Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-12 / 163. szám
IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kiállítás a Petőfi irodalmi Múzeumban Tisztelet Huszárik Zoltánnak Nevezték íilmpoétának, képírónak, a vizuális beszéd megújítójának, a szuverén filmnyelv megteremtőjének. Munkáit illették szürrealista, reneszánsz; impresszionista és barokk jelzőkkel, öt magát reneszánsz, kísérletező embernek — aki költő, képzőművész, díszlettervező és filmrendező volt. Aki negyven évesen rendezte első játékfilmjét, s aki ötvenévesen úgy halt meg, hogy tovább él filmtekercseken, amelyek nélkül már nem leOleg Nazarov Bruttó és nettó Ott jön egy fiú, kezében hegedűtokkal. A hegedűtokban kotta és májas szendvics. Ott jön egy hölgy. Kezében Marlboro feliratú nejlonszatyor. A szatyorban háztáji krumpli, kilónként tíz kopejkáért, és fagyott az egész. Ott jön egy izompacsirta. Kezében irattáska — s benne két—három üveg száraz fehér bor, ezenkívül egy váltás fehérnemű: minden eshetőségre készen. Ott jön egy lányka, gyufásdoboz-méretű kis- táskával. A gyufásdoboz- kistáskában kencefice, cigaretta, kötött sapka, jugó csizma és némi aprópénz. Ott jön egy kövérkés mámi csizmában és lé- lekmelegítőben, a hátán zsákot visz. Hátizsákjában Helvetius és Rotter- damus Erasmus összegyűjtött művei. No, és ott jön az én főnököm, Georgij Szer- jubkin. ö aztán csomag nélkül. Könnyedén. Nincsen itt kérem se tok, se szatyor, se irattáska, se kistáska, se zsák. Mindamellett ő is visz valamit a vállán. Mégpedig a fejét. No, és a fejében ...? Ugye, ezt nem hinné senki? A fejében viszi... az agyát. Fordította: K. J. hét többé filmtörténetet írni, sem idehaza, sem másutt. Az alkotó ember, a sokoldalú művész előtt tiszteleg most halála után öt évvel a Petőfi Irodalmi Múzeum a Hommage á Huszárik Zoltán című kiállítás. Amely Huszárik nyolcszáz grafikájából válogatott kétszáz alkotásával meggyőz arról, hogy a számos díjjal, fesztiválsikerrel elismert filmrendező képzőművésznek is kiváló. Schéner Mihály, aki az aszódi gimnázium rajztanáraként felismerte, támogatta a tehetséges Huszárik Zoltán képzőművészeti törekvéseit, kiállítási megnyitójában úgy vélekedett: „Huszárik, miiként a reneszánsz Akik szakmájukból következően vagy csak merő érdeklődésből figyelemmel kísérlik a magyar nyelvtudomány nagy szintéziseinek, köztük az Űj Magyar Táj- szótárnak a sorsát, bizonyára meglepődve olvassák a fenti címet. Készül a harmadik kötet? De hiszen még a másodikat sem láttuk, csak az első (A—D) kötet jelent meg 1979-es keltezéssel 1980 januárjában. Sokan talán még arra is gondolnak, hogy ennék megjelenése valamilyen úton- módon elkerülte a figyelmüket. Pedig — sajnos — nem erről van szó. A fenti cím igaz, a szótárt készítő munkalközösség 1984 augusztusa óta már a K- betűs anyaggal kezdődő harmadik köteten dolgozik. Ekkor adta le ugyanis a II. (E—J) kötet kb. 140 szerzői ívet kitevő nyomdakész kéziratát az Akadémia Kiadóba. Az, hogy ennek kiadása lassanként két esztendeje miért húzódik, hogy azóta még a szedés megkezdéséig sem juthatott el, már nem az Űj Magyar Tájszótár sajátos, hanem a tudományos könyvkiadás általános problémája, amelynek ismertetése semmi esetre sem tartozik e rövid cikkecske körébe annál kevésbé, mert ezeknek a kérdéseiknek a Egy rajz a kiállításról ember, az önkifejezés minden lehetőségét megragadta. Grafikáit úgy értelmezhetjük, mint filmrendezői tevékenységének sajátos útijegyzeteit, érd ékes emberekről, távoli tájakról, különös karakterekről, ám e rajzok, mint szuverén alkotások is, megállják helyüket”. Huszárik sok interjúban elmondta, eredetileg képzőművésznek készült, véletlenül vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára (egy felvételiző barátját kísérte el, amikor a vizsgabizottság beszólította az ott tébláboló fiatalembert.) Pályája azonban nem volt zavartalan. Harmadévesen elbocsátották a főiskoláról. Sokmindennel próbálkozott, volt olajbányász, vasúti pályamunkás, biztosítási ügynök, szobafestő, részt vett a Vajdahunyad vára restaurálásában, otthon, Domony- ban földet művelt. Aztán a filmgyár szerződtette ügyelőnek, másodasszisztensnek. Később Várkonyi Zoltán Huszárik rendez támogatásával folytathatta főiskolai tanulmányait. Nyolc rövidfilm (egyebek közt a tíz hazai és nemzetközi díjat nyert Elégia, az ugyancsak több hivatalos elismerést szerzett Amerigo Tot, a Tisztelet az öregasz- szonyoknak, az A Piacere és két nagy játékfilm (Szind- bád 1971, Csontváry 1980) maradt utána. Vonzotta a színház is. Debrecenben megrendezte Örkény István Macska játékát (a díszleteket is maga készítette). S azt tervezte, a Csontváry film befejezése után néhány évig színházban dolgozik. írásai is fennmaradtak. Legutolsó munkájának forgatókönyvvázlatát az Élet és Irodalom közölte. Filmjeiben, grafikáiban, írásaiban az elmúlás gondolata foglalkoztatta. Az örök témák érdekelték: a születés, a halál, s ami e kettő között van: szerelem és szeretet, figyelem minden emberi esendőség és szenvedés iránt. Érdeklődése sokoldalú volt. Legfontosabbnak mégis a piktúrát tartotta. Hogy miért, arra válaszoljunk saját szavaival: „Azért is, mert következetesen megőrzi képi látásmódomat, és amikor nem dolgozom, kiváló munkaterápiának bizonyul. Egyébként gyerekkoromtól kezdve a népművészet, a képzőművészet és a költészet volt a szellemi nevelőm. Irántuk való érdeklődésem ma is csorbítatlan. Szeretem azokat az alkotásokat, amelyekben az értelem és az érzelem csakúgy, mint a valóságban, ikertestvérek”. A kiállítás szeptember 14- ig tart nyitva. Kádár Márta A bátortalanság kritikája A főváros egyik „botrányízű kiállításának” vendégkönyvében lapozgatva egy neves műkritikus elgondolkozott néhány valóban elgondolkoztató dolgon. Az egyik: hogy vajon miért nem tanulnak az emberek a művészettörténet számos vagy számtalan intő példájából. Például abból, hogy az a közönség, amely röhögni és csúfolódni járt ama kiállításra, melynek résztvevőit az egyik legszellemesebb hozzáértő gyilkosnak szánt gúnnyal impresz- szionistáknak nevezte, aztán utóbb milliókat fizetett egy- egy ilyen kinevetett képért. Vagyis hogy miért röhögnek, csúfolódnak mindig az új és merész (esetünkben egy úgynevezett new wave stílusú) kiállításon? A másik dolog, amelyen a műkritikus elgondolkozott, és amit szigorúan megbírált: hogy miért nem írják oda a teljes nevüket, címüket azok, akik éles, goromba, nem ritkán sértő, sőt trágár megjegyzéseket írnak a vendégkönyvbe. Valóban olyan kérdések ezek, amelyeken érdemes elgondolkodni, mert bármilyen távol látszanak is állni egymástól, ugyanazt a ma égető kérdést érintik. Az, hogy az újat, különösen ha az szándékosan kihívó, a — most mindegy, hogy tárlatjáró, olvasó vagy zenehallgató — közönség szinte mindig ellenkezéssel fogadta: meglehetősen ismert jelenség. Ám van ennek egy másik oldala is. Az, hogy ebből kiindulva a maguk korában joggal és tényleg megbukott képzőművészeti (és egyéb) alkotások elkövetői azzal a fejtetőre állított logikával védik a sokszor dilettáns vagy egyszerűen szélhámos „neo-neo” meg „poszt” irányzatokat: mivel például az impresszionistákat kigúnyolták, később pedig mégis nagy művészeknek bizonyultak, a mai ki- gúnyoltak is szükségszerűen így fognak járni. A művésznek joga van a közönség véleményét nem tekintetbe venni — de akkor meg nincs joga ennek következményeire panaszkodni. Azon persze lehet csodálkozni, hogy miért nem írja Készül az Űj Magyar Tájszótár harmadik kötete taglalására magam távolról sem vagyak illetékes. Én mint a szótár főszerkesztője tíz—tizenkét fős .munkacsoportom élén csák egyike vagyok azoknak a szerzőknek, szerkesztőknek, akik hol kisebb, hal nagyobb türelmetlenséggel várják, hogy hosszú évek munkájának eredményét végre valóban, a szó szoros értelmében közzétehessék. A mi türelmetlenségünk annál ás inkább érthető, mert szótárunk munkálatainak kezdetei igen messze, egészen 1950-ig nyúlnak vissza, s elhúzódásuk oka csakis abban kereshető, hogy a magyar nyelvtudománytól ezekben az évtizedekben elvállalt nagy közösségi alkotások sorában csak a hetvenes évek végétől kezdve nyílt igazán lehetőség e munka méreteivel arányos munkaközösség kialakítására. Ez az időpont különben nem véletlen: ekkoriban támadt komoly érdeklődés nemzeti hagyományaink iránt: ekkor kezdtek a különböző szaktudományok (irodalom, nyelvészet, néprajz st'b.) képviselői a korábbinál nagyobb gondot fordítani e hagyományok megőrzésére és továbbörökí- tésére. Készült, majd megjelent a Néprajzi Lexikon, amely az Űj Magyar Tájszótár közeli rokona a nyelvtudományban, hiszen — többek között — azokra a tárgyakra, fogalmakra is bőséggel szolgáltat helyhez és szakirodalmi lelőhelyhez egyaránt pontosan kötött nyelvi adatokat, amelyekről amabban néprajzi tekintetben kaphatunk szakszerű felvilágosítást. A XX. század első felének (egészen pontosan az 1890 és 1960 közé eső időszaknak) paraszti szókincsét hordozza az a 600 ezer cédula, amelyből az Űj Magyar Tájszótár négy kötete készült, illetőleg készül. Nyilvánvaló azonban, hogy ez a „paraszti szókincs” nem a szó szoros értelmében vett nyelvészeti kategória, hanem ezen messze túlmutat. A szavak és kifejezések, a gazdag fráziskészlet (szólá- sök és közmondások), a folklórból átemelt elemek a század első felének egész paraszti életformájára, a parasztság munkavégzésére, és annak eszközeire, hétköznapjaira és ünnepeire utalnak vissza; s végül, de nem utolsósorban: e nyelvi adatok és környezetük, amelyekbe ágyazva megjelennek, s amelyek példamondatok formájában szintén gyakran beépülnek (törekszünk is rá, hogy beépüljenek!) szótárunkba, a legmesszebbmenőkig tükrözik a paraszti társadalom gondolkodásmódját, erkölcsi világát, társadalmi rendjét, kultúráját. Olykor valóban szívszorító, amikor a rádióban, televízióban, a különféle sajtó- orgánumokban nagy élvezettel, de ugyanakkor — rendszerint — teljes tájékozatlansággal ízlelgetnek egy- egy nyelvjárási szót vagy kifejezést, jelentéséről faggatják a már csak gyér számban élő öregeket. Igen, szívszorító tudni. hogy mindez megvan, együtt van, meg- és átmenthető, s nem kuriózumok henye gyűjteményeként, hanem — legalábbis a J-betűs anyaggal záródóan — szép filológus rendben, szakszerűen elkészített szótár formájában várja, hogy napvilágot láthasson. Várja, lassanként két teljes esztendeje, s ki tudja, hogy még meddig. De higgyünk sorsának kedvezőbbre fordulásában, higgyük, hogy a II. kötet megjelenése lassanként mégiscsak elkövetkezik, s örüljünk, hogy addig is, napról napra előbbre jutunk a III. kötőt anyagában. B. Lőrinczy Éva alá a lakcímét az, aki obsz- cén szavakig menő ingerültséggel szidalmazza a művészt, de a csodálkozás nem megoldás. Lehet, sőt valószínű, hogy igaza van az említett műkritikusnak, és nálunk az utolsó húsz-egy- néhány évben senkinek nem esett bántódása ilyen vendégkönyvi bejegyzésért, de akkor miért hiszik még mindig sokan, hogy bajuk lehet abból, ha beírnak a vendégkönyvbe (vagy az újsághoz, vagy a KNEB-hez). és miért teszik ezt névtelenül? A demokratizmus, amelynek kibontakoztatásán immár jó néhány éve dolgozunk, kényes és lassan érő virág. Nem csupán társadalmi jelenség, politikai forma és intézményrendszer, hanem, és talán mindenekfe- lett magatartás, életérzés. Ez nem alakul ki egyik napról a másikra sem, és — akár a fejlődő virág — a legkisebb (politikai) szélre is érzékeny, ilyenkor összébbzárja szirmait, és fejlődése hosszú időre meglassulhat. Ezt a nem kívánt hatást tévhitek, elképzelések, rémképek. önámítások is előidézhetik. És habár tényleg valószínű, hogy még senkit nem börtönöztek be azért, hogy valami csúnyát írt bele egy kiállítás vendégkönyvébe, azért az emberekben élnek olyan hiedelmek, amelyek meggátolják ő'ket abban. hogy a nevüket aláírják. De maradjunk annál a kiindulópontnál, hogy tisztességesebb aláírni a nevünket egy bírálat alá, mint nem. Miért nem írják alá hát mégsem ? Abban bizonyos vagyok, hogy nem azért, mintha szégyellnék a véleményüket, és attól tartanának, hogy valaki, aki utánuk belelapoz a vendégkönyvbe, kineveti az ö téves ítéletüket. Meggyőződésem, hogy igenis azért nem írják alá például a kiindulópontként említett kiállítás vendégkönyvi bejegyzői a nevüket, mert félnek a megtorlástól. De ami igazán visszatartja az embereket a vendégkönyvi bejegyzés aláírásától, az szerintem az, hogy bármenynyire meglepő legyen is ez első hallásra, nálunk nem kevés ember komolyan veszi azt, amit a tőkés világ anti- kommunista propagandistái harsognak: hogy a szocializmusban az állam, a hatóság, illetve — ahogy a lengyel Szolidaritás „szakszervezet” ellenforraidalmár „tanácsadói” szerették mondani: — „a hatalom” a köz- és magánélet minden pórusába behatol, mindenről intézkedik, dönt. Vagyis például: minden, ami napvilágot lát, a legrövidebb újságcikktől a könyveken, filmeken át a képzőművészeti kiállításig, az előzőleg megcenzúráztatott és hivatalosan jóvá van hagyva. Például ezt a kiállítást is jóváhagyták, így tehát azt bírálni, azzal szembeszállni egyszersmind azt jelenti: szembeszállni a „hivatalos” véleménnyel, az állammal, tehát ellenzéki, sőt, már-már ellenséges magatartás. A demokratikus hagyománynak — annak a bizonyos, a reflexeinkig leérő életérzésnek — a hiányos volta miatt él ez az érzés az emberekben. Akik talán újságban, nagy példányszámban aláírnák a nevüket egy — ott, persze nem obsz- cén — bírálat alá, mert akkor „ha valami történik velük, hát tudják, miért...”, de a vendégkönyvben nem merik. „Ki tudja, hová kerül az a vendégkönyv a kiállítás bezárása után?” — gondolják. íme: pár trágár de ugyanakkor bátortalan bíráló bejegyzésben demokratizálási törekvéseink eredményeinek bírálata. Pető Gábor Pál
