalyi hőre” — idétlenkedett Laj­tai, de érezte, hogy most melléfogott. Rögtön javított: „A csimotánkra. Elvégre má­tól kezdve nagyfiú, megvan az iskolatáska.” „Nem aka­rod megnézni, nagyon for­más darab. Szerencse, hogy félretetettem, mert ezt a faj­tát egyszerűen elkapkodták.” Peti szólalt meg a Colát szürcsölve: „Most megint együtt családozunik?” „Így is lehet mondani, kicsigyön­gyöm.” „Érdekes — gondol­ta Lajtai —, már nem is ide­gesít annyira a prüntyögé- se.” Koccintottak, az asszony csak annyit jegyzett meg: „Azért egy fiúnak szüksége van apára. Akire felnéz­het... ” „Pont rám?” — akarta mondani, de elharapta a szót. „Szóval ez van mögötte. Lajtai, vigyázz! Ez a nő rá­jött valamire.” „Akkor, Bé­la, feljössz? A táskát meg­nézni. Peti majd megmutat­ja” — így Rózsi. Erre nem lehetett nemet mondani. Pe­ti elragadottan ugrált: „Jó, jó, jó.” Fizettek és elindul­tak a „tízemeletesük” felé. Peti fürdetése szertartá­sosan Lajtai „feladata” volt, a kissrác tőle mindent eltűrt, még a fütyijét is megmosta, ha Lajtai rászólt. S enged­te magát szárazra dörgölni, aztán az apa felragadta, mint egy jópofa csomagot, és be­bugyolálva vitte az ágyba. S következett Vakond Tóbi­ás újabb lélegzetelállító ka­landja, a Vakondvár védel­me a rókák támadása ellen. „Még egyszer, még egyszer” — nyafogott álmosan Pétiké, de már majd leragadt a sze­me. Lajtai megpuszilta, s hal­lotta, amint az ismerős fész- kelődés után nyugodtan/ lé­legezve elalszik. Rózsi egy ideig álmodozvar' fújta a füs­töt. „Érzed, mennyivel job­ban jár a levegő?” „Jobb, sokkal jobb.” „Kérsz sört? Most már biztosan lehűlt.” Lajtai érezte, hogy reszket­ni kezd, mint régen, amikor először érintette meg asszo­nyának bőrét. Valami semle­ges szöveggel próbált kísér­letezni, de hirtelen két puha kar fonódott a nyakába. „Bé­la, szeretsz te még engem?” Mielőtt válaszolni tudott vol­na, máris a kissé nyűtt csa­ládi rekamién találta magát, elhagyott felesége forró vá­gyakozó leheletében. „A gye­rek ...” — nyöszörögte a maga számára is komikusán, utolsó kibúvóként. De aztán lassan alámerült szeretkezé­seik otthonosságába, amiről nem is tudta, hogy ennyire hiányzik neki. Ki ne ismerné a szirtaki dallamait, a Zorba, a görög című filmből? Fél világ dú­dolta, táncolt rá. És most néhány nap múlva Mikis Theodorakisz zeneszer­ző európai béketurnéja so­rán fellép Budapesten. Nyu­gatnémetországból jön, és Svédországba megy tőlünk. S hogy miért vállalta é koncertturnét — arra a vá­lasz Theodorakisz életútjá­ban keresendő. Theodorakisz elkötelezett művész, aki azt tartja, hogy a zene gondolatokat ébreszt; s a szaibads ágról és a béké­ről vallott gondolatai a zene által olyan rétegekhez is el­jut, amelyek más eszközök iránt kevésbé érdeklődnek. Arthur Miller írta róla: „Mikis Theodorakisz való­színűtlen ember, aki élet­fogytiglan harcolt a görög zenéért, valamint a szabad­ságért, aminek e zenét nyil­vánvalóan kísérnie kell. Két­lem, hogy létezne még egy életút, amely ilyen markán­san mutatná a forradalmi művészet és a politikai sza­badság összefüggését.” Egy görög szigeten, Ghió- ban született 1925-ben. A II. világháborúban, mint az el­lenállás aktív tágja partizán­ként harcolt. A Gestapo és az olaszok fogságába esett A királyi kormány politikai te­vékenységéért kétszer is a hírhedt Makroniszosz sziget­re deportálta. Az athéni konzervatóriu­mot kitüntetéssel végezte el, majd a háború után Párizs­ban folytatta zenei tanulmá­nyait. 1960-ban jelenik meg első nagylemeze az Epitaphi- os dalciklussal. Két évvel késeibb visszatérve Görögor­szágba megalakítja az Athé­ni Kisegyüttest és a Pireusi Zenei Egyesületet. Ekkor is élénk politikai te­vékenységet folytat. Theodo­rakisz az elnöke annak a 70 ezer tagot számláló mozga­lomnak, amelyet fiatal demok­raták szerveztek Lambrakisz, a meggyilkolt képviselő emlé­kére. 1964-ben országgyűlési képviselő, a (baloldali tömö­rülés, az EDA Központi Bi­zottságának tagja. A tábor­nokok hatalomátvétele után, 1967-ben, Theodorakisz meg­alakítja a Hazafias Frontot. Négy hónapi illegalitás után letartóztatják; politikai sze­repléseiért a megtorlás: bör­tön, majd deportálás. Csaik 1970 áprilisában engedik szabadon, de további négy évet tölt hazájától távol, Pá­rizsban. Ez idő alatt is küzd az ellenállási mozgalom egy­ségesítéséért, a görögországi demokrácia helyreállításá­ért. Mindezt művészetével is szolgálja, politikai koncerte­ket ad, hazafias dalokat ír. Amikor 1974. július 24-én a katonai diktatúra megbu­kik Görögországban, Theodo- rakisiz nem késlekedik, még aznap visszatér hazájába. Tovább folytatja politikai és művésztevékenységét. Meg­szervezel a „Szocializmus és kultúra” szimpoziont Kré­tán, 1981-,ben a Görög Kommunista Párt parlamenti képviselőjévé választják. 1985-ben újra képviselővé választják, de 1986-ban le­mond. hogy minden idejét a zenének szentelje. Theodorakisz, aki film­komponistaként vált világhí­rűvé, a görög zeneművészet legnagyobb ma élő alakja. Zenéjében a nemzeti jelleg dominál. Munkái közül ki­emelkedik az Ének a halott testvérért című népi opera, a Légy méltó -magadhoz cí­mű oratórium, balettjei, a Görög karnevál, az Orpheusz és Euridike. Számos dal, dal­ciklus, sanzon fűződik nevé­hez. Filmzenét nemcsak a hazai film számára, hanem angol, francia, amerikai, szovjet felkérésre is írt. Legismertebb filmzenéje az 1964-ben forgatott Zorba, a görög című alkotáshoz fűző­dik. De hasonlóan dallamos és művészi értékű a Phaed­ra, az Elektra, a francia Teu- reli szeretők, az olasz—fran­cia Kés a sebben, a görög— angol A nap, amikor a ha­lak a partra jöttek, a szovjet Büntetés, vagy a francia— algériai Z, avagy egy politi­kai gyilkosság anatómiája cí­mű filmek zenéje is. Az 1967- ben forgatott Szirtaki című magyar filmnek is Theodora- kdsz a komponistája. iBéketurnéjának repertoár­ja hetven számból áll, amely­ből minden este negyven dalt játszik el. Klasszikus világ- slágereit Theodorakisz maga énekli el. Több dalát a béke és a szabadság iránt mélysé­gesen elkötelezett Maria Fa- rantouri énekli, aki Theodo­rakisz felfedezettje, és zené­jének tökéletes előadója. A költő, a zeneszerző ma nem annyira fontos, mint a múltban, a költészetnek alá kell rendelnie miagát az élet logikájának. És mégis, ahogy körülnézek a világban, úgy látom, hogy lírára és álmok­ra vágynak az emberek. Tóth Krisztina KALITKA Beröpülök a mozdulataidba legyen tenyered fészek összezárt tíz ujjad kalitka Ruháid közé költözöm illatodat, hogy el ne vesszen magammal viszem bőrömön Megnövök benned, mint a kétely beköltözöm az ereidbe megszólítlak a szívveréssel s a gondolatok pattogzó falára , _ írom minden nap újra fel, hogy hadd maradjak itt bezárva. Péntek Imre Á felnőttkor küszöbe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents