Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
1986. augusztus 20., szerda Somogyi Néplap >.../ . IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS VÁRHELYI JÓZSEF Király István búcsúja Ü nnep előtt való nap nem kellett megvárnunk, hogy a csereserdő fölött megvörösödjön a nap, korábban hazahajthattuk a marhákat az őrzésből. öregapám meg Lajcsii "bátyám segítette bekötni őket a jászol elé, gondosan köribenézték őket, nem esett-e valami bajuk a kezünk alatt és amikor mindent rendiben találtak, tenyerükkel meglapogatták a szelíden bőgedező jószágok farát. Miután tisztességgel letettük a tehenek gondját, öreganyánk nekünk esett, süvöl- vény unokáknak, hatalmas dézsába dugta a fejünket és súrolt, sikált bennünket, mi meg prüszköltünk, sivalkod- tunk. Aztán tisztát kaptunk, de már nem volt szabad sehova se mennünk. Ott kuporogtunk a pitvarban a vásottra mosott ingben, amiben aludtunk és vártuk, hogy a harangozó fia el- csöndítse az úrangyalát. Akkor gyorsan keresztet hánytunk magunkra, és öreganyánk vezényletével elhadartuk az esti imádságot. A vezénylet azért kellett, mert mi Lalival, őrzőtársammal és unokaöcsémmel meg- megiraimodtunk a szöveggel, fél szemmel az istálló felé pislogva. Alig értünk az ámenig, Etel ángyom már csöndes- kedett is befelé az istálló felől a zséterrel. A habos tej illata úgy terült az orrunk alá, mint egy puha, fehér kendő. Aztán kézbe kaptuk a hatalmas karéj rozskenyeret, .belehánytuk a még hatalmasabb bögre tejbe, megvártuk, amíg megdagad a kenyér és versenyezve befaltuk. Mire besötétedett, aludtunk mint a mormoták. E zek rendszerint szombaton történtek, mivel nyáriban kevés a jeles ünnep. Tudták a nap- tárcsinálók, ilyenkor nemigen éreget rá a paraszt. De holnap búcsú lesz, István király búcsúja, s ez mérhetetlen nagy ünnep. Nincs ember az országban, aki ezt ne tudná. A töppedt szájú öregasszonyok már meg- hordták a kicsi templom oltárát virággal, a csitrilányok meg a sánta sekrestyés szakértelmére hagyatkozva fehér füzért sikerítettek a szent király képe köré. Estefelé a nagylányok meg a menyecskék makulátlanra söprik a házak elejét, a férfiak meg megkóstolják a valahonnan hozott hordócska bort, hogy tudják, mit kínálnak majd a vendégeknek, s közben arra gondolnak, mit ér majd a búza, amely ott lélegzik már a padlásön meg a hombárban. A nap még jó magasan járt, amikor úgy vettük észre Lalival, hogy a marhák igen szeretnének már hazamenni. Egyre csak a messzi templomtorony irányába ballagtak, bele a tilosba, a lucernába, meg a kukoricába. Lali majd megveszett, any- nyit lótott-futott utánuk, futtában néha rám kiáltott: arra eriggy, te böszme! Böszme annyit jelent, hogy hülyegyerek. Később már csak a fácándobó botját ha- jigálta a kódorgók után. —- Biztosan érzik, hogy holnap búcsú lesz — mondtam. — Lehet — vélekedett Lali mérgesen, és ő is vágyakozva nézegetett a falu felé. — Hajtsunk haza! Kimondta a varázsszót, hazahajtottunk. Senki sem szólt érte semmit. A konyhából mozsárcsengés és gyönyörűséges illatok hullámoztak kifelé, arany színű vert perecek, bronzos pecsenyék tűntek el a kamrában. Hátul, a kerekjászolnál Lajcsi bátyám szénát villázott és csak ennyit mondott: — Hát hazahajtottatok, ebadták? — Felszabadultan nevettünk, pillanatok alatt bekötöttük a marhákat, aztán hajde!, föl a szénapadlásra. Két öllel szórtuk le a szénát a kerekjászolba és amikor tele lett, nagy élvezettel belehuppantunk. L ajcsi bátyó homlokára tolta a katanasapkát — ki tudja honnan maradt rá — felnyúlt a szemölldökfára a bagóért, amikor nesztelen járásával Ete> ángyom jött a ház eleje felőli. Nagy, sötét, szomorú szemei valami szokaitilant jeleztek. — Már megint az a ronda bagó — zsörtölődött szelíden —, hogy egy percig nem tud meglenni nélküle. — Aztán elbizonytalanodott a hangja. — Egy férfi van itt. Azt mondja, megjavítja, ami el van romolva, nem kér érte semmit, csak szállást. Az volt a furcsa, hogy így mondta: férfi. Mert mondhatta volna azt is, ahogy falun szokás, hogy vándorló, kéregető vagy kódis. Amikor beóvakodtunk a házba, a pitvarban egy ember ült a sámlin. Mellette a szép tiszta téglapadozatra terített viaszosvásznon mindenféle szerszám, az ölében az öreg falióra. Előrehajolva ült, viseltes sötét kabátgallérja mögül az akasztó messze kiágaskodott, vas színű haja az arcába hullt. Csak akkor nézett fel, amikor elébe guggoltunk és köszöntünk. — Aztán tulajdonképpen honnan jött? — serein tett az oleander tövébe Lajcsi bátyám. — Csak innen a városból — intett a fejével az idegen. — Muszáj faluzni, nincs munka. — Pedig azt mondják, a városban jó világ van — replikázott Kis Anti, akit nemrégiben küldtek haza a katonaságtól szárazkehével, azóta csak teng-leng. — Ingyenkonyha, meg munkanélküli segély. De ki ad a parasztnak, ha éhen döglik? — Azt gondolják, hogy az ingyenkonyha, meg a munkanélküli segély mindenkinek kijár? De ha járna is, élhet-e alamizsnából egy ország? Na persze, nem mindenki kódis, vannak még urak is — tette hozzá csendesen és szerszám után kezdett matatni. — Á, a városiak, mégiscsak azok az urak — legyintett Lajcsi bátyám. A férfi megérezte az un- gorkodást, mert rögtön váltott is. — No, hát én urat még drótozó-foltozóban nem láttam, se vándorköszörűsben. Az urak nem faluzni járnak, hanem frankot hamisítani Párizsba. És nem tró- gernek, meg büdös parasztnak hívják őket, hanem vin- dicsgréc hercegnek, megbet- len grófnak. A hallgatóság bizonytalanul heherészni kezdett. Elkészült a mutató, a mester körbehajtotta. — No, gazduram, itt a búcsúfia — mondta öregapámnak. — Ha valamikor még erre járok, majd megnézem, hányat ütött az óra ... Az emberek lassan elszé- ledtek, minket meg öreganyám elzavart aludni. — Várjatok, intett az órar csináló. — Elhiszitek-e, hogy én rangosabb vagyok, mint az István király? — Hinnye, fikomadta, ilyent aztán ne mondjon ám — hörkent föl öregapám. — No, mert István királynak hátul van a rangja, nekem, Király Istvánnak meg elöl. — Figurás ember maga — ütötte hátba öreganyám — na, a menyem majd ad vacsorát, a szerszámkaimráiban van egy dikó, azon meghálhat. A mikor reggel elsőt harangoztak, felreb- bentek a dúcból a galambok. Mire a másodikat harangozták, ünneplőbe öltözött a ház. Amikor a harmadikat harangozták, a pitvar küszöbére döndítette karabélyát a csendőrjárőr. — Hol van Király István? — Mink aztán azt igazán nem tudjuk megmondani — vonta fel a vállát Lajcsi bátyám. — De talán még száz öregasszony se — toldotta meg öregapám. Amikor a mise vége előtt Lalival kióvakodtunk a templomból, akkor kísérték a csendőrök végig a falun Király Istvánt. Megismert bennünket, oda is kiáltott valamit, de nem értettük a szavát, mert mögöttünk felka vargott a régi-régi panaszkodó ének: „... gyászos öltözetben teelőtted sírván ...” T. ÁGOSTON LÁSZLÓ Manapság kétféle vállalkozás ismeretes. A gazdaságtalan és a nem gazdaságos. Az első kategóriába tartoznak a nagy, állami vállalatok, a másodikba a maradék, beleértve a szerződéses kifőzdéket is. Mire alapozom ezt az állítást? Nyújtsa föl a bal kezét, aki az idén kapott nyereségrészesedést! No lám ... Senki? Szinte gondoltam. Aki kapott, az is letagadja, mert fél az egyenes adótól, a tehótól, a gyerektartástól, a szülő- tartástól, a lakossági segélyakcióktól, a postástól, akinek karácsonykor nem adoJJ borravalót, meg a kollégájától, akinek még mindig nem adta vissza a két hónapja fél órára kölcsönkért ötszázasát. Cipó Tóni, a szomszédom is panaszkodik, hogy nem megy neki az üzlet. Ö pékséget nyitott. Hajdan Falu. Vörös Ferenc grafikája TAKÁTS GYULA VilágáL nem bontják szét" A látomás terében néha egy út ragyogni kezd és ismeretlen ismerősök elérik messziről kezed. Vezetnek már s ott mész velük, ahol szerettél volna járni. A rejtett erkély is ragyog, melyről még messzebb lehet látni. S az ott a Nem-Tudom! Világát nem bontják szét formák; tökélye így a szép Egész ... Járd körbe! Biztos visszaérsz . . . CSANÁDY JÁNOS Szentistván Ötkilós parasztkenyérrel koronázom - mert véle kell megkorozáni mindennapjaim. Segíts a békességgel! - jöjj el, történelem, abrancsos koronákkal ne fájdítsd homlokunkat, amit a vetésből kell esőkkel, fellegekkel kicsikarni a földből, fogadd el, íme, nyújtom kelendő kenyerünket, mit a régi kovásszal keltettünk tekenőnkben, s kemencébe vetettünk, hol piros-ropogósra sült a forró falak közt - elfogadjuk mi is, el, amit nyújt kézzel az ember asszonynak, gyerekeknek, tétova öregeknek, ifjú erőnek, drága jövőnek, verejtékkel sózott mindennapunkban. Jöjj el, ó jöjj el csillagos kegyelemmel! BENCZE JÓZSEF Álmomban ahogyan... Almomban, ahogyan a szekéren hátradűltem, apám-két tehene ott bóklászott az űrben. Félálomban ott viliódzik a falu vége Apám vakrozsdás ekevasán elvásott a hantok kérge. Honthy Márta tűzzománc képe Egy kis gazdaság cipész volt a becsületes szakmája, de van egy ismerőse ott fönt, aki elintézte, hogy megkapja az "iparengedélyt. A nagymamája budakeszi németajkú nemzetiségi volt, aki elárulta neki a varázsigét: „leben und leben lassen ...” önök is ismerik? Igen, ez az a bizonyos élni és élni hagyni... Aki él, ebből él manapság. Tóni barátom küldi is a bortítékokat rendszeresen, hogy hagyják élni. A múltkor egy hétig nem szedték ki előttünk a postaládát, mert a Posta is gazdaságtalan, nem volt rá emberük. Jött is az ilyen Hivatal meg az olyan Hivatal. Majdnem becsukták az üzletét. Egyszeriben rájöttek, hogy ragacsos a kenyere, meg drága. Hogyne lenne az, hiszen eddig csak a csirizt ismerte szegény ... No, de a következő héten kiszedték a postaládát, és rendbe jött minden. Egy forinttal fölemelte a kenyér árát, mert begyűrűzött a liszt, meg a só, meg a tehó, és felszámolta azt is, hogy kétszer küldött egy veknit az afrikai éhezőknek. Két napig nem vettünk kenyeret nála. Elmentünk a közértbe, de ott is ragacsos volt a drágábbik kenyér. Az olcsóbbat meg nem tudták kiszállítani, mert a szállító vállalat gazdaságtalan, most állapítják meg az új tarifákat. A kenyérgyárban meg begyűrűzött ... Visszamentünk hát Tómhoz, és térden állva könyörögtünk kenyérért. Még borravalót is kínáltunk neki. El is fogadta, hiszen ő is abból él, amit nem kell bevallania. Amikor még egy forintot adtunk neki, megígérte, hogy az idén karácsonykor is süt majd kenyeret. Tegnap vett egy új japán autót, és sírva állt meg vele a ház előtt. Elsírta, hogy azért kellett magát ekkora költségbe vernie, mert a Mercedesét ferde szemmel nézte az adóhivatal. Ez legalább visszakacsint. Az utolsó fillérjét adta ki rá, hogy ne kelljen a szemét rontani a Metro automatákkal. Mert mire abba beletalál az ember, bizony belevakul. Nagyon sajnálom szegény Tónit. El is határoztam, hogy szervezek a megsegítésére egy koncertet a Népstadionban. Csak még azt nem tudom, melyik afrikai népi együttest kérjem föl a szereplésre. A nagyvállalatokért is kellene ám ilyen segélykoncerteket szervezni! Mondjuk egy harangjáték formájában. Ha jó erősen meghúzzák, vagy fölébred tőle az egész gazdaság, vagy beszámítjuk a temetési költségekbe. Balatoni fények. Pandur József rajza
