Somogyi Néplap, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
1986. augusztus 2., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK TÚL A JÓZAFÁT VÖLGYÉN A Józafát völgyén át vezet az út. Amikor először jártam erre, egy fanyűvő-itermetű férfi kísért. A haja csaknem teljesen ősz volt, nehézkesen, öregesen ballagott — még innen a negyvenen. — Elnyűtt az erdei munka — mondta. — Tizenhat éves korom óta rengeteg fát ' kivágtam. Szerettem ezekben az erdőkben dolgozni, s amíg csak fejsze volt a kezemben, nem is történt bajom. De a motoros fűrész kikészített. A Józafát völgye nincs messze Szólódtól. Bartos Sándor — akárcsak más, nálánál könnyebben mozgó férfiak — szívesen kisétált a bibliai hangzású nevet viselő völgybe, amely tulajdonképpen egy horhos — itt horognak mondják —, és mindkét oldalába borospincéket vájtak a szőlőtermelő ősök. Az elíziumi mezőkön — ahova Sándor azóta elköltözött — vajon meg lehet-e inni időnként egy- egy pohár egészséges bort? A horhoson túl van a házsor. Környezete, a táj itt minden évszakban elragadó. Akik a „hegyben” nőttek fel, s később elszármaztak innét, életük végéig visz- szavágynak erre a vidékre. Mert ha a „horog” a Józsafát völgye, akkor ez a lombokkal koszorúzott, gyümölcsfákkal, szőlővel ékes kis település maga a paradicsom. A paradicsomban pedig egy 85 éves Ádám lakik. Haász Ádám, a legelső porta gazdája. Első találkozásunkkor, mintegy hét évvel ezelőtt munkában találtam. Vastag derekú diófát vágott ki a háza előtt. „Én ültettem valámi- kor”, mondta csöndesen, és elnézegette a kapuja előtt heverő fatörzset. „Sokat dolgoztam életemben, 14 hold földet vittem annak idején a szövetkezetbe, gyönyörű lovakat, marhákat. Most már csak dolgozgatok. Van egy kis háztájim, ebből háromszáz négyszögöl a szőlő. Azt is én telepítettem. Régen sok jó vörösborom termett, vágytam már egy kis fehérborra. Hát telepítettem. Őszintén szólva, most már legszívesebben a szőlőben dolgozom. Egész nyáron kint vagyok, eldolgozgatok, eliszogatok. Ez ám a szép élet! Az asszony persze porol néha a borivás miatt, pedig tudja a lelkem, hogy nem kell engem félteni. Bírom én az italt. No de, ne csak beszéljünk a borról, menjünk, kóstoljuk meg.” Emlékszem, amikor az ötödik korsó került az asztalra, és Ádám bácsi szeme a szokottnál is élénkebben csillogott, Kati néni aggodalmasan megszólalt: „Talán már abba lehetne hagyni...” — Hol van Kati néni ? Az öregember szeme megned- vesedik. — A szóládi temetőbein... Nem tudta kivárni, amíg maga ideért. Hatvanegy évet töltöttünk együtt jóban-rosszban, de inkább jóban. A halottasházban még egyszeri utoljára igen erősen megnéztem az arcát. Felde Kati' meggyesi lány volt, Ádám bácsi apai nagybátyja (szintén meggyesi gazdálkodó) kommendólta. „Jó lenne neked ez a Felde Kati” mondta. „Szép arcú, lábú, faros, melles lány és dolgozik is becsülettel.” Ádám egyetértett vele, régóta tetszett neki a lány (eljött néha látogatóba az itteni rokonaihoz), ezért a nagybátyjával azt találták ki, hogy masináláskor majd elmegy Meggyesre segíteni. Kati a gép tetején a dobot etette az oldott kévékkel, Ádám a mázsánál foglalatoskodott. Közben a szemek- beszédbe elegyedtek. „Egy szót sem váltottunk egész masinálás alatt, de a szemünkkel mindent el tudtunk mondani egymásnak. Nemrég szereltem le a katonaságtól még meg volt a bakasapkám, hetykén félrecsaptam a fejemen és úgy néztem fel a gép tetejére.” Nem sokat teketóriázott. Egy este bekopogott Feldé- ékhez, s a gazda nagy meglepetésére megkérte Katit. „Egy a bökkenő”, sodorgatta elgondolkodva a bajuszát a leendő após, „a nagyobbik lányom már jegyben jár (három lánya volt), egyszerre két lakodalmat nem tudok kiállni.” „Semmi baj”, felelte a kérő, „a lakodalmat nálunk, a hegyben tartjuk.” Így történt. Elindultak a felpántlikázott lovas kocsik Megy- gyesről Kötésére, ahol a templomi esküvő volt, onnét pedig a hegybe, Haászék portájára. — Hol volt az a porta? — Följebb. Ma már ott csak bozótos van meg legelő. Olyan az a hely most (majd megmutatom, ha akarja), mintha sose lakott volna ott ember. Pedig volt ott rendes ház, mellette istálló, ólak, pince meg présház, és én azon a helyen láttam meg a napvilágot 1901-ben, szüleim harmadik, legkisebb gyerekeként. Jól éreztem magam az apám portáján, odavittem a feleségemet is. Dolgoztunk együtt a szüleimmel, a jövedelemmel az apám parancsolt. Számon tartott minden pengőt, még azzal a kis pénzecskével is gondolt, amit a feleségem a piacozással keresett. Mert az asz- szony nem röstellt begyalogölni Gsiszailról a szárszói piacra, hogy a pusztán vásárolt tejterméket árusítsa. Vettem egyszer egy jó metszőollót a tahi Herczognál, két pengőért. Meglátja az apám, s nagyot néz: „Honnan volt rá pénzed, te kölyök!” Akkoriban még híre sem volt errefelé a villanynak, mécset használtunk. Zsír és kanóc kellett hozzá. Volt petróleumlámpánk is, de azt csak olyankor volt szabad meggyújtani, amikor az apám kenderszálat sodort. Mert ő a takáosmestersé- get is kitanulta,, és télen a mesterségében dolgozott. Szóval, csak azt akarom elmesélni, hogy egy nap az apám így szólt hozzánk: „Eleget voltatok itt, menjetek már máshová!” Éppen ebédeltünk, megakadt a torkomon a falat. Csak néztünk egymásra a feleségemmel. Rosszul estek a szavai, nem is tudtam hirtelen, mihez kezdjek. De egy kenyeres pajtásom, a. Dobos Pali, akivel felesben műveltünk egy sovány vitézi telket, miután niegtudta mi bajom, azt mondta: „Ne ijejd meg komám, végy magadnak telket, azt is megmutatom, hogy hol.” Szót fogadtam a Palinak, gyorsan megvásároltam a házhelyet. Anyám síri;, haragudott az apámra. Messze elkerülte a telket, nem volt rá kíváncsi, azt mondta, nem nézi meg soha. Apáméit annál inkább érdekelte, hogy mit csinálok. Mihelyt megkezdtem az építkezést, naponta idejárt, és dolgozott, amennyit csak bírt. Miközben építettem ezt a házat, értettem meg az apámat. Dehogy akart az bennünket bántani! Nem akart az mást — úgy gondolta, elérkezett az ideje, hiszen kilenc évig laktunk nála —, csak azt, hogy a magam lábára álljak végre. És ehhez minden segítséget megadott. Régen ilyenek voltak az apák. Értünk, a gyerekeiért takarékoskodott, keménykedett egész életében. Mert kemény, szigorú ember volt, azt meg kell hagyni. De ki tudta mutatni a szeretetét is. Tizenhárom éves koromban, amikor először arattam vele a kerek! uraság- f öld jón, egyszer kikalapálta a kaszámat. Ebédidő volt, enni sem tudtam, annyira elfáradtam. (Apám sokat járt részibe aratni, szénát kaszálni; gabonából minden tizedik kepe, szénából minden harmadik boglya volt az övé.) Szóval, látta, hogy legszívesebben leheverednék, hát megesett a szíve rajtam. Intett: „feküdj le, fiam!” Fogta a kaszámat, és gyönyörűen kikalapálta. Azt hiszem, én sem okoztam neki csalódást. Magam is szinte minden évben eljártam aratni urasági földekre, főként Csicsalpusztára. Amikor aztán hozták a járandóságomat, és a négyökrös szekér beállt az udvarunkba, apám arcáról le lehetett olvasni az örömöt. Gondolja meg: hat mázsa tiszta árpát kerestem, meg búzát, rozsot, is; hát annak a sok árpának különösen örült az apám. Aztán még elmentem rozsot csépelni; 120 kereszt rozsot rendeztünk el egyszer Csi- csalban, onnét még zsúpot is kamtunk, annyit, hogy a tanyánk tetejét felújíthattuk. Apám 76 éves korában halt meg, ebben a házban. özvegyember korában minden gyerekénél két-'két hónapot töltött, de a legjobban nálunk szeretett lenni, mert a másik két testvérem nem a hegyben lakott. Már a második hónap vége közeledett, amikor egy napon így szólt hozzám: „Fiam, én nem megyek el Kötésére.” Jól van, édesapám, akkor itt marad.” Talán két nap se telt el, amikor este, lefekvés után arra kért, igazítsam meg a feje alját. Fölkeltem az asszony mellől, megigazítottam. Egy idő után újra megszólalt: „Fiam„ egy kis vizet, ha adnál! „Hát persze, hogy adok édesapám, máris hozom.” Visz- szafeküdtem, de nemsokára megint csak fel kellett kelnem. „Fiam, légyszíves takarj be!” „Jól van édesapám, betakarom.” Erre az asszony azt találta mondani, hogy hagyja már az Ádámot aludni, „ennek is pihenni kell”. Megbánta nagyon. Mert reggel apámat holtan találtuk. A pajta gerendájáról kasza csüng, mellette régi „takaró”. — Megvan még a fegyverem — mutatja a kaszát Ádám bácsi. — Sok gabonát levágtam vele valamikor. Nézze, a pengéje egészen elvékonyodott. Ha szükséges, most is használom. , (Ma is használta. A füvet kaszálta le az udvaron.) Az egyik takaró (gereblyeszerű alkotmány, a kaszása szerelték aratáskor) fájába belevésve az évszám (1932), s a kaszás nevének kezdőbetűi: H. A. — Adja nekem emlékül! — Majd még beszélünk róla... A pincét Ádám bácsi néhai testvérbátyja építette kőröshegyi téglából. Rend, tisztaság itt is, mint mindenütt a portán; de a hordók szomszédságában most nincsen sárgarépa, krumpli és alma, mint amikor először itt jártam. Emlékszem, a rózsaszínű krumplik úgy csillogták a halvány fényben, mintha megmosták volna őket. Megkóstoltuk a „testes” fehérbort, aztán elindulunk a hegyre. A házsorok mentén haladunk (egyik-másik porta már hétvégi nyaraló), aztán elkanyarodunk a szőlők felé. Onnét leereszkedünk a völgybe, majd ismét fölfelé tartunk. A hegyoldalban birkanyáj legel, talán éppen ott, ahol Ádám bácsi szántott, vetett, aratott valaha. — Nézze azt a bozótost, ott volt a házunk. Jó volt hajnal on ta itt felébredni! Kinyitottam az istállóajtót, és láttam, amint a nap előb.újt a szemközti hegy mögül. — Az istállóban aludt? — Ott volt a legjobb. Üj házas koromban a feleségemnek is ott vetettem ágyat. — Hogyan éltek a hegybeliek, amikor még a lenti házsor nem létezett? — Rózsásan. Egymástól elég távol, de mégis együtt. Igen összetartó nép élt a hegyben. A munkától nem iszonyodtunk, megműveltünk itt minden művelhető földet. Nézze azokat a legelőket a hajlatban! Tudja, micsoda búza termett ott?! Vittük apámmal a termést a szemesi kereskedőhöz. Belemarkol, csorgatja a szemet, s mond egy összeget. „Annyiért nem adom ” így az apám. Hát Lellén aztán majdnem a dupláját megkaptuk érte... — Szórakozás. Tánc, efféle... — Volt az is. Összejöttünk, fiatalok, egyik-másik háznál és táncoltunk. Legénykoromban ón is szépen hanmonikáztam. Aztán a tollfosztók, a kukoricafosz- tások, disznótorok... Rabsickod- tunk is, ez az igazság. Engem már 1918-ban bekísértek a csendőrök orvvadászatért. Az volt a szerencsém, hogy nem voltam még nagykorú. Elmosolyodik. — Azért a legjobban a lovakat, az asszonyokat és a szőlőt szerettem — mondja —, bár a szőlőt sohasem ettem meg. Búcsúzáskor ismét előhozakodom a takaróval. — Azt mondta, beszélünk még róla. — Ha mondtam, hát mondtam. Beszéljünk róla. ’— Odaadja? — Vigye, ha tetszik. — Leveszi a szögről, jól megnézi. Elmondja, hogy a takaró háromféle fából készült. A nyele somból, a feje szilből, a fogait pedig akácból faragta 1932-ben, születésem előtt hét esztendővel. Szapudi András
