Somogyi Néplap, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Gulay István „Révész, A házaspár fél napig pakolt. A kocsi hátulja egészen lesüllyedt. Akkor próbaként beültették hátra három kisgyermeküket, Sárikát, Lacót, Domokost. A sárvédő majdnem súrolta a kereket. Elölről kellett kezdeniük. A laposabb csomagokból kettőt az első ülések alá gyömöszöltek, a nagyobbak közül kettőt ldtettek a járdára, és topogtak mellette, mitévők legyenek. A fiatalasszony a negyedik gyereket várta. Zsófit. Mindenképpen Zsófit szerettek volna. Most egymásra mosolyogtak. Nagy útra indultak. Gyalázat, de a század hitványsága játszotta kezükre a szerencsét. A keresztényszocializmus hullahegyein, Magyarország kálváriáján múlott ez a nagy utazás. Családjuk, mely nemzedékeken át természettudósokkal, professzorokkal szolgálta a nemzetet, ebben a században megcsonkult. Számos rokonuk nyugatra menekült. A vadállat, úgy tűnik, megszelídült. Nekiindulhattak hát, hogy ezen a nyáron végigszáguldjanak Európa országain. Viszi őket a gépkocsi napfényre, tengerre, magas hegyek közé. Mi legyen? Forgatják a bilit. Sok helyet foglal, dé ez a legfontosabb. Fölöslegesnek nyilvánítják a hajsütővasat, öt törülközőből egy marad, az ajándékba szánt bokályok is visszakerülnek á lakásba. Nagysokára beülnek mindannyian az autóba. Integetnek a nagypapának, _ majd elkanyarodnak az első utcasarkon. Kievickélnek a városból, ráfutnak a főútra. Nyugatnak tartanak. Szorosan az út mellett öreg tanyák. Aki ezekben élte le az életét, annak ez az út volt a sorsa. Az úton zaj- ló történelem nevelte, mostohán, ostobán, amilyen az e századi magyar történelem is volt. Daloló, síró katonák, menekülők hömpölyögtek rajta oda-vissza. Ott lenn Dél-Franciaor- szágban, Saint Tropez fölött, midőn oleander árnyékából gyönyörködtek a tengerben, reggelizés közben így szólt az unokatestvér: — Meghatóak vagytok így együtt! Boldog vagyok, hogy látlak benneteket. Ennyi gyerek...! Tudjátok, az jut eszembe, hogy Magyarország lakossága a tatárjárás előtt annyi volt, mint Angliáé. A tatárjárás után azonban annak csak a fele lett. De mire a törököt vártuk, már Júniusban mutatták be a magyarországi mozik Bo Widerberg legutóbbi, 1984-ben készült filmjét, A mallorcai embert. Eddig világszerte nagy közönségsikert aratott, de több kritikus megbírálta a rendezőt: miért „adja el magát” most á szórakoztató kriminek, amikor eddig mindig társadalmi töltésű filmeket csinált ? Jó néhányat közülük — Elvira Madigan, Joe Hill balladája, Adalen 31, A babakocsi — Magyar- országon is játszottak, a televízió néhány éve Wider- berg-sorozatot sugárzott. vigyél át a megint annyian voltunk, ahányon az angol' szigeteken éltek. Ezért mondják, hogy van a magyarságban biológiai erő. A gyerékek ropogósra sültek. A kocsi pedig vitte tovább utasait Svájcba, gyantás illatú hegyi levegőre. „Melyik országban vagyunk? — kíváncsiskodtak a gyerekek, amikor lassítottak egyenruhás emberek intését lesve, mehetnek-e tovább. — Itt kik élnek? Milyen nyelven beszélnek?” Zsófika a sarkával jelezte, anyja hasát gyengén taposva, ha kényelmetlenné vált számára a sok ülés. A svájci alkonyathan szó került a nyugatra vezető útról, a tanyákkal. — Két napra meghúztam magam az egyikben — emlékezett a vendéglátó rokon. — Második nap behajtottak a németek egy sereg foglyot. Azt mondja az egyik tiszt a tanyagazdának: „Vater, bitte mH ...” De az nem tudott tejet adni neki, mert a tehene hasas volt, utolsó hetes. Borjú voLt benne. A német se szó, se beszéd, berontott az istállóba, és kivégezte a tehenet. Én ástam el a gazdával az istálló végénél. A svájci csokoládétól csömört kaptak a gyerekek, mire tovább indultak Hollandiába. Minden igaz volt, amit erről az országról hallattak. A házak, a tulipánok, a szökőkutak, a tehenek ... R okoni szeretettel fogadták őket itt is. Vendéglátóikra az élő magyar nyelv, a gyermekbeszéd hihetetlen erővel hatott. — Merre jöttetek? —kérdezték ők is. Az az út, a nyugatra vezető, izgatta őket. Az utolsó út. — Győr után volt egy tanya. Ott pihentünk meg. Egy német tábornok és maradék tiszti környezete nem kapott Győrből hazafelé vonatot, gyalog indultak vissza. Egyszerre csak betoppantak hozzánk! Vacsorát követeltek. A gazda felesége krumplipap niikást főzött nekik. Némán ették. Mézzel ízesítették. Milyen hasúik volt, nem tudom?! Sárika, Lacó,® Domokos a padlón matschboxokkal játszadozott. A felnőttek derültségére ők is kacarászni kezdtek. — Most hova megyünk? Melyik országba? — kérdezték ezek a vándor gyerekek, amikor ismét kocsiba parancsolták őket. hajón...” — Luca nénihez, Ausztriába. — Ott milyen nyelven beszélnek? — Németül. Luca néni özvegyasszony volt. Papírokból, vagyis értékpapírokból élt. A férje hagyta rá. — Azt mondta az Űristen, sokasodjatok. Mi mégsem sokasodtunk — mondta a népes rokoncsalád láttán. — Ügy tartotta a férjem, miután elmenekültünk: sokasodjon más! Megundorodott a háborútól, Magyarországtól, magától. Pedig míg otthon voltunk, jó humorú, vidám férfi volt. Emlékszem, kocsit, hamis papírokat szereztünk, úgy jöttünk ki. Űt- közben nyitva találtunk egy kisvendéglőt. Pénzünk még volt, bementünk. Kérdeztük egy fiatal pincértől, mi van reggelire. Azt felelte: „Pacal, halászlé!”. Kérdi ' az uram, miből van a halászlé? A pincér indult a konyhába, a válla fölött szólt vissza: „Nyúlfejből!” A férjem, a bolond, meg csak így: „Lófejből nincs?” Ezen igen mulattak, ös&zebarátkoztak, pálinkát ittak ... így jöttünk ki. De sokasodni nem akart. Nem volt már olyan kedve. Az osztrák kisváros, akárcsak Luca néni: kedves, csendes, tiszta. Nem hasonlított Magyarországra. A kocsiban, útban a magyar határ felé, a szülők nehezen bírtak a gyerekekkel. A töméntelen játék, a gyerekcipők, gyerekruhák, kakaós dobozok, konyhai robotok elfoglalták a hátsó ülés felét is. Ezekkel vezekelte volna bűnét a század ezzel a sokasodó családdal szemben? Otromba, primitív jóvátétel lenne. A gyerekek ajzottan várták, mikor érnek már hazai földre. Hangoskodtak, kötöz- ködtek egymással. Már-már megálltak, hogy megrakják mind a hármat. Szerencsére sikerült verés nélkül meg- ‘ úszniuk a határig. I tt megálltak. Kicsisári feltűnően elcsendesedett. Az apja mutatta: — Az ott, a sorompón túl már Magyarország kislányom. Vám, útlevélkezelés, sorompó fel, a gépkocsi elindult az úton, amelyen kifelé is jöttek. Amint átgurultak a sorompó alatt, Kicsisári halkan megszólalt: — Szervusz, Ausztria... Kezitcsókolom, Magyarország ... A szülők egyszerre fordultak hátra. Az apa höfcken- ten még rá is kérdezett: — Mit. mondtál? Bo Widerberg Oidiposz-komplexusa — Minden filmem politikus — felélte kritikusainak a rendező —, Joe Hill szak- szervezeti agitátor volt, az Adalen 31 sztrájkokról és sztrájktörőikről beszélt, minden filmem lázadásról szól, és A mallorcai ember is csak látszólag, csupán a felszínén ka Landfilm. Sohasem szerette, filmjeiben nem is alkalmazta a jámbor idillt, a happy endet. Az 56 éves rendező első és meghatározó élménye a Hosszú út az éjszakában című O’Neill dráma volt, azóta is a földi pokol O’Neillii ábrázolása az eszményképe. Nem úgy — Ingmar Bergman. Widerberg a 60-as évek elején, amikor még nem volt rendező, könyvet írt a svéd filmről, és elítélte azt. A valóság helyett metafizikusak, olyan' filmeket készítenek, amelyeknek Isten léte vagy nem-léte a fő problémája — hibáztatta filmes honfitársait Widerberg, s nem volt nehéz kitalálni, hogy elsősorban Bergmanra céloz. — Bergmannal való viszályom már elmúlt — mondja most —, de hát annak idején nem tudtam kapcsolódni a filmjeihez, nemzedékem- nék semmit nem mondott. Az is lehet, hogy Oidiposz- kompltexusom volt, kivált, amikor magam is rendezni kezdtem: itt volt ez a nemzetközi nagyság, s úgy érez-, tem, meg kell ölnöm, ahogy Oidipusz megölte az apját. Minthogy már első filmje, A babakocsi nemzetközi sikert aratott, Widerberget hamarosan meghívták Hollywoodba, de „a hollywoodi filmgépezet nem tudott felfalni”, mondja, és végül is nem forgatott semmit a kaliforniai filmvárosban. A rendező írónak indult. Katona Szabó Erzsébet textilbe szövi álmaiit. Gobelinjein a mesék arany-ezüst és gyómánterdején vezet az út. Világos, tiszta színei a természeti jelens égeket idézik. A szőnyegek mellett egyenrangú szerepet szán a jelmeztervezésnek is. S a megélhetést nyújtó divattervezéssel sem váltja aprópénzre művészetét. Most éppen a Dorottya utcai kiálilí- tóteremlben láthatjuk alkotásainak egy részét, mintegy összefoglalón eddigi munkásságát. Amikor életivének állomásait pörgetjük vissza, elérkezünk művészete bölcsőjéhez, Kalotaszegre. — Igen, szerencsésnek tudhatom magamat. Leginkább abban, hogy akkor és ott születtem, ahol és amikor még élt a népművészet. Nagymamám számára nem jelentett — mai divatos kifejezéssel élve — hagyományőrzést, hogy magahi- mezte ruhát öltött magára. Valahogyan minden természetes volt, anélkül, hogy művészetnek nevezték volna. Szülőföldemről a természet közelsége kísér. Gyermekkori álmom volt, hogy kosztümhat könyve megjelent már, amikor megnézte John Cassavetes 1959-es filmjét, az Árnyékokat és, úgymond, az döbbentette rá, hogy lehet egészen másfajta filmeket is csinálni, mint amilyeneket Ingmar Bergman alkot. Könyveket nem ír már, de a forgatókönyveit még maga írja. Legújabb filmjét Törgny Lindgren regénye nyomán most fejezte be, Egy kígyó útja a sziklán a ríme, a múlt század közepén játszódik, földbérlő farmerek között, és természetesen szomorú történet ez is. A filmgyártás egész folyamatában a forgatőkönyv- író-rendező legjobban a vágást szereti. Erről szinte érzéki gyönyörűséggel beszél: — A vágás egyéniséged új oldalát hozza ki. Afféle paraszti munka ez: már elvetetted a magot (azaz: leforgattad a filmet), és most figyeled a növekedését. Türelmesnek kell lenned, egyik napról a másikra nem nő meg. Egy ideig feküdnie kell a talajban, a sárban ... Barabás Tamás TEXTILBE SZŐTT ÁLMOK tervező legyek. A kolozsvári Iparművészeti Főiskolán mindezek ellenére gobelin szakon végeztem. Ezután kerültem Marosvásárhelyre, a bábszínházba. — Ezek szerint nem véletlen, hogy eljutott a jelmeztervezésig. Hogyan lehel úgy tervezni a jelmezeket, hogy azok ne kapcsolódjanak hús-vér jellemekhez? — Egy sohasem volt színdarab alakjait szerettem volna megjeleníteni. Sokat töprengtem: miként lehetne mondanivalómat közvetíteni. Egy formai újítás segített. Ügy érzem — minden bele- magyairázás nélkül —, az érzelem- és gondolatvilág színes skáláját jelenítjük meg a textíliák, a szabások, a díszítések segítségével. — A sötét tónusok például mit rejtenek? — Az éjszaka világát szerettem volna segítségükkel elénk varázsolni. A titokzatos álomvilágot, amelyben minden lehetséges. Egyáltalán az élet misztikus oldalát kívántam megragadni a jelmezkészítés eszközrendszerével. A kék árnyalatú jelmez díszítésével az életfát szeretném fölidézni. A szív fölött a levelek az erek lüktetését, az élet szövevényét hordozzák. — Ügy tűnik, hogy most inkább a jelmeztervezéssel foglalkozik. Már régebben is láthattuk kiállításon a gobelinjeit. Hogyan fér meg mindez egymás mellett? — Közös a gyökér: a textil. A körülmények döntik el, éppen mivel foglalkozom a legszívesebben, a legintenzívebben. Sokáig nem volt műhelyem, vagy éppen kiállításra készültem. Azután ott van, mondjuk, a műfaj nehézsége — ami ugyanakkor szépsége is —. Leírhatatlan az az érzés, amikor elkészül a szőnyeg, s kiderül: sikerült-e az elképzeléseimet megvalósítani. — Nem feledkezhetünk meg divattervezői munkásságáról sem. összefér vajon a művészet és a köznapi használhatóság? Nem jelent tudathasadásos állapotot, amikor csak szép ruhákat tervez ? — A divat csak annyira érdekek amennyire meghatározza a kor arculatát. Ezen belül próbálok egyénit nyújtani. Többször voltam szemtanúja, amint megváltozott az ember, aki felvette az általam tervezett darabot. Más a tartása, más a viselkedésmódja, minthogyha a selyem esése, a hímzés vonala kibontaná igazi egyéniségét. De az is előfordul, hogy elfed és szerepjátszásra kényszerít. Tetten érhetjük ilyenkor, hogyan manipulál a ruha, a divat. Vágyunk az újdonság után, hogy mások lehessünk, és mégis ugyanazok. E K.
