Somogyi Néplap, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-16 / 140. szám
2 Somogyi Néplap 1986. június 16., hétfő „Gondosan tanulmányozni fogja n B udapes ti ‘ felhívás — Fehér Ház A Fehér Ház szóvivője szerint a Varsói Szerződés tiaigiáMiaimiaiinak budapesti fefl- híviása „több fiigyeiliemre miólltó elgondolást tártai miaiz”. Edward Djerijian helyettes szóvivő az MTI washingtoni tudósi tójáruaík kérdésiére vállaszólva ugyanakkor. kijelentette, hoigy az ameriikai kormányzat szerdnit a felhívásban foglaltakat „a megllievio leszerelési fórumők viallaimielyiikén', így példáiul a bécsi vagy a stockholmi tár- gyallásokon keflil előterjeszteni”. A szóvivő megismételte azt a már egy nappal korábban is kifejtett amerikai álláspontot, hogy a szocialista országiak „eddig -nem vá- lászoiltalk a NATO mérsékel» telblb, de gyakorlatiasabb javaslataira”, amelyeket az altlanti szerződés tagjai a bécsi hadarőcs-ökkentesi tárgyalásokon a múlt év novemberében terjesztettek elő.. Kijelentette azonban, hogy az amerikai kormányzat „gondosan tanulmányozni fogja” a budapesti felhívásban foglalt elképzeléseket ás arra számít, hogy azokat formális tárgyalási javaslatként is előterjesztik. A The Christian Science Monitor című lap hosszabb, bonni keltezésű -tudósításban foglalkozott a Varsói Szerződés tagállamai felhívásának nyugat- európai fo- gadtafásávlaű-. Elizabeth Pond, a lap bonni tudósítója úgy összegezi a NATO-ftagálla- mők és más nyugati országok véleményét, hogy a javaslatok „érdemesek a behatóbb vizsgálatra”. „Az elsődleges nyugati véleményékből arra lehet következtetni, hqgy a felhívás sok érdekes elgondolást foglal magáiba, ágy érdemes azok kipuhatolása” — írja egyebek között a jelentés, bár úgy vélekedik, hogy a csapaitcsokkentések földrajzi környezetének kiterjesztése és az érintett országok számának megnövelése „igen megnehezíti a közös alapok megtalálását és hosszú -tárgyalásokat jelez”. Ennek étiemére azt írja, hogy „a NATO tanulmányozni fogja a Varsói Szerződés javaslatát és a külügyminisztereknek a legutóbbi, Haillifaxban megtartott tanácskozásán felállított munkacsoportja útján dolgozza ki válaszát”. Frakciózás az FKP-ban Háromezer aláírás A Francia Kommunista Bárt irányvonalával, vezetőségének módszereivel elégedetlen párttagok a Le Monde szombati számában -háromezer aláírás közzétételével követelték rendkívüli pártkongresszus összehívását. Ez a második ilyen akciójuk: áprilisban ezer aláírásit közöltek ugyanebben a lapiban — mostani j-elent- kezásiülkkel azt akarják megmutatni, hogy számuk egyre növekszik, követelésük erősödik a párttagságban. Az egész oldalas fizetett hirdetést az FKP KB hétfőn és kedden tartandó ülése elé időzítették, amelynek témája a párt és az értelmiség kapcsolata lesz. Az aláírásgyűjtő kampány szervezői azzal vádolják a pártvezetést, hogy 50 óv óta a legmélyebb válságba vezette az FKP-t, nem hajlandó szembenézni a márciusi súlyos választási vereség igazi Okaival, korszerűsíteni a párt irányvonalát, ezért követetek a rendkívüli kongresszus összehívását. Az FKP lapjai, a L’Huma- nité rövid aifckben bírálta a frakc-iós tevékenység miatt az aláíróikat. Rámutatott, hogy az FKP tagságéinak túlnyomó többsége cselekvéssé! és alkotó vitákkal hajtja végre a XXV. kongresszus határozatait, egyesek azonban új kongresszust követelnék. SÍMETkonferencia Ismét Filip Jermast, a Filmművészeti Állami Bizottság (GOSZKINO) elnökét választották a Szovjet—Magyar Baráti Társaság új központi vezetősége elnökévé a szervezet szombaton ■tartott VI. országos beszámoló és választó konferenciáján. A tanácskozás munkájában részt vett a Magyar- Szovjet Baráti Társaság küldöttsége, Bíró Gyula főtitkár vezetésével,, valamint Rajnai Sándor, moszkvai nagykövet Vizsgálat a hammi atomerőműben A jlavítáisi munkálatok elvégzése után hamarosan folytathatja a próbaüzemelést az NSZK hamm-uentFelháborodás és cinizmus Világszerte felháborodással reagált a közvélemény a Dél-Afrikából érkező hírre: bevezették a rendkívüli állapotot, s ezzel gyakorlatilag szabad kezet adtak a fegyveres erőknek a tüntető fekete lakosság elleni harcban. Megfigyelők már régóta számítottak Pretória részéről hasonló lépésre, hiszen az országban egyre terjed az elégedetlenség és mind többet hallani a fekete lakosság politikai aktivitásának növekedéséről is. Hétfőn lesz tíz esztendeje, hogy a fajüldöző rendszer katonasága véres mészárlást rendezett Sowetóban, ebben a színesbőrűek által lakott kisvárosban. Az évfordulón szokásos megemelékezések- nek is számos halálos áldozatuk volt az elmúlt esztendőkben, s idén minden eddiginél kiélezettebb helyzetben kerül sorra az immár hagyományos megmozdulás. Pretória szeretné elejét venni a nagyszámú feketét mozgósító tüntetéseknek és a gyakran tragikus kimenetelű összecsapásoknak. Ám a mostani tüneti „kezelés” nagyon könnyen végzetes lehet a rendszer számára. Most már általánosan elfogadott tény, hogy Dél-Af- rikában polgárháborús helyzet jött létre, amikoris a fehéreknek csupán egyetlen eszközük, a fegyver maradt a hatalmuk megőrzésére. Ez egyenértékű a talán sok ezer halálos áldozattal járó nyílt fegyveres harccal, melynek első időszaka valószínűleg nem lenne más, mint egyszerű népirtás, hiszen a fekete többség nem rendelkezik jelentős katonai erővel. Ez a megállapítás azonban nyilvánvalóan csak a polgárháború elejére vonatkozik, hiszen hosszú távon a hatalmas túlsúlyban lévő feketék pozícióik feladására kényszerítenék a fehéreket, s kétségtelenül megszereznék a hatalmat. Ezt senki sem vitatja, hiszen a történelem még egyetlen egyszer sem szolgált ellenkező példával. Ám korántsem mindegy, hogy a hatalomváltás milyen formában, milyen áldozatok árán megy végbe. Még Desmond Tutu püspök, a politikailag mérsékeltnek mondott, Nobel-bé- kedíjas polgárjogi harcos is azon a véleményen van, hogy elkerülhetetlen a konfrontáció Pieter Botha kormánya és a feketék között. Ronald Reagan, az Egyesült Államok elnöke ugyan szintén elítélte a rendkívüli állapot bevezetését, de szerinte a feketék egymás közti törzsi harcáról van szó. Ezzel cinikus módos a cross- roadsi incidensekre céloz, aholis a rendszerrel együttműködni kész, illetve a radikális ellenállást sürgető csoportok összecsapásai számos halálos áldozatot követeltek. Az igazi ok azonban itt is az apartheid, s a lényeg az, hogy a fehérek megpróbálják feketék vére árán meghosszabbítani uralmukat a feketék felett. Párizsban hétfőn konferencia kezdődik a Dél-Afri- ka elleni gazdasági szankciók kérdéséről, s világszerte megemlégeznek a sowetói áldozatokról. A legtöbben azonban úgy vélik, lejárt a szavak ideje, a fegyvereken a sor. Nem lehetnek illúzióink a. jelenlegi erőviszonyokat illetően, ám valószínűleg Botha kormányának sem az esetleges polgárháború végső kimenetele kapcsán. H. G. ropi atomerőműve, amelyben május 4-én üzemzavar volt. Erre a követkieztetélsre jutott az a száikbiizottság, amely Reimut Jochimsen- nek, Észak-Rajna-Vesztfáüda tartomány gazdasági miniszter ének utasítására kivizsgálta az esetet. A bizottság szerint a imaghasadiási folyamat szabályozására szolgáló aihszonboios gráf rigolyák egyike megakadt egy csővezetékben, s emiatt tönkrement további negyven grafitgolyó. Amikor ezután az önműködő vezérlésiről kézi vezérlésre akartak átállni, szelepkapcsolási hiba folytán a kéményen át szennyezett hélium távozott el. Az engedélyezett határértéket azonban a sugárlki- bocsáitás nem érte él. A bizottság szerint nines bizonyíték arra, hogy az erőmű környékén mért meg- növiekedett sugárzást az üzemzavar okozta. A jelentés az üzemzavar késedelmes bejelentésével kapcsolatban, nem említ el- tussolási kísérletet. Megelégszik annak kifejtésével, hoigy a jövőben tisztázni kél! az ilyen esetekben szükséges eljárás és jelentéstétel szabályait. Aláírás— yita Aláírni vagy nem aláírni? — teszik fel a kérdést immáron harmadik esztendeje a közép-amerikai államok vezetői, amikor a térséget megosztó válság békés megoldását előirányzó Contado- ra-javaslatok kerülnek a napirendre. Az érintett országok — Nicaragua, Costa Rica, Honduras, Salvador és Guatemala — felváltva jelentkeznek igenlő, illetve elutasító álláspontjukkal, s ez a helyzet egyelőre kizárja a megegyezést. Ennek ismeretében nem is lepődött meg a világ azon, hogy a „végső” határidőként kijelölt június 6-án ismét csak elmaradt a várva várt aktus. Volt viszont helyettes külügyminiszteri találkozó Panamavárosban a viszályban közvetítő Contadora- és limai csoport, valamint az érintettek részvételével. Helyi megfigyelők igen jelentősnek minősítették az itt elfogadott dokumentumot, a „panamai üzenetet”, amelynek legfőbb erénye a kompromisszumkészség. Egyrészt Nicaraguának tesz engedményt, amikor arra szólít fel, hogy egyik közép-amerikai kormány se engedje területét felhasználni más országok elleni támadásra, irregularis vagy felforgató erők támogatására. Ugyanakkor az új javaslatok nem említik, hogy a külföldi részvétellel tartott hadgyakorlatokat meg kell szüntetni, s ez nyilvánvalóan a Nicaragua szomszédai mögött álló Egyesült Államoknak kedvez. Managua joggal sérelmezheti, hogy például a közös amerikai—hondurasi manőverek állandó fenyegetést jelentenek, s egy esetleges agresszió próbáinak is tekinthetők. Meglehetősen bizonytalan viszont egy másik kulcskérdés sorsa: hogyan korlátozzák a fegyveres erőket és a fegyverzeteket. Nicaragua a közelmúltban kidolgozott egy részletes, a támadó fegyvereket érintő tervet, a többi állam azonban egy kalap alá próbálja venni az Az öt vezető Esquipulasban, balról jobbra: Costa Rica, Salvador, Guatemala, Honduras és Nicaragua elnöke összes — tehát támadó és védő — fegyvereket. Ez a koncepció a sandinista vezetés számára már csak azért is elfogadhatatlan-, mert — tartva egy amerikai inváziótól — Managuában nem akarnak, s nem is mondhatnak le az önvédelmi háború stratégiájáról. A nicara- guai elképzelésiek katonai szempontból aligha fenyegetik a szomszédos országokat, ám ez a fajta rugalmas^ ság nem illik bele abba a politikába, amely a sandinista kormány akarja belső engedményekre késztetni az ellenzékkel szemben. Washingtonnal teljes egyetértésben Costa Rica és Honduras a leghangosabb szószólói eme követelésnek. Többszöri nekifutás után isimét metorpant hát a küszöbnél a Contadora folyamat? Határozottan se igent, se nemet nem mondhatunk még akkor sem, ha tudjuk: az utóbbi időszakban pozitív változásokat is megélt Közép-Amerika. Gondoljunk csak a guatemaiai katonai junta bukására, és az újonnan választott államfők kezdeti békeszólamaira. E folyamatot a május végén a guatemaiai zarándokhelyen, Esquipulasban tartott ötös csúcsértekezlet tetőzte be. Itt az elnökök egyetértettek abban, hogy saját maguknak, külső beavatkozás nélkül kell dönteniük országaik, illetve a térség ügyeiben. Hogy eredménynek ez sok avagy kevés? Talán az elégséges jelzőt A sandinista hadsereg katonái Borúlátás, fenntartások Libanonban Rasid Karami libanoni kormányfő szombaton felajánlotta lemondását, ha vele együtt lemond Amin Dzsemajel államfő is. Karami szerint a tavaly decemberben Damaszkuszban kötött háromoldalú egyezmény — amit a keresztény jobboldal elutasított — csak részben kínál megoldást Libanon gondjaira. A kiutat az jelentené, ha az államfő vele együtt lemondana; ennek megvitatására bármikor, bárhol hajlandó találkozni az államfővel — mondotta Karami. Megfigyelők feltételezik, hogy a kormányfő elhatározása a pénteken Damaszkuszban tartott tanácskozáson született. Karami ajánlata ügyesen használja ki a keresztény jobboldal napok óta hangoztatott követelését, amely szerint a libanoni kormánynak össze kell ülnie, intézkednie kell, vagy távozzék. Karami most összeköti az államfő és a kormány távozását, kompromisszumot kínálva a jobboldalnak. A Damaszkuszban kötött és pénteken aláírt újabb biztonsági megállapodást kétely és borúlátás fogadta Libanonban. Általános vélemény, hogy az újnak mondott egyezmény nem sokban különbözik a tavalyitól, ezért a bejrúti sajtó a megállapodást „Damaszkusz—2”- nek nevezi. Rasid Karami azzal indokolta lemondási szándékát, hogy a palesztin menekült- táborok körüli csatákat lezárni és Nyugat-Bejrútban valamelyes biztonságot teremteni hivatott „második damaszkuszi megállapodás” — amely pénteken született — „csak részkérdésekkel foglalkozik és nem teszi lehetővé, hogy egyszer s mindenkorra lezárjuk a libanoni válság ügyét”. Karami nem csinált titkot abból, hogy hetek óta lemondásra ösztökéli az államfőt is — felszólítását most megismételte —, ám egyik kísérletére sem kapott választ. Karami miniszterelnök javaslatát néhány libanoni újságíró annak őszinte beismeréseként értékeli, hogy az országban a „kormány” és az „államfő” jó ideje már csak papíron létezik. „Én és az államfő kudarcot vallottunk, ha maradunk, csak súlyosbíthatjuk az ország gondjait” — mondotta Kihasználhatnánk, hiszen a hét év után első ilyen találkozó létrejötte magában is örvendetes tény, ám nem feledteti a békefolyamat alapvető ellentmondásait. Mert egyrészt a Contado- ra-kezdeményezésnek nagy politikai érdeme ugyan, hogy Latin-Amerika gyakorlatilag első ízben keresi a megoldást egy térségbeli válságra az Egyesült Államok közvetlen diplomáciai részvétele nélkül, másrészről viszont javaslatai csak az öt közép-amerikai állam kapcsolataira irányulnak. Azaz nem veszi figyelembe, hogy az államok közötti feszültséget a washingtoni „politikai transzformátor- házban” fokozzák, s éppen ezért alapkritérium lenne Nicarauga és az USA meglehetősen ellenséges viszonyát rendezni. Igaz, e „Dávid és Góliát-ellentétben” a legkevésbé Managua a hibás. Hiszen a Fehér Ház néz rossz szemmel a sandinista törekvésekre már a forrada- dalom 1979-es győzelme óta, s töretlen lendülettel igyekszik a fiatal forradalmi rendszer megfojtására — kezdve az elleni orradalmárok támogatásától a gazdasági blokád meghirdetéséig. Magyarázza mindezt azzal, hogy a közép-amerikai válsággóc nem választható el a két társadalmi rendszer harcától, így a „marxista” Nicaragua tágabb értelemben az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeit fenyegeti. Mindenesetre nehéz döntés vár a sandinista vezetésre az aláírás mérlegelésekor. Hiszen bármilyen halasztás vagy módosítási igény — mégha az nemzet- biztonsági okokból érthető is — az ellenfelek, s főképpen az Egyesült Államok malmára hajtja a vizet. Annál is inkább, mert a Rea- gan-kormány még nem mondott le a nicaraguai kontráknak nyújtandó 100 millió dolláros segélyterv keresztülviteléről. Ehhez pedig nehezebb jobb érvet találni, mint hogy Nicaragua „megakadályozza” a békedokumentum aláírását. Viszont hiába az aláírás, ha a dokumentumban foglaltak éppen Washingtonban találnak süket fülekre. Kétségtelenül, az eredmények mellett számos kudarc érte már a közép-amerikai békekezdeményezést, de elhalásáról mégsem beszélhetünk. Köszönhető ez annak, hogy a közvetíteni igyekvő államok — először négyen, majd pedig már nyolcán — felismerték: itt nemcsak Nicaragua sorsáról van szó. Hiszen a managuai rendszer megdöntése újabb bátorítást adna Washingtonnak a neki nem tetsző politikát folytató államok elleni erőszakpolitikájához. Ezt a felismerést tükrözi Alan Garcia perui elnök véleménye, amely a spanyol El Paísban jelent meg: „Megértjük, hogy nem lehet tökéletes demokrácia Nicaraguában, de azt is tudjuk, hogy ami van, az sokkal jobb, mint ami korábban (Somoza alatt) volt... Semmi sem indokolhatja a fegyveres támadást, vagy az inváziót Nicaragua ellen, legkevésbé a világ legnagyobb hatalma részéről.” Daróczi László
