Somogyi Néplap, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-18 / 246. szám

1986. október 18., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szentendrei hangulat. Tahi Losonci Miklós festménye. A másik yilág E gy ideig az ABC-busz járt erre a város­részre, mert a régi boltosok helyett sen­ki nem akarta elvál­lalni ebben a kis üzletben a munkát. Egy darabig eljár­tak az emberek a buszba, ahol csak annyi volt a hely, hogy liibasonban haladjanak egymás után, aztán ha vala­mit nem vettek észre időben, hogy melyik polcon találha­tó, könyöröghettek a hátul jövőknek, adják már előre neki. Jó, átmenetileg megfelelt, de aztán egyre sűrűbben kérdezgették, mikor nyit me­gint a kis bolt, amely eddig kiszolgálta az ittenieket, ahogyan korlátozott körül­ményeitől telt. — Nem tudom — mondta a kereskedő, aki a busszal járt —, úgy hírlik, senki nem alkarja itt elvállalni ezért a fizetésért. Hümmögtek az emberek, és keservesen nézegettek a lelakatolt boltajtóra, mert azért ez mégsem járja, hogy egy ekkora városrészt telje­sen üzlet nélkül hagyjanak. Ősz volt, egyre hűvösebb­re fordult az idő, akik a buszt lekésték, begyalogol­hattak két kilométernyire a város szívében üzemelő bol­tokba. Ott a választék is na­gyobb volt, mint itt kint, a kicsiben, de azért megfonto­landó, Ihogy az ember napon­ta mennyi időt tölt el a be­vásárlással. Mindenkinek sóik a dolga, nem mehet ez így örökké. Nógatták a régi boltosékat — akiknek itt volt kint há­zuk, és míg mást nem gon­dolnak, kivették régen el­maradt, esedékes szabadsá­gukat —, hogy vállalják el megint a boltot, mint annyi éven át, de ők, egy szelíd, kedves házaspár, csak a fe­jüket rázták, hogy nekik elég volt. Mi a valóságos sérel­mük, amiért nem akarták itt folytatni, azt csak ők tudták igazán. Abba végül is senki nem szólhatott bele. S egyszer, egyik hideg őszi napon, mégiscsak lekerült a fekete lakat a boltajtóról. Egymásnak újságolták a hírt az emberek, hogy kinyitott megint a kicsi bolt. — Na és kik? Mégis vál­lalta itt valaki? — Hát, senki nem ismerte őket. Valami fiatal nőszemé­lyek dolgoznak most itt, nem is idevalósiak. Mert hiába csatolták ezt a falut már ré­gen a városhoz, hiába épült fel a külső peremén egy egé­szen új lakótelep, ez a kör­nyék azért csak megőrizte sok tekintetben a régi jelle­gét. Még mindig „a város­ba” mentek, ha a centrum felé vették az irányt, és az „idevalósi” a helybeli lakos­ságot és annak leszármazot- tait jelentette. Kíváncsi volt hát minden­ki. milyen most a bolt. Reg­gelenként mentek is arrafelé minden irányból bevásárló­szatyrokkal, és köszöntgették egymást. Tulajdonképpen — akár elismerték, akár nem — mindjárt elsőre jó benyomást keltett az üzlet, amióta újna kinyitották. Meleg volt bent és tisztaság, és a polcokon olyan áruk is megjelentek, amelyek itt soha nem voltak azelőtt. Péksütemények szé­les választéka, és olyan áru­féleségek, melyek azelőtt csak a „városi” boltokban voltak láthatók. Csinos, fia­tal nők mosolyogtak a ve­vőkre, és ment a kiszolgálás, mint a karikacsapás. Azt kellene hinni, hogy mindenki meg volt elégedve ezután. Nem kellett többet a buszban szorongani, a rossz hírek ellenére mégis­csak jöttek, akik elvállalták itt a munkát, éspedig nem is kényszeredetten, rosszked­vűen, hanem teljes bevetés­sel, igyekezvén kiszolgálni mindenkit kedve szeriint. De hát itt nem olyanok az emberek, hogy azt higgyék el, amit látnak és tapasztal­nak, hanem sokkal inkább hajlamosak abban hinni, ami a lelkűkből, szívükből sugár­zik. és ez elsősorban a hitet­lenség és a gyanakvás. Híre kezdett járni, hogy „ezek”, vagyis hát az újaik, becsaptak valakit hét forint­tal. Illetve tegyük fel, hogy véletlenül hét forinttal töb­bet számoltak, amit utóbb meg is térítettek, miért is vállalták el ezek a fiatalok az üzletet, ha egyszer a ré­giek is itthagyták? Talán azt hiszik, hogy becsaphatják a népet, aztán majd így meg­éri nekik ebben a kis bolt­ban dolgozni. Forrongtak a bolttal szomszédos kocsmá­ban. és az egyik szombaton, amikor tíz óra körül elfo­gyott a kenyér, két asszony mások buzdítására hétfőn el­ment a tanácsra panaszt ten­ni az új boltosok ellen. Köz­ben arról nem értesültek, hogy fél óra múlva új szál­lítmány friss kenyér érke­zett a kérdéses napon az üz­letbe. S hogy régen is előfordult hétvégeken ilyesmi, az nem érdekelte őket. Új szokást kedztek fölvenni, a boltból elhozott blokkal becsenget­tek a régi boltosék házába, és ott kipakolva a napi vá­sárolt árukat, megkérték őket. számoljanak utána, nines-e valami becsapás a dologban? A barátságra való tekintet­tel eleinte meg is tették ne­kik, de aztán szégyellték az egészet, és egyik napról a másikra süketnek tetették magukat. Hiába csengettek be hozzájuk ilyen kéréssel, nem nyitották ki a kaput. Pedig az emberek bizalmát és hűségét bizonyította, de hát úgy látszik, ez mégsem volt elegendő ahhoz, hogy a nyugdíjig ebben a boltban tartsa őket. Vagy hogy ismerték az it­teni lakosság másik oldalát is, azért nem dőltek be a nagy bizalomnak, ki tudja? Tény, hogy a blokkok felül­vizsgálása megszűnt, ráadá­sul egyre többen vették vé­delmükbe az idegeneket, aki­ket napról napra látva, még­iscsak kezdtek megszeretni. Hogy miként élték át ezt a legjobban érintettek? Nyilván nem esett jól ne­kik. Kezdeti lelkesedésüket most már bizony nagy erőfe­szítéssel tudták csak ébren tartani, mert ennyi bizalmat­lanság. rosszindulat azért minden emberismeretük mel­lett is meghökkentette őket. — Hát ilyen emberek él­nek itt? — kérdezgették egy­mástól elcsüggedve. — Érde­mes egyáltalán igyekezni és a kedvüket keresni, ha eny- nyire tele vannak előítéle­tekkel és rosszindulattal? Voltak bizony rossz nap­jaik, amikor arra gondoltak, hogy nem csinálják tovább. Nincs értelme, mert ezeknek az embereknek nem lehet megnyerni a szívét soha. Megszokták a régi boltosé­kat, és képesek még akkor is elüldözni innen mindenki mást, ha azok soha többet nem vállalják itt a munkát, mint ahogyan tényleg nem is. Hát mit akarnak az em­berek? S aztán ahogyan ez lenni szokott, mégiscsak akadtak emberek, akik vigasztalni kezdték őket. — Nem kell elcsüggedni — mondták —, mindenki tudja, hogy jó ez a bolt. Csak ne­hezen fogadják be az újakat. Ilyen nehéz természetűek, de nem gonoszok azért. Majd változik a hangulatuk, aztán hozzájuk fognak úgy ragasz­kodni, minit a régiekhez ko­rábban. Csak ki kel] várni az idejét. S ők csinálták tovább vál­tozó hittel, voltak rosszabb, és voltak jobb napjaik. Mun­kába jövet elnézegették a kertes házakat, a dombka­réjt, mely a települést körül­vette, és megpróbálták • el­képzelni, hogyan élnek itt az emberek. Ősszel jöttek ide, és nem tudták, milyen más nyáron ez a táj, a sok zöld­del, a házak előtt nyíló virá­gokkal, a viruló dombokkal. Nem tudták, hogy az em­berek lelke sem olyan zord, mint amilyennek most a táj látszik, és amilyennek ők is látszanak eleinte. Nehezen bíznak meg abban, aki nem ismeri névről őket és a gye­rekeiket. unokáikat. De hát csak idő kérdése az egész. Újabban nem viszik el a blokkot az emberek, minden biztatás ellenére benthagy­ják a kosárban. Egy—két ember tartja csak még ma­gát, teszem azt, haragot tart azért, mert amikor „öreg cukrot” kért, nem értették meg, hogy egy zsák cukorra gondolt. Hogy egy boltos még env- nyit se tudjon, mit jelent az „öreg cukor”! De valahogyan nincsen már hallgatósága, mint az elején, ha az új bol­tosokat szidja. Minden csoda három napig tart, és az élet olyan, hogy utána más cso­dák következnek, amiken rá­gódni lehet. S a messziről munkába idejáró boltosok kedve is fel­derült megint. Talán mégis jó, hogy n^m szöktek meg mindjárt az első héten. Igaz, a körülmények nem túl ideá­lisak. a fizetés sem magas, de azért az is valami: egy ilyen környéken meghódíta­ni az emberek szívét, bizal­mát. Ha pénzben nem is mérhető, mégiscsak szakmai és erkölcsi siker. A boltvezető, korán özve­gyen maradt, csinos, kék szemű fiatalasszony, aki a kislányát neveli egyedül, egyik napról a másikra azt tapasztalja, hogy udvarias mosolyára meleg, baráti mo­solyt kap válaszul, és napról napra jobban megismeri itt az embereket, sokakat már név szerint is. S a környék éli a ma­ga; megszokott, zár­kózott életét, itt minden ház egy kü­lön vár a maga szo­kásaival és népével, nehezen barátkozó, de alapjában vé­ve nem rossz emberek. Tél eleje van, és a bolt nyitásakor még sokszor sö­tét. A megrögzött korán vá­sárlók elindulnak ilyenkor a domb felé, melyen a bolt és a kocsma áll. Köszöntik egy­mást, mint mindig, és a tél­ről beszélnek, a fűtésről, a családi bajokról. A dombok felől feltámad a szél, fázó­san húzzák be nyakukat, míg feltopognak a bolt lép­csőin, és fellélegeznek a fénybe és a melegbe belép­ve. Tavasszal biztosan hoz majd valaki pár szál virágot a kertjéből, és ott virítanak majd kicsi vázában a pénz­tár mellett, mint régen ... Régen a szegény világ volt a másik világ, amelyet föl kellett fedezni, és ame­lyek föl i$ fedeztek az írók, az Illyés Gyulák. a Féja Gé­zák. Egész sor szociográfia dobolta ki a döbbenetes lát­leleteket a koldussorsról, az éhínségről, a nem embernek való életről. Móricz írásai is tele vannak ilyesmikkel: „... általános s régebbi idők­ben elképzelhetetlen sze­génység” (1934); „A tavasz- szal bejártam a Sárrétet. Bé­kés és Bihar vármegyét. Azt a tájat, ahova nem volna szabad külföldit beereszte­ni ...” (1935). Nem, ment koldusszegény, elmaradott és tehetetlen. Bújdosó-Baranyi „nyolc gyerekével egy két­szer—három négyszögméte­res szobában” lakik a Kis- gyepen, valahol az Alföld ön. A „kultúrréteg” (Móricz Zsigmond gyakori szava a műveltebbekre, a jobb mó- dúaikra, akiknek az is mód­jukban áll, hogy szociográ­fiákat olvassanak), ez a „kul­túrréteg” elszörnyűlködött és a fejéhez kapott ennyi rettenetre, a másik világnak a láttáin, ahogy azt elébe idézték írók, szociográfusok. Ma a gazdag világ a má­sik világ. A világ, amelyre hirtelen föl kellene, hogy nyíljék az ablak. Oly elkép­zelhetetlenül szép világok vannak az országban, hogy az ugyanolyan döbbenetes, mint a hajdani szegénység. Hogy mennyire gazdag, mennyire nem, az már mé- ricskélés dolga. Lehetséges, hogy pusztán a szerfölötti jó­módot kellene írnunk. Ám legyen. Ez a másik világ az a világ, amelyet a tisztes át­lagon élők, akiknek a fizeté­sét időről emelgetik ugyan, az árak azonban mindig szöknek egyet előlük, így az­tán sosincs módjuk arra, hogy földjük kerekedjenek. A másik világ az a világ, amely mindig az árak fölé kerekedik, sőt szinte már az a gyanúm, hogy ő szabja meg az árakat. A másik világ először is az épületekben, a lakóházak­ban testesül meg. A nyáron bejártam a Balaton északi partján egy kis falut. Egy olyat, ahova rengeteg külföl­di jár, minden második ko­csi nyugatnémet, nálunk egy- egy ilyennek az ára félmil­liónál kezdődik. Egy olyan falut ahova csak külföldit (értsd: nyugat-európait) sza­badna beereszteni, mert ha Bujdasó-Baranyi unokája lépne be oda a Kisgyepről, valaki igencsak megütődne.. Vagy a falu a Bujdosó-Bara- nyin. vagy a Bujdosó-Bara- nyi azon a másik világon, ahova ő már ebben az élet­ben lábát megvetni sohasem tudná. Luxusvilág: nyaralópalo­ták, kastélyházak. A másik megtestesülés: a gépkocsi, a harmadik, a ne­gyedik... Nem is tudom. A vídeokészülék? A mi? Any- nyi minden van, ami drága, s ami drága, az mind a má­sik világ; testivé, külsővé, fogyaszthatóvá lehet. Honnan a. pénz? Kik ezek az emberek? Mit csinálnak? Miből folynak a zsebükbe a bankók? Tisztességesek? Mi­ért ne. Korruptok? Miért ne. Miféle népből származnak, s hová fognak származni ez­után? Az ember előtt hirtelen íölimagasliik a másik világ, nekikoppan a homlokával, s első szis^egésében ilyen pri­mitíveket kérdez. Várom a szociográfusokat, akik jobban faggatóznak, s úgy is tudnak válaszolni. Jobban, legalább olyan jól, mint Darvas Jó­zsef, Féja Géza meg a töb­biek hajdanán. Várom a vá­laszt: van-e másik világ, vagy csak lidércálimot látok? Fehér László BÁN ZSUZSA * HŰSÉG Révész Antal grafikája. Art Buchwald Azt szokták mondani, hogy a New York-iak nem szeret­nek belekeveredni más dol­gaiba. Ez hamis állítás. Azok az emberek, akik itt élnek, igenis közbeavatkoznak, de csak ha úgy érzik, hogy va­lami igazán szokatlan dolog történik. Erre akkor jöttem rá, ami­kor egy barátomat, Arthur Stevenst a Lexington Ave- nue-n sétálva kísértem haza. Nem tudtunk beszélgetni, mert - tizenkét légkalapács zúgott mellettünk teljes hangerővel az utcán. Fél háztömbbel odébb megszólal­tam. — Nem értem, hogy bírják elviselni az emberek ezt a zajt. — Én nem hallok semmi­féle zajt — mondta Stevens. — Nem megy az idegeidre a légkalapácsok állandó dö­reje és a gépkocsiduda-kon- cert? Séta Ne Mf Yorkban — Valószínűleg zavarna, ha odafigyelnék. — Miért, min gondolkozol, ha New Yorkban sétálsz? — Leginkább azon, hogy remélhetőleg nem megy tönkre egy bank vagy egy tőzsdeügynökség azokban a nagy felhőkarcolókban. — Miért érdekel qz téged? — Nem szeretném, ha épp rám esne egy 35. emeletről kiugró öngyilkos alelnök. Szeméttel teli műanyag zsákok hegyeit kerülgettük. — És a szemétre soha nem gondolsz? — kérdeztem. — Miféle szemétre? — Hát ezekre a nagy zöld zacskókra az úttest szélén. — Bolonddá akarsz tenni — felelte. — Én azt hittem, hogy azokat a kereskedők rakták ki, hogy díszítsék a járdát. — Én csak egy turista va­gyok — mondtam —, és nem akarom kritizálni New Yor­kot. De itt sokkal több min­den folyik, amire ti, helybe­liek odafigyelhetnétek. — Mondj egy példát. — Egy görkorcsolyás em­ber épp most ragadta el an­nak a hölgynek a kézitáská­ját. — Honnan veszed, hogy ezt tette? — Símaszkot viselt. Hív­junk rendőrt? — Megbolondultál? Ha minden New York-i rendőrt hívna, ahányszor csak egy görkorcsolyás fickó elrabol egy kézitáskát, soha senki nem érne haza vacsorára. — És a hölggyel nem tö­rődsz? — Dehogynem, természete­sen. De ha itt élsz New Yorkban, döntéseket kell hoznod. Most például azt, hogy az ő táskájával foglal­kozzam-e, vagy vegyek vala­mit magunknak vacsorára. Űgyhogy menjünk be ebbe a büfébe. Fordította: Szegő Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents