Somogyi Néplap, 1986. szeptember (42. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-13 / 216. szám
8 Somogyi Néplap 1986. szeptember 13., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMUVELODES A ZSÖGÖDI FESTŐ, NAGY IHRE EMLÉKEZETÉRE „ Ahogy Csíkba megérkeztem...” „Mindent megtettem, ami tőlem teíllett” — mondta halálos ágyán Naigy Imre íré barátjának, Sütő Andrásnak, s hatvankét éves korából való feljegyzései között olvashatjuk: „Minden töretlen bennem”. Tíz éve halt meg, tíz éve láthattuk gyűjteményes kdáüilítását a Nemzeti Galériában. Azóta könyve is megjelent: Ahogy Csíkba megérkeztem. De tudunk-e annyit róla, hogy a tiszteletadás fejbólintásá- val vegyük tudomásul ezt a kétszeri „mindent”? Több mint nyolcezer festményt, rajzot, fametszetét hagyott ránk, pontosabban, s bővebben a csíkzsögödá Emlékházra, a Csíkszeredái Megyei Múzeumra, s a marosvásárhelyi Művészeti Múzeumra Értékmérő a mennyiség nem lehet, s még az sem, hogy a londoni koronázási ünnepségre, 1937-ben, két embert hívtak meg Romániából, a királyt és a zsögödi Nagy Imrét. Ebben az esetben azonban valóban aláhúzza munkája gazdag bősége, s megtiszteltetése az alkotó Nagy Imre jelentőségét. Legenda vette körül, mert olyan hihetetlennek tűnt az élete. Nem engedett se Rotsohildék, se Budapest, se a kecseméti művésztelep csábításának, s európai bolyongásai után hazatért Csíkba, egy évig tétlenkedett az Olt partján, aztán rendibe szedte apjától örökölt kis gazdaságát, hogy méhészetével, bikaborjaival, egyszerű életmódjával példát adjon az európai tapasztalatokból leszűrt okos erdélyi kisparaszti gazdálkodáshoz. Lelke lett Zsögöd- nek, gazdakört szervezett, tanított, s festett, rajzolt szüntelenül. Ez a termékeny élet vonzotta, amikor meglátogattam először, 1938-ban. Hajnalban keltünk, kapával a váltunkon kimentünk a határba, jót fürödtünk az Qlltban, otthon tej, túró, tejfel, méz, málna várt, s utáIBY ANDRAS na őt a festőállvány, engem • a háza tája és a környék. Amikor az európai ember* egyik nagy panasza az elidegenedés volt, az, hogy teljesen kiszakadtumík a természetből és saját kárunkra ellene fordultunk, ott Zsögö- dön láttam, hogy ez az ember még nem szakadt el, vele és benne él, s .meg is festi, mintha a műtermében sem akarna megválni az Olt Sötét vízétől, a szép tartásé emberek mozdulataitól, az egészséges nőd test szépségétől. Számára nem téma volt a táj, az ember, a kapálás, a szénahordás, a munkás és elpifhenő ember, hanem a rajzban, rézkarcban, fámét - szétben, akvarellben, olaj- képben tovább ébő világ szerves része, maga a teremtett világ. Aurel dupe román festőművész azit írta róla: „Egyike hazánk legnagyobb képzőművészeinek, akinek munkásságát már a két világháború közötti évektől figyelemmel követem: európai rangú művészetét nagyra értékélem, becsülöm, akárcsak az Embert”. Hogy írói mása, Tamási Áron szavaival kiegészítsük: a „valódi em- mert”, mert ő vollt „a természetes és valódi, s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek” . Még süldő koromban kifogásoltam, hogy nem olyan egészen kék az ég és fehér a felhő, mint Nagy Imre festi, s tanárom csak annyit mondott rá: nézd meg jól az eget. Miikor ott az Olt partján körüitekdnitettiem, tapasztalhattam, hogy igaza van Nagy Imrének. Olyan az ég, a patak, a fenyő, olyan az élétre született ember, akit madár ijesztők és keselyűk lesnek, olyan sugárzóan tiszta a természet, mint Nagy Imre látja. Sokan felfedezték, hogy lám a tollforgató Tamási Gáspár, Áron testvére is olyan, ,mint amilyennek az író a székely embert láttatta. Ha nem értenénk a művészet nyelvén, előbb bennünk keressük a hibát. Am, aki Mednyánszkyt, Gsontváryt, Rippl-Rónait, Nagy Istvánt, Egryt, Kosztat, Derkovitsot, Szőnyit, Holló Lászlót, a magyar művészet huszadik századának javát elfogadta, megtalálhatja köztük Nagy Imre helyét. Más ő, senkivel sem rokonítható. Páratlan rajz- készségével, tehetségével!, a színek iránti rendkívüli érzékenységével kamatoztatta mindazt, amit tanulmányai során begyűjtött, s mint a népdalból a zeneművészet, szóhoz juttaitta európai festői nyelven az ő kisebb világából1 is az egyetemesen emberit. Előre látott oda, ahová most minden igyekezetünkkel szeretnénk megtérni, hogy újból magumikra találva, a „mindent” tudjuk a mienkének. Koczogh Ákos Csanády János Rokkafonál Cseréptál, fakanál melence, flagasztó- teknő, görbebögre, porcelántányér, idisznóölő- kés, életlen balta, kopotttenyerű kalapács, szakajsztó-véka, gyúródeszka, isodró- fa, négy ilábon álló bádogtűzhely, fával fült kályha, szájával fl kemence befelé néz a konyhába, dunyha-párna magasra rakva, öreg huzattal betakarva, hímes azért la széle, s a Biblia \az almárium deszkáján rojtosra olvasva. D. Németh István Kertvendéglő Sohasem ér véget iaz ösvény, kis híd, s 'az ég ihátterül, alant ,a páros, villanyos fény villan ide ihátterül. Akik most itt sétálgatnak míg a |ivendéglő kinyit, lelkűket a víg ,sugalmak véletlenre rezdítik. Unt napokat [egybemosva ez az idő elveszett, oly kevés arany merül föl, s hordaléka eltemet. Minden álmos, egyre szűkebb lesz a tágas horizont, kocsmaasztal, bogársereg, veres bor "az abroszon. Piroskockás, szennyes síkság, elfonnyadó /hússzelet, virrasztásunk ,szívverése kiméri a perceket. Es az ösvény nem ér véget, hajlik a cserje karja, magára torz képet ölt, míg a végtelent takarja. Tokaji írótábor - tizenötödször Őszinte helyzetelemzés Tizenötödik alkalommal rendezte meg az idén az írószövetség, a Hazafias Népfront Borsod Megyei Bizottsága és a Napjaink szerkesztősége a tokaji nyári írótábont. E tanácskozáson a mai magyar valóságnak fontos, általános érdeklődésre számat tartó kérdése, amelyről esetleg már sok szó esett, de amelyről mégsem mondtak még eleget. A korábbi években a népesedés, a család, az aprófalvak és az ifjúság gondjairól vitatkoztak a résztvevők, az idén a valóság, elkötelezettség, közéletiség — mai irodalmunk társadalmi presztízséről témában mondták el véleményüket. Czine Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár vitaindítójában többek között szólt arról is, hogy irodalmi életünkben sok az álújdonság, a másolás; hiányoznak az igazi problémákról szóló művék, például a paraszti sors ábrázolása. Felvetődött a kérdés, merre tart a magyar próza, és hogyan közelít az élet kérdéséihez. Az abszurd divatja nem valódi ízlés zavart jelent-e? Czine Mihály előadásában — miként később több hozzászólásban is — a politika és az irodalom viszonyáról is szó esett. Veress András irodalom- szociológus mai irodalmunk társadalmi fogadtatásának problémáit taglalva hangsúlyozta, hogy a hatás tekintetében a helyzet nem nevezhető rózsásnák. Időrendi visszatekintésben is elemezte irodalmunk helyzetét. 1948—1955 között a társadalmi vélemény a kultúráról egységes volt. Kivételei helyzet alakult ki azonban a hatvanas években: több nemzedék jelentkezett egyszerre, s az irodalomnak közvetítő szerepe került előtérbe. A történelmi helyzet is különleges volt. A televízió megjelenésével erősen hatott a művelődés szerkezetére, maijd 1966 és 1975 között újabb erőteljes átalakulásnak voltunk tanúi. Ebben az időszakban vált el a kritika az irodalomtól, s az irodalom pozícióvesztése is folytatódott. Terjed a kommersz, s létrejött egy olyan szellemi csoport is, amely. Jurij Richter Mohács, 1986 augusztus » . 'S, A hőségtől áléivá, mozdulatlan nyújtózik el a nyári délután. Perzsel /a inap, [mint tüzes sárga katlan. Fehér lepke iül barna kopjafán. Mert kopjafák állnak ikörül meredten. Pogány Ikiáltás. Sok iezer halott — mevük ma már örökre ismeretlen — pihen réges-rég eltemetve ott. Ez itt Mohács, az emlékhely, a drága „hős vértől ázott gyásztér” kis darabja. Közömbösen bámul a kopjafákra az [aszályos nyár ,könyörtelen napja. A síri békét semmi sem zavarja, a domb felett némán feszül fa csend. Ilyen lehetett a nyár ama napja, mikor egy nemzet a halálba ment. — Az .évszázadok jöttek, s újra mentek. Hány vihar zúgott át már a hazán! A magyar földön oly sokat temettek Mohácsnál szörnyűbb, pusztító csatán. Mégis borzongok most is erre járva, a tszívem ititkon hősöket femet. — Fehér lepke szállt ibarna ikopjafára, s körüllengi, mint az emlékezet. Lehetséges variációk Szombat este a Konopl- jankin család teljes létszámban összegyűlt; a papa — Szergej Petrovics, a mama — (Jelene ,Petrovna és a fiúk — Szása ötödéves egyetemista. Nagyon fontos kérdésben kellett dönteniük, és az nem tűrt halasztást. Szétterítettek az asztalon egy csomó teleírt papírlapot, olyanok voltak, mint az adatlapok, és belemerültek a számításba. — /Ez nem rossz variáció — szólalt meg Szása, és kiemelt egy lapocskát. — „Háromszobás lakás, külön- bejáratú szobák, tízemeletes ház tizedik emelete.” — Tizedik?! Utolsó?! — lázadozott a papa. — Szögezzük le: földszint és utolsó emelet szóba sem jöhet! Szása néhány kártyát félretett, és folytatta az olvasást: — Gyönyörű kétszobás lakás. 30 négyzetméter. Parketta. ötemeletes ház harmadik iemelete... — ötemeletest semmi esetre sem •— mondta a papa, — állítólag, hamarosan lebontják azokat. Határidőre megy minden tönkre bennük. Gyerünk tovább. — Emlékszel, Szerjgzska,. mi hogyan kezdtük? sóhajtott föl a ,mama hirtelen. — Komfort Anélküli társbérletben ... És boldogok voltunk. — Jaj, anyuskám, micsoda idők voltak azok! — nevette \el az apa magát. — De te még tán arra is emlékszel, hogyan élt a dédanyád a jobbágyidőkben! — Jó, jó, ne vitatkozzatok — szakította félbe őket Szása. — Sok variáció van, valamelyiket ki kell választanunk. Talán ezt: „Kétszobás lakás, erdő mellett....” — Messze pan, fiacskám — ellenkezett a mama. — Hát aztán, de külön van a WC! — Nem a WC-n múlik a boldogság — élcelödött Szergej Petrovics, és elsőként nevetett a gyengécske viccén. — A lakás, Szásenyka, az alapok alapja, tehát pont a tízesbe kell beletalálnunk! A mi adatainkkal meg kell találnunk a legjobb variációt! Szása némán kiválasztott még néhány lapot, és végül megszólalt: —* iEz az, ami 'szerintem nekünk kell: „Kétszobás lakás egy fölújított téglaházban. Tizenkétemeletes ház ötödik emelete. Lift. Erkély.” — Es szemétledobó? — kérdezte a papa. — Természetesen van. Tíz négyzetméteres konyha. — Ez |az amire szükségünk rvan. No gyerünk, nézzük meg! A papa megfordította a kártyát, a másik oldalon egy lány fényképe volt. A papa kissé elfintorította az arcat: — Es ő ibenne van? — Benne, benne — erősíthette Szása. — Es te szereted őt? — kérdezte la mama. — Ejnye, Lénocska — háborgott Szergej Petrovics —, hát hogy is ne szeretne egy lányt, akinek ilyen lakóhelye van?! Eredj, Száska, hívd föl. Es Szása elment, hogy fölhívja a menyasszonyát, akit annyi variáció közül választott ki. Mlgray Ernőd fordítása sajátságos, eltérő gondolkodásának mind sűrűbben ad hangot. Éles vita alakult ki. Molnár Zoltán író szerint egyikét dologban tévedtünk, így a kultúra dolgában is. Többen kifejtették, hogy az elkötelezettség, a közéleti feladatvállalás fogalma devalválódott, s hogy nemigen dicsekszik ilyennel az író. Már pusztán a vita címének minősítése is két eltérő álláspontot alakított ki. Voltak, akik helyeselték, hogy ezek a régi fogalmak lassan kikopnak szókincsünkből, s még siettetni is szerették volna ezt a folyamatot. És voltaik, alkük pereltek e fogalmakiért. Varga Csaba, az írószövetség titkára az egyén közösség v áll alásá nak lehetőségéről szólt. Barta Gábor szenvedélyes hozzászólásában a szakmunkásképzőkben szerzett tapasztalatairól beszélt, a munkásfiatalok között ugyanis erőteljesen csökken az olvasók száma. Korreferátumot mondott Tarján Tamás irodalomkritikus is az elkötelezettség, közélettíség kategóriáinak értelmezéséről. Ratkó József költő, a vidéken élő alkotók helyzetéről, gondjairól beszélt, s a valóság „irgalmatlanul pontos tudomásulvételének szükségességéről”. A fiatal írónemzedék helyzetéről Mányoki Endre tartott előadást. Álláspontja szerint az irodalmi ólét lassan az unalomba fullad, ám az irodalmár csak részben felelős ezért az érdektelen- sógént. Töhben hozzászóltak e témához, így Csengéi Dénes, Botlik József és Fekete Gyula az írószövetség elnöke is. Szóba került a kiadók helyzete, a folyóiratok, az értékrend. Bizonyos kérdésekben rokon véleményeket fogalmaztak meg. Mindenekelőtt a helyzetelemzésben. Szinte teljes volt az egyetértés abban, hogy a mai irodalom társadalmi presztízse ősökként. Lehetne ezt persze tágadban is érteni, hogy általában az. irodalomé, vagy még iágabban: a humán kultúra társadalmi presztízse csökken. Nem azért volna szükség, mert. nosztalgiánk van az ötvenes—hatvanas évek után, az irodaiam akkori rangja után, hanem azért, mert az irodalom ki- törolihétetlen része az egészséges társadalmi kultúrának. A presztízscsökkenés bizonyos mértékig még egészséges is lehet, de e^Khatóiron túl már nem annak. A szellemi MTeRek devalválódásától, az anyagi értékek egyre kizáródagosabbá váló rangjától' úgyszólván az egész társadalom szenved. A vitában az álláspontokat elég markánsan megfogalmazták, a nézetek azonban a vita során alig közeledtek' egymáshoz. így a tanácskozás legfőbb eredményének a nézetek kinyilvánítása mondható. A vidéki irodalmi fórumok és az írói alkotás közvetítésének sajátos problémáiról Székelyhídi Ágoston tartott előadást. Az írótábor résztvevői Sárospatakon a népfőiskola létrehozásának 50. évfordulója alkalmából tisztelgő látogatást tettek dr. Ujszászy Kálmán professzornál, majd koszorút . helyeztek el a szép- hálimi Ka ziin c zy-nxau zóleum - ban és Lillafüreden, József Attila emléktáblájánál. Űjkéry Csaba
