Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-27 / 201. szám
1986. augusztus 27., szerda Somogyi Néplap 5 Egészségesen élni Több mint a vagyon ÜJ ÉPÜLETEK SZENTENDRÉN A szentendrei skanzen az elmúlt hónapok során több nyugat-dunántúli és kisalföldi épülettel, műtárggyal gazdagodott. így a múzeumi hónapra, októberre új színfolt várja a skanzenbe látogatókat. Felső képünkön: új házak a kisalföldi egységben. Alul: szentgyörgyvölgyi (Nyugat- Dunántúl) parasztház részlete. A FELADATOT MEG KELL OLDANI Színházrekonstrukció tisztességgel A megyei tanács vezetése szükségesnek tartja, hogy reális megítélés érdekében nyilvánosan válaszoljon arra a nyilatkozatra, amely az augusztus 22-i Tv-híradóban hangzott cl a kaposvári színház rekonstrukcióját illetően. Kímélni szeretném az olvasót a tényt alátámasztó, egyébként riasztó adathalmaztól. Hiszen, ha állandóan azt szajkózzuk, milyen sok nálunk az egészségtelenül élő, az elhízott ember, hogy milyen sokan rabjai egészségtelen élvezeti szereknek, hogy milyen keveset mozog egy átlagember, s mindennek eredményeképpen hányszorosára nőtt a halálozások évenkénti száma éppen a legaktívabb férfikorosztályban, előbb-utóbb immunissá válunk ezekre a dörgedelmeikre. Legelőször is azt kell elfogadnia minden embernek, hogy az egészség érték. Nem kevesebb (inkább több), mint a vagyon, s a társadalom által piedesztálra emelt státuszszimbólumok, amely ek rossz esetben még hozzá is járulhatnak kisebb-nagyobb nyavalyáink, a civilizációs betegségek kialakulásához. Vidéki súlyemelőedző atyai barátom, aki már túl van a versenyzésen, sőt az edzős- ködésen is és csak magának sportol, kiírta az edzőterem falára: „A boldogág kilenctized része az egészségen alapszik”. Kérdezzünk meg erről egy egészséges embert, túlzásnak fogja találni. De kérdezzünk meg egy beteget is. Azt fogja mondani, nem igaz, a boldogság száz százalékban az egészségen alapszik. Tulajdonképpen az egészség érték mivoltát ismerte fel egészségügyi kormányzatunk is, amikor a gyógyítás mellett egyre inkább a megelőzés érvényesítésére teszi a fő hangsúlyt. Szakemberek számára nyilvánvaló, hogy a betegség jóval eredményesebben előzhető meg, mint ahogy gyógyítható, s nem utolsósorban a megelőzés jóval olcsóbb is, mint a gyógyítás. Az ország mostani nehéz anyagi helyzetében sem mindegy, orvoshoz jár az állampolgár, vagy a 6portimtézmények rendszeres látogatója. Felmerül persze a kérdés: ha ennyire kézenfekvő ez. az igazság, .miért nem előbb történt meg nálunk ez a hangsúlyváltás? Egyszerű ennék az oka: ha valaki már, beteg, rákényszerül arra, hogy kórházba, klinikára, rendelőintézetbe menjen. Ilyen kényszer az egészséges életre nincs. (Ha csak az iskolai kötelező testnevelést nem nevezzük annak.) Nem félek leírni, sőt nagy biztonsággal arra következtetek, hogy ilyen kényszer soha nem is lesz. Az egészséges életmódot mindenkinek saját szabad elhatározásából kell vállalni, hiszen végül is az embernek — ma még — magánügye, milyen életmódot folytat. Más szóval: szabad akaratától függ, egészségesen él vagy sem. De ne feledjük: a szabadság a felismert szükségszerűség. A helytelen életmód az ország, a társadalom ügye is. Milliárdok tucatjait fordítjuk ugyanis táppénzre, gyógyszerekre, gyógyintézményékre. Milliárdok esnek ki a nemzeti jövedelemből, az elmaradt értéktermelés miatt. Legyen hát a helyes, egészséges életmód vállalása közügy. Egyetlen utópisztikus képet hadd villantsák meg, megengedve a már megengedhetetlennek nyilvánított kényszer fogalmának bevezetését. Ha valamilyen rendelettel arra köteleznének minden épkézláb embert, hogy fusson hetente háromszor nyolc kilométert, megelőznénk a keringési és meghűléses betegségék nagy részét, megtakaríthatnánk a gyógyításukra szolgáló gyógyszert, az e kórok miatt kifizetett táppénzt. Nem halna meg évente húszezer, élete, alkotóképessége delén lévő ember. Az eddig táppénzen töltött munkaidőben folyhatna a normális munkavégzés, termelés. Hiszen a rendszeres sportolás, az egészséges életmód nemcsak az oly drámaian fenyegető szívinfarktus ellen jó. Az edzett ember minden betegséggel szemben ellenállóbb, mint az edzetlen. Különösen azok, akik egészségük őrzésére a szabadban űzhető sportokat választják, amelyekben az ember ki van téve az időjárás viszontagságainak. Arról nem is beszélve, hogy ákinek az erőkifejtés, a futás, az úszás fáradsága jelenti a normát, az' nem fárad el a közönséges erőfeszítésektől sem. Az ilyen ember munkabíróbb, később fárad el, mint a többi. S ami ezzel együtt jár: a szokásos elfáradás hatására nem lesz olyan ingerült, ideges, mint az átlagember. Lehetne tovább is sorolni a kívánatos hatásokat. Persze, az utópiákkal semmire sem megyünk. De ha kényszert nem is, késztetést, s ami ennél fontosabb: alkalmat kell adni az egészségesebb életmódra. Remélhetőleg a július elsején alakúit új intézmény, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal nem lesz az élet szolgálóleánya, s komoly, határozott akciókkal mozgósítja az elnevezésébe is foglalt korosztályt, s eléri, hogy másként nézzen a sportra a következő generáció, mint a miénk többsége. Mi meg — harmincasok, negyvenesek, s a többiek — csak nem fogunk lemaradni fiainktól, lányainktól...?? Gőz József Megszépül a Megújul a csornai palota- sor: a rábaközi település városmagját képező épület- együttest, amely a főteret délről határolja — eklektikus stílusban emelték a századfordulón, homlokza- tait zárt erkélyekkel, stukkókkal díszítették. Földszintjein üzleteket nyitottak, emeletein lakásokat alakítottak ki. A rekonstrukciós munkának most a felénél tartanak. Nyolc lakást felújítva, korszerűsítve már átadtak;a megszépített üzlethelyiségekbe visszaköltözött a palotasor járműalkatrész bolt, a zöldséges, s a közelmúltban nyí lt meg a barkács- és az edénybolt. Most dolgoznak a városi könyvtár helyiségein, s további öt lakás renoválásán. A belső udvarokat szintén rendbe'teszik. A múló idő nyomait úgy tüntették el az épületekről, hogy a palotasor jellegzetes architektúráját megőrzik. A homlokzatok színezésére külön tervet dolgoztak ki. Mintegy 30 millió forintot költenek a palotasor épületeinek megfiatalítására. Sajnáljuk, hogy augusztus 22-én, amikor megkezdődött a színház felújítása és megjelent mindenki, aki a következő 16 hónap alatt a felújítást végzi, irányítja, nem volt jelen a recsegő-ropogó hajó „kapitánya”, a színház igazgatója. Biztosan nagyobb feladat, fontosabb tennivaló szólította el. Ott volt viszont a „kormányos”, Ascher Tamás és ott voltak a „hivatalnokok” is, akik a kivitelezés idején is ott lesznek majd és teszik a dolgukat, segítenek, örültünk viszont, amikor megláttuk a híradóban Ba- barczi Lászlót és a „százéves” színházat, amely szeptember 4-én este még csak 75 éves lesz. Szóval örültünk, ha a felújítási szerződés aláírásánál, a munkák megkezdésénél nem is volt jelen, nyilatkozatra szakított időt. Amit mondott, azt egy építőipari szakember is megirigyelhetné. Egy mondatát azonban nem értettük meg. Nem a szavak voltak érthetetlenek, hanem a szándék. Ezt a kijelentést nem hagyhatjuk szó nélkül: „A hivatalnokok trehánysága miatt máris vannak problémák.” Megyei tanácsunk vezetése fontosnak tartja a kritikát, él is vele, s ha jogos, elviseli. Szólunk a lazaságért, a tehetetlenségért, a lustaságért. De nehezen viseljük el azt is, ha valakit (valakiket) igaztalanul bántanak — mi több, rágalmaznak. Az igazgató a Tv-híradónak adott nyilatkozatban most közvetlen munkatársainkat illette elmarasztaló, hamis minősítéssel. Védelemre nem szorulnak ugyan, de munkájuk reális megítélését elősegíteni a nagyközönség előtt kötelességünk. A televízióban egy felelős színházi vezető szájából nem az hangzott el, hogy a nagy terv, a színházi rekonstrukció már-már meghiúsult, mert nem volt pénz és kivitelező, de a legelőnytelenebb helyzetben sem adták — nem adhatták — fel a hivatalnokok, mert elhatározták — vállalva minden áldozatot, leküzdve minden akadályt —, megvalósítják a tervet. Pénzügyi fedezetről gondoskodtak (lehet, hogy fontos intézmények rekonstrukciójának lassítása árán), kivitelezőt kerestek és találtak, méghozzá olyat, amely szokatlant vállal. Közben külkereskedelmi ügyletekben szereztek kénytelen-kelletlen jártasságot. Felelősséggel úgy készítették elő, szervezték meg a munkát, hogy a színház társulatának még egy teljes évadra se kelljen elhagynia az épületet. Egy színházi rekonstrukcióhoz 16 hónapos határidő egészen biztosan magyar csúcs. Ezt nemcsak megvalósítani nehéz, hanem előkészíteni is. Az előkészítés során előadódott néhány hónapos csúszás a zökkenőmentesebb kivitelezést szolgálja. Éppen a színház igazgatója ne tudná, hogy egy sikeres művet sokszor nehezebb feladat színpadra állítani, mint estéről estére eljátszani? Tudunk olyan darabról — az elmúlt évadból is —, amelyet a tervezett időpontnál később kezdett el játszani a társulat, és senki nem mondta: „a színházi hivatalnokok (s az igazgató végül is az) trehánysága miatt”. Igaztalan lett volna. Babarczi László most tévedett: olyan ügyről mondott minősítő szavakat, amelyről hiányosak gz ismeretei és amelyhez nem is ért igazán. Rosszkor és rosszul szólt. Mi több, igaztalanul. Manapság nem divat az elismerő nyilatkozat, talán néhányan fel is rótták volna, ha az elismerés hangján szól a várható változásokról, amelyek hosszú évek során végzett előkészítés eredményeként végre elérhető közelségbe kerültek. A tv-nyilatkozatban jövő időt használtak, pedig elhangzása előtt nyolc órával megkezdődött a munka, a színiház rekonstrukciója, s folyik azóta is, reggel 6-tól este 6-ig folyamatosan, még szombat-vasárnap is. Ha a televízió híradója a délelőtti eseményekről is beszámol (legalább szóban, kép nélkül is), és nem konzervből dolgozik, akkor valósabb a kép. Valaki egyszer azt mondta: „... Ugyan ki tudja meg- xnondáni valakiről, hogy miféle ember? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ember nem alkothat hozzávetőleges képet valakinek a várható viselkedéséről. De senkiről se tudhatjuk biztosan, hogy valamennyi lehetséges esetben hogyan fog viselkedni, és amíg ezt nem tudjuk, nem ismerhetjük igazán senkinek a jellemét.” Biztosan igaza van. Több megértést kérünk a színiház vezetőitől és kívánunk több optimizmust, türelmet. A társulatnak pedig azt, hogy további magaslatokat hódítson meg a következő 16 hónapban, azt követően pedig valamennyiünknek egy kívül-belül megújult színházat. Beethoven, Liszt és a bonni nyárspolgárok Bonn városa szeptemberben ismét leghíresebb szülöttje, Ludwig von Beethoven megünneplésére készül. Amikor a városatyák a 32. nemzetközi Beethoven-fesz- távélra invitálják a világ zenerajongóit, szívesen borítanának fátylat a múltra. Mert ugyancsak elkeseredett viták és övákodások előzték meg —és kísérték — az első fesztivált, amelyet 1845-lben a Beethoven emlékmű leleplezése alkalmával tartottak. Bonnban sokszor szívesen elfeledkeztek arról is, hogy a bronzszobor felállítása és a fontos nemzetközi zenei fesztivál létrejötte tulajdonképpen Liszt Ferencnek köszönhető. A kortársak ugyan egyetértettek abban, hogy az 1845-ös Beethoven-fesztivál egyedülálló zenetörténeti esemény volt, amely 18 évvel a zseni halála után első ízben tárta a világ elé Beethoven művészetének jelentőségét. Ám az előkészítés és a végrehajtás egyáltalán nem vált a héttagú bizottság dicsőségére: a tízéves tervezési szakasz durva szervezési hibái, vitái azzal fenyegették a fesztivált, hogy a kisvárosi intrikák mocsár rába fullad. A bonni zenebarátok 1835- ben Beethoven társaságot alapítottak, hogy a mesternek szülővárosában emlékművet emeljenek. Azt remélték, .tisztelői nagy adományokkal járulnak hozzá a terv megvalósításához. A várt Lelkesedés azonban elmaradt és a pénz csak „csepegett”, egészen addig, amíg a zongoravirtuózi pályájának csúcsán álló Liszt 1839- ben közbe nem* lépett — mert szégyennel és haraggal töltötte el „az a gyalázat, amelyet Beethoven emlékével művelnek” ... Kezébe vette az ügyet: felajánlotta, hogy olasz művészbarátjának műtermében márványból kifara gtaitja és a Beethoven Társaságnak ajándékozza a mester szobrát. A bizottságban zavart és felzúdulást keltett a nagylelkű ajánlat, annál is inkább, mert egyesek már korábban is tiltakoztak a „nemzeti ügybe” való külföldi „beavatkozások” ellen. Az a gondolat pedig, hogy egy olasz művet fogadjanak el egy magyar zeneszerzőtől, a legmélyebben felháborította a bonni nyárspolgárokat... Liszt megértéssel fogadta az ellenérveket, s adományát tízezer frankra, azaz 2600 tallérra csökkentette. S még ez is szálka volt sok lokálpatrióta . szemében. Lisztet — aki 1841-ben a fesztivál gondolatát fölvetette, s azon zongoraművészként és dirigensként is fel akart lépni — ellenfelei a „zilált és meghasonlott” modern zene legismertebb képviselőjének minősítették, és e muzsikát „a lehető legal- kalimatlanabb”-nak véltek a nagy bonni mester iránti hódolat kifejezésére. A bonni sajtóban megjelent gyűlölködő cikkek hatása nem maradt el. A kölni zenészek nem voltak hajlandók kölcsönadni a bonni előadásra ígért kottákat, így egy időre az egész fesztivál megtartása kérdésessé vált. Mégis Liszt volt az, aki másodszor is megmentette a helyzetet: az ő ellenállásán bukott meg a bizottságnak az a terve, hogy a koncerteket az előkelő vendégseregnek egy elhanyagolt katonai lovardában kelljen végighallgatnia. S a magyar művésznek — 14 bonni kézműves és a kölni dóm építőmestere segítségével — sikerült a lehetetlen: 11 nap alatt a semmiből elővarázsolt egy háromezer főt befogadó ünnepi csarnokot. A világ zenebarátai és Beethoven-rajongói 1845. augusztus 10. és 13. között adtaik egymásnak randevút Bonnban, hogy részt vegyenek a drezdai Ernst Hähnel alkotta szobor leleplezésén s meghallgassák az emlékhangversenyeket. A korszak neves muzsikusai közül jelen volt például Hector Berlioz. Ám hiányzott Robert Schumann, Felix Mendelssohn, Richard Wagner..~ Az ellenpropaganda miatt zenei katasztrófára számító Berliozt kellemesen meglepte a B eeth oven -művök előadásának művészi színvonala. Az általános elismerés középpontjában Liszt Ferenc állt, aki Beethoven emlékére komponált kantátáját is előadta, és a korabeli beszámoló szerint „lelkesedéstől fűtött játékával egészen magával ragadta a közönséget, oly nagy kegyeletet tanúsítva a nagy halott iránt, hogy egyetlen hangjegyet sem engedett hozzátenni vagy megváltoztatni Beethoven műveiben”. Nem minden rajongó számára volt azonban felhőtlen a műélvezet. A szervező bizottság ugyanis nemcsak az előkelőségeknek nem tartott fenn ülőhelyeket, de nem gondolkodott a hatalmas vendégsereg bebocsátásáról és elhelyezésiéről sem. Így a csarnok bejáratánál akkora zűrzavar uralkodott, hogy sokan testi épségüket féltették. A királyhű kortársak leginkább azért kárhoztatták az ügyetlen szervezőket, mert az emlékmű leleplezésekor a felséges vendégek — IV. Frigyes Vilmos porosz uralkodó és Viktória angol király- , nő — számára ugyancsak furcsa díszhelyet jelölt ki. A lepel — a tömeg hangos uj- jongása közepette — lehullott, a szobor megcsillant a napfényben és Frigyes Vilmos megbotránkozva felkiáltott: „Hiszen ez hátat fordít nekünk!”. Alexander von Humboldt, a nagy természet- tudós megpróbálta menteni a menthetőt, és nagy lélekjelenléttel válaszolt: „Ugyan felség, Beethoven már életében is gotomba fickó volt, hogyan várhatnánk tőle udvariasságot a halála után ..” «
