Somogyi Néplap, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-14 / 139. szám
1986. június 14., szombat 5 Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA „AZ ÉN BALATONOM” Mirorf Béla kiállítása a Fesztiválban A balatonié ldvári Hotel Fesztiválban szállást kapott a költészet. Egy, a racionalizmusáról ismert publicista — Rózsa Ferenc-dí- jas újsáigíró — fotói révén, példázva a szinte közhelyszámba menő megállapítás igazát a lélek — főként az alkotóerővel áldott-vert lélek — kidsmenhetetlenségé- ről, behartárolihatatlanságá- ról. Ellenszenves póz, képmutatás lenne részemről, ha ezúttal — recenzensi minőségiemben — magam is meglepődést mímelnék, s úgy tennék, mintha e kiállítás döbbentett volna rá a Jávori-képek művészi értékére, csak azért, mert az olvasók, tárlatlátogatók között, érthető módon, most bizonyára sokan meglepődnek. Az az igazság, hogy a szenvedélyes hangvételű, helyenként pengeéles publicisztikák szerzőjéről,, a társadalom szinte minden .rezdülésére érzékenyen reagáló közíróról — noha gondosan titkolja — régóta tudom — s nem én egyedül —hogy fotósként is a legjobbak közé tartozik pátriájában. Csak egy példa az önreklámtól irtózó természetével kapcsolatiban: a Somogyi Néplap legnívósabb, a népszerűnek is mondható sorozatának, a „Somogyi tájak, emfoerek”-nek kezdettől ő a fotós-anoniimusa. Nem akarom a bennfentasség látszatát kelteni, de engedtessék meg még egy „háttérinformáció” : Jávori Bélának eddigi munkái (ez esetben csupán a tárlatra érett fotóiról van szó) jó néhány termet megtöltenének. A Fesztiválban 66 képet állított ki Az én Balatonom címmel. Több tételben vall a sokszor megénekelt, megfestett, fotózott tóról, s a „Közép-Európa legnagyobb édesvizű tavát” körülölelő tájról; s bár felvételei tanúsága szerint sokszor nézte a magasból (helikopterről), neki sem „térkép”, csupán földrajzi fogalom e vidék, hanem szülőföldjének része. Egyébként azt hiszem, azonkívül, hogy objektíve létezik a Balaton, amelyről egy sereg ismeretanyag sajátítható el, mindenkinek, aki valami módon kapcsolatba került vele, van egy sajátos „külön bejáratú” Balatonja is. Van Mészöly Gézának, Egry Józsefnek, Taikáts Gyulának, Fodor Andrásnak, Tatay Sándornak, van az őslakos siófokinak és a Bedegkérről, Torvajiról bevándoroltnak, a szezont végigasszisztáló pincérnek, kereskedelmi eladónak, a szakszervezeti beutaltnak, a villaitulajdoiTosnak és a fővárosból riportra leruccanó újságírónak. Jávori Béla Balatonja sokoldalú, érzékeny, szinte követhetetlenül változékony hangulatú: elandalító és izgató, szifcrázóain fiatal és öregesen megfáradt, himnu- szos és elégikus, de mindenek fölött és minden hangulatában gyönyörűséges. A festői jelzőnél a zenei jobban illik ehhez az öntörvényű világhoz. Az évszakok nagyszabású tételeiben a napszakok egymáshoz kapcsolódó motívumsort alkotnak, s a tételek együttese — Csíkvár Józssef rendezői elvét is dicsérve — egy sajátos, zárt kompozíciót. A tó fölött kibomió virradat mámorában az ifjúság hegedű- hangjai ébresztik a madarakat, a „déli verő” víz- és fényhullámai a Paganini- művek virtuozitását idézik, s a melagszagú estében fél- álomban dereng a kikötő. Sokat mondóan néma tárgyak — egy vasmacska, egy jelzőharang — emlékeztet a nyugalomra dőlt vízen- járók hétköznapjaira; egy vihar tépázta jegenyét — háttérben a túlsó part hegyvonulata — egy újabb égi- hábarú előszele borzongat: szinte érezzük a fa rémületét s azt a sokszor átélt, súlyos, vésztjósló percet, amely a legedzettebb vízi embert is szorongással tölti el. Vajon hányszor kell megnézni, mondjuk egy mólót ahhoz, hogy évtizedek taposta kövei között kivirágozzék a szomorúság? A legesztétiikusabb tétel a téli Balatont megjelenítő képsor. A téli tó előkelőén tartózkodó, nem mindenkinek nyilatkozik meg. Leginkább a nádaratóknak, de a hosszú, kihalt villasorok mögött egyedül bandukoló fotósnak is. E sorok írójának „Balatonjához” azok a művek állnak a legközelebb, amelyek az esti partok homályában tébláboló árnyék- embereket emelik egy sejtelmes, mitikus világba. A valóságban valószínűleg hor. ■i: ■ Szerencse fel? gászok voltak, itt azonban mintha az elveszett fényforrást keresnék. Szapudi András Péntek van! — dörzsöli a kezét M., majd bekapcsolja asztalán a rádiót. A lottó- szefllvényéket úgy teszi maga elé, mintha időzített bombákat hatástalanítana, óvatos lassúsággal helyezi egymás mellé valamennyit, s közben csendre int. Elhangzik az öt szám, szeme ide-oda cikázik az ikszek között, arca mind fájdalmasabb, lemondóbb. A szertartásnak hamlar vége; egy álommal ismét kevesebb ... Pedig hányszor elképzelte már, hogyan ugrik fel asztala mellől, jár indiántáncot; majd rohan haza — fizetés nélküli szabadságra. Most a legszívesebben betegállományba menne. Eddig nem hittem, hogy komolyan foglalkoztatták illuzórikus tervei — ko- ^mótosan osztotta el: mit kezdene a milliókkal. Ismerősömnek ragyogó két és fél szobás Iákása van, Lada 1200-asa és csinos felesége, akivél tudtommal jól él. Vágyakozása a nyeremény után valamiféle földöntúli hevület, hetenkénti ópium. M. nem pénzéhes. Azt sem hiszem, hogy ha nyerne, rögvest hátat fordítana a munkának, s végre hobbijának élve kanárikat festene a brazil őserdőben. M. szerencséjére vár kitartó konoksággal. Minduntalan fölemlegeti barátját, ákimek gépkocsinyeremény-betét- könyve már a második autót hozza a családba. Neki élete legnagyobb eredménye háromszáz forint volt, hármas találattal. Így mondja: eredmény. — Peches fickó vagyok — sóhajt. — Évek óta húsz szelvénnyel játszom, és semmi sem sikerül... Nincs kedvem vigasztalni. A szerencse és a szerencsétlenség határai viszonylagosak, beállítottság kérdése, hogy ki melyik birodalomban érzi magát. Van, aki úgy véli, hogy egész életében bal lábbal kelt fel, s akad ember, akit a sorscsapások sorozata sem tud meggyőzni arról: nem Fortuna kegyeltje, ismerősöm peches embernek tartja magát. Fura fejtegetéseiben mindig arra lyukad ki, hogy bár egzisztenciálisan, érzelmi és értelmi síkon megtalálta számítását, az azért mégiscsak disz- nóság, hogy még az iskolai tombolán sem húzták ki a számát, pedig — emlékszik, mintha ma lenne — tíz jegyet vett egyszerre. A számítás tehát bevált, a szám azonban nem jött be... Melyik a fontosabb? A költői kérdés M. esetében prózaivá válik; válaszolni kell rá, mert egymaga képtelen eldönteni. Tudniillik: ő mindenért megküzdött. Ügy lett mérnök, hogy anyjával bedolgozója volt egy szövetkezetnék; úgy talált feleséget, hogy az a bőröndön kívül semmit sem hozott a házasságba; úgy jutott a társasházi lakáshoz, hogy nem volt se éjjele, se nappala, és a kocsit is a részletek nyűge alatt vette. Márpedig a szerencse ingyenes, és nincs nagyobb öröm a váratlanul jött ajándéknál. Nem bocsátkozom vele filozófiai fejtegetésekbe, mert tudom: a számok embere. Ehelyett sorra veszem éléte sorsfordulóit. Szégyellem, de a hangom számonkérő. Pedig tudom, mennyi küszkö-' dés, lemondás, mennyi munka az ára M. jólétének. De miért baj az, ha valaki semmit sem kap ingyen? Miért nem látja be M., hogy életét átlagos — szükségszerű? — szerencse kíséri, hiszen mindenért, amiért ad, kap is?! Fortuna kegyére pályázni nemcsak lottószelvényekkel lehet. Ellenpéldát hozhatnék, amely ugye, arról szólna, hogy ákad ember, akinek se rendes családja, se normális Iákása — mégis elégedett, mert a fia ugyan nem jó tanuló. de nem is áll bukásra. Jó dolog nyerni. Mindany- nyian szeretnénk a lottón ötös találatot, sökan képzeletben már paroláztunk is a szerencsével. De eszünk ágába nem jut sorsunkat azért okolni, mert képtelenek vagyunk öt számot óltalálni. Ahogy ritka az olyan ember isi, áki csak a „nyereményeredménynek” tud igazán örülni. M. persze nem életunt, csak úgy érzi. most már méltán tarthat jogot az ő általa elnevezett véletlen szerencsére, amely váratlan ajándékkal lepi meg. De pechesnek tartja magát, pedig Fortuna kegyeltje lehetne, ha szépein tudna élni azzal, amije van, ha szakmájában is keresne néha célokat. Tamás Ervin A TAMAS BATYA ÍRÓJA 175 éve született Harriet Beecher Stowe Ritka az olyan irodaimí mű, amely miejgváltoízitatj& a világot. Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhó- ja című regénye se fordított rajta, de , ,Oroszországban sok földesúr azonnal felszabadította jobbágyait — írta Szerb Antal világirodlatam- történetében —, s ami ennél is több, a takarékos Skóciában a szegények pennyjei- bői ezer fant gyűlt össze a rabszolgáik felszabadítálsá- ra.” Amikor Abraham Lincoln az 1860-as éviekben, Észak és Dél háborújának iidejián tallállknzoitt az írónővel, azt kérdezte tőle: „ön tehát aiz a kicsi asszony, akinek a könyve ezt a nagy háborút kirobbantotta?” Nem a Tamás bátya kunyhója robbantotta ki, ám a mű hatása valóban elementáris vélt. Írója, Harriet Beecher Stowe, 1811. június 14-én született Észak-Amerika New England nevű államában. Apja, férje, minden fiútestvére református lelkész vólit. Mélységesen vallásossá nevéliték. Tanítónői oklevelet szerzett, s népes családjával jámbor, dolgos, egysizerű életet élt Cinoinat- tilban, a déli rabszoigaitárrtó államok közelében. Szinte mindennap látta, hogyan menekülnék észak felié a rabszolgaságból megszökött fiéketélk. Járt a déli álla- mioktaain, s azt is látta, hogyan élnek a gyapot- és rizst öleteken, a dohányülrtet- vényeken. 1850-ben a kongresszus olyan törvényt hozott, hogy az északi államok polgárainak is el kell fogni.uk és vissza kell adnd.uk a szökött 'rabszolgákat, aki pedig nem így cselekszik, azt a bontan várija. Észak falháborodott. Ennek az esztendőnek a telén fogott tollat Harriet Beecher Stowe, hogy megírja a maga küllőn föliháibo- rodását. „Jól emlékszem arra a télre — írta később egyik fiának —, amikor te egyéves voltál és 'én a Tamás bátya kunyhóját írtaim. Majd megszakadt a szívem a fájdalomtól, ha azokra a jiogtalansálgokra és kegyetlenkedésekre gondoltam, amelyeket a mi népünk követ él a rabszolgákkal szemben ... ” 1851 áprilisában fejezte he az első fejezetet, s küldte el a washingtoni National Era című lapnak. Az újság rögtön fölajánlotta, hogy közli folytatásokban. Már az első részek nagy feltűnést keltették. A regény 1852- ben konyváttaikbain is a világira került — százezer példányban vették meg az Égyesüüt Államokban. Sikerének titka: realizmusa, elevensége, s természetesen az, hogy olyas miről írt, ami akkor sokakat érintett, izgatott. S ma is népszerű, egyetlen olvasó gyerekkora sem múlik el nélküle. Nem ifjúsálgl regénynek készült ugyan, de a. Tamás bátyát is elérte a jó végzet, az lett belőle. A rabszotgaélet valóságos körképe, enciklopédiája : a négerek iszonyú szenvedéseit, kis örömeit egyaránt remekül ábrázolja. Az írónő fölrázó művet óhajtott írni, s ez sikerült is neki, de csak úgy, hogy nem pusztáin, politikusmó- dion agitált, hanem biztos kézzel, szinte tapimthatóan festette meg a négerek és uraik világát. Mesél, izgalomba hoz, vagyis igazi szépirodalmat álkot. Az írónő vallásos világszemlélete ngyan átüt rajita (á halálra kínzott Tamás bátya Isten inevében megbocsát kínzói - mjaik), sok helyütt szamtiimen- itális, túlzó, ám az i.noda- tomtönténet értékelése szerint: „Még ma is megrázó, s e minőségében ma is felveszi a versenyt Dickens alkotásaival.” Magyarországon először 1853-bam jelent meg a Tamás bátya kunyhója Irinyi Jótzsef fordításában, s ugyanabban az .esztendőben Beecher Stowe 18.53-ban írott maga védekezése is, amely a déli rabszolgatar- tóü vádjait cáfolta. Beecher Stowe a Tamás bátya kunyhója előtt csak néhány jelentéktelen elbeszélést írt, 1986-ban, Ikdlene- ven éve bekövetkezett haláláig pedig csak néhány jelentéktelen regényt. A Tamás bátya kunyhója azonban Szebb Antal szavaival : „ .. .inépkönyv lett: úgy tartozik hozzá az Egyesült Államokhoz, mint Petőfi költészete Magyarországhoz.” Mindmáig megrázó olvasmány mindenütt. F. L.