Somogyi Néplap, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-08 / 107. szám

1986. május 8., csütörtök Somogyi Néplap 5 Emberi sorsok — meseszép tájakon A hiteles dakiumentumér- ték és a létekre mélyen ható lúraiság egym ásra találásá­nak ritka pillanatát kínálja Kása Béla fotókiállítása a Kilián várasd művelődési központban. Sorsokról mesélnek a kicsi háziak, a munkaeszközök és hangszerek, a juhnyájtól nyüzsgő hegyi legelők, s leg­főképpen az arcok, az embe­rek. Kása Béla 1965 óta az NSZK-ban élt, ott végezte el a Képzőművészeti Főiskola fotótanszakát. A Stern-nek és más neves magazinoknak dolgozva is elsősorban a kis népek néprajza, munkás hét­köznapjai foglalkoztatták. Tavaly hazatelepült, s csa­ládjával! egy tordaisd paraszt- háziban él kézművességből és népzenélésből. Képein az egyszerű embe­rek életének szinte vala­mennyi mozzanatát meg­örökítette. A kalotaszegi la­kodalomban készült fotókon a régi népszokás elevenedik meg: a festett ládát vivő násznéptől az új menyecske- ruhájában büszkélkedő új asszonyig. A mulatókkal szemben az elmúlás, a gyász csendes szomorúságát idézi a zöld fennsíkon árválkodó sírkereszt, a homályos szo­bában elhagyottan üldögélő özvegy, a díszes szemfödél alatt nyugivó halottat körül­vevő sirató asszonyok. Az ünnepeknél persze .gyakoribbak a hétköznapok. Láthatjuk, hogyan veti'k be a füstös kemencébe a kenye­ret, milyen büszke tartással áll juhai között a széki pa- kuiár, hogyan púpozza a boglyát gyakorlott mozdula- tóikkal a kalapos paraszt- ember. Végigkísérhetjük a munka egyes mozzanatait a körösrévi fazekas műhelyé­ben, a favágástól az égető­kemence izzásán át a köcsö­gök vásári árusításáig. He­gyi Mózes saját készítésű vízimalmában serénykedik — viszi a búzát, tölti a ga­ratot. A képeken érződik, hogy készítőjük maga is ott jár ezek között az emberek kö­zött, ismeri gondjaikat, vé­gighallgatta élettörténetü­két. Különösen így van ez a zenészeket ábrázoló felvéte­leken. A hegedűsök, bőgő­sök belefeledkezve húzzák, vígan mulatva vagy nekike­seredve, teljesen átadva ma­gukat a muzsikálásnak. Lát­tukon szinte halljuk a vonó­juk nyomán előcsalt keser­gőket és pattogós ritmusú dallamokat. A figurák egy élet tapasz­talatát viselik magukon. Dénes bácsit az istálló ajta­jában, Rebeka nénit a szö­vőszék mellett örökítette meg a fotós. Mások ünnepi hangulatban „beálltak” a képbe. Borostás fénfiarcok, sok apró gyerekkel körülvett asszonyok. Különösen jók a cigányportrék: gyermekét szoptató anya, nagy bajuszú kovács — ölében kuporgó picivel, szekerük tövében üldögélő vándorcigányoik. Mesélnek a házak is. Égszín­kékre festettek, tarackéi hó­fehérek, némelyik szépen fa­ragott tornáccal, mások egy­máshoz dőlő nyomorúságban. Jani bácsi vízpart! kunyhó­ját már az elíburjánzó nö­vényzet vette birtokába. Néprajzról vall az építke­zés, a kézművesek, a házak­ban tevő tárgyak, de legfő­képpen az öltözet. Bőráncú szoknyában, fejkendőtben az asszonyok, gazdagon díszí­tett „meüilyestoen”, kajla ka­lapban a férfiak. Az életképeknek szinte mindig a lankás vidék, a zöldellő fennsík, s a távoli, fenyvessel benőtt havasok adják a hátteret. Különösen szép kompozíciót alkotnak a felámított kendertoúpok az ócska szekérrel, az alko­nyatiben baktató, vagy a füg- gőhídon lépkedő, munkából hazaballagó emberek. A ma­guk saját művészi eszközei­vel megfogalmazva mind egy hagyományait őrző, tragé­diákat hordozó, de élni vá­gyó közösség életének hite­les hírmondói. Tersztyáinszky Krisztina Szigethy-Gyula János gyermekkoráról sohasem nyilatkozott. Mindössze any- nyit mondott: „Szüleim ko­rán haltak meg, tragikus kö­rülmények között.” Nagybátyja beadta a nagyenyedi kollégiumba, ahol mint szolgadiák ingye­nes elhelyezést nyert. Jól ta­nult, dicséretes magavisele­tét tanúsított. A kolozsvári Farkas utcai kollégiumban tett érettségi vizsgát. Ott is­merkedett meg Gyulai Pál­lal; az megkedvelte és meg­ígérte támogatását Pesten, Mire János pár nap alatt a pesti orvosi egyetemre való felvételét elintézte, márany- nyi tanítványt szerzett szá­mára, hogy azokból — és némi ösztöndíjból — fenn tudta tartani magát. Ugyan­csak Gyulai ajánlására ke­rült házitanítónak az Inkey családhoz, ott szeretettel fo­gadták a szerény, de okos fiatalembert, s a nyári szü­netekben magukkal vitték somogyi birtokaikra, főleg Felsőbogátra. Szigethy-Gyula János sza­bad idejét Wagner belgyó­gyászati osztályán töltötte. 1868-ban avatták orvosdok­torrá. Továbbképzésre Lum- miiczerhez állott be a Rókus kórházba; ott súlyos tífuszon esett át. Emiatt fogadta el az Inkey család ajánlatát, a felsőbogáti uradalmi orvosi állást. Akkor ismerkedett meg Béíaváry Emíliá­val, akinek faltűnt, hogy a délceg ifjú minden bálon megjelenik, de so­hasem táncol. Egy alka­lommal megkérdezte tőle, Harminc évig a kórház élén hogy mi az oka ennek. A halk felelet így szólt: „Szü­leim emlékére megfogadtam, hogy sohase •. fogok táncol­ni.” A leá-.y nem tudott válaszolni, mert valami fur­csát érzett a szíve táján .. ami aztán egész életében el­kísérte. Pár nap múlva Szigethy-Gyula feleségül kérte Emíliát, s az boldogan mondta ki az igent. De Pestre nem volt hajlandó felköltözni, nem akart oly messzire menni szüleitől. Já­nos nem is erőltette, mert már megszerette ő is a dim- bes-domfoos Somogyot is. Sürgősen megszerezte Pesten a sebészeti és szülészeti szakképesítést, majd kihir- dettette diplomáját a megyei nagygyűlésen mint uradalmi orvos. 1870. július 25-én váratla­nul elhunyt Töltényi János, a kaposvári kórház igazga­tó főorvosa. A megürese­dett állás elnyeréséhez Szi­gethy-Gyula Jánosnak — mivel a megyében idegen volt és túlságosan fiatal is — nem volt sok esélye. Ek­kor az Inkey család vetette be tekintélyét. Kapcsola­tai olyan jók és kiterjedtek voltak, hogy mind Janko- vich László főispán, mind Csépán Antal alispán meg­ígérte támogatását. És Szi­gethy-Gyula Jánost megvá­lasztották kórházigazgató fő­orvosnak. Kinevezését 1870. november 7-én vette át a főispántól. Az új igazgató szörnyű ál­lapotokat talált a kórter­mekben. A túlzsúfoltság meggátolta a tisztálkodást, az ápolást és a kezeléseket egyaránt. A betegek rend- szertelen csoportokban fe­küdtek nyomorúságos fek­helyükön; a betegségek sze­rint való elkülönítés szinte lehetetlennék látszott. Az igazgató átmenetileg leállí­totta a betegfelvételt és eré­lyes kézzel rendet teremtett. Közben sürgős kórházi je­lentéseiben pontos adatokkal az alispán elé tárta a bujá­kéiban és elmebajban szen­vedő betegek oly mértékű szaporodásának problémá­ját, amely miatt „a leghide­gebb télben is a kórházi se­gélyre igazán rászoruló, sú­lyosan szenvedő betegeket kénytelen elutasítani a túl­zsúfoltság miatt”. Ez a be­advány bírta rá a megyét, hogy az igazgató részére — a kórházi ágyak helyét le­foglaló hivatali lakás helyett — a kórházzal szemben (a mai Május 1. utca 62. szám alatt) lakásról gondoskodjék. Még abban az évben beköl­tözött az igazgató és csa­ládja az új lakásba, a régi helyén pedig megnyílt a 36 ágyas női nemibetegosztály. E megoldás nem oldott meg minden gondot, mert az alispáni indoklás szerint „a köznép egyre jobban megis­merkedett a kórházzal, az ott folyó gondos kezeléssel, tehát fokozott mértékben ke­reste föl.” így, az igazgató sürgetésére, 1877-ben a fő­épülettől északra egy új épületet emeltek az elmeba­josok, főleg a dühöngök szá­mára. A földszinten a kony­hát, a raktárakat, a fürdő­szobát helyezték el. így a főépületben már 137 ágy ál­lott rendelkezésükre 25 szo­bában. 1884-ben a folyton növek­vő betegforgalom miatt a felvétel csaknem teljesen el­akadt. Az igazgató jelentésé­ből kiderült, hogy bár még az ágyak közeit is fekhe­lyekké alakították, mégsem javult a helyzet. Az alispán erélyes fellépésére sürgősen, 1887-ben felépült a főépület nyugati végén, déli irányban egy új épületszárny. A kór­ház hat új, világos, jól szel­lőztethető, 45 ágyra beren­dezett kórteremmel és mo­dern műtővel gazdagodott. „Csak ezen túl volt lehet­séges a betegek igazi elkü­lönítése,, a földszinten nőbe­tegek, az emeleten pedig férfibetegek számára ...” Csépán Antal alispán érde­meit az új szárny déli felén emléktábla őrzi. A kórház fejlődésében a következő lépés 1897—98- ban következett be: 120 ágyas ideg- és elmeosztály épült. Az 1896. évi kongresszu­son a kórházigazgató az or­szág szakembereinek bírála­ta alá bocsátotta a kapos­vári kórházban hat év óta működő másodrendű bába- tanfolyam működését. En­nek révén kaptak okleveles szülésznőt a megye kisebb községei, s fokozatosan el­tűntek a cédulás és paraszt­bábák. Tauffer Vilmos pesti professzor a kórházat példa­képül állította az ország ■többi kórháza elé. 1899 decemberében az igazgató fia Pesten tífuszban megbetegedett. Apja fel­utazott hozzá és örömmel ál­lapította meg, hogy túl van a veszélyen. Búcsúzáékor így szólt hozzá: „Meggyó­gyultál, mert neked élned kell, fiam! Reád nagy fel­adatok várnak a családiban és a kórházban egyaránt!” Lábadozó fiával ekkor be­szélt mélyen meghatva utol­jára. Úgy érezte, hogy — ha igyekszik is eltitkolni — na­gyon elfáradt, és nem sok ideje van már hátra. Az 1900-as év első fele a tervezgetéssel telt el. Las­san, akadozva ment a mun­ka: az igazgató közismert fiatalos lendülete egyre csökkent. Keveset tárgyalt, sokat pihent. Az osztályos vizitekről el-elmaradt, pedig azok voltak élete legkedve­sebb órái. A nyarat nem bírta, néha napokig feküdt. Ősszel elnézegette a sárga- piros hulló faleveleket, szü­leire gondolt. December 14- én nagyon leverten érkezett haza a kórházból. Másnap vért hányt. Sándor fiát hí­vatta (rögtön telefonáltak is érte, hogy utazzon, de mire december 16-án megérke­zett, apját már eszméletlen állapotban találta. A műtét kifogástalan volt, a belgyó­gyászati módszerek sem se­gítettek. Szigethy-Gyula János december 19-én, éjfél előtt meghalt. A kórházat végrendeletében hűséges fia erős kezeire és szerető szí­vére bízta. Dr. Franki József A véradás életmentés Az emberi élet szépsé­gét, boldogságát sok min­den biztosíthat ja: a jó életkörülmények, a béke és biztonság, a végzett munka szeretete, a meg­becsülés. A legfontosabb azonban maga az élet és az arra való képesség: az egészség. A betegségek megelőzéséhez és gyógyí­tásához nélkülözhetetlen az emberi vér, mely mes­terséges úton nem állítha­tó elő és semmi mással nem pótolható. A súlyos balesetek, nagy műtétek rendszerint jelentős meny- nyiségű vérvesztéssel jár­nak. A beteg életét ilyen­kor csak a transzfúzió mentheti meg az orvosi beavatkozás mellett. A tüdő-, szív-, agyműtétek, bizonyos gyomor- és vese­műtétek csak vérátömlesz­tés védelmében végezhe­tők. Egy szívműtéthez ál­talában 10 palack vér szükséges. A vérátömlesz­tést nemcsak az elvesztett vér pótlására használjuk, hanem a különböző beteg­ségek gyógyítására is. Vért adunk mérgezéseknél, sú­lyos vérszegénységnél, a véralvadás különböző za­varainál. Örökletes vérzé­kenység esetén a beteg egy foghúzás után elvé­rezhet, ha nem pótoljuk a hiányzó alvadási fak­tort. Egyes betegek csak sorozatos vérátömlesztéssel tarthatók életben. Például a fehérvérűségben szenve­dők sorozatos vér-, illetve vérkészítmény-adással hosszú évekig megőrizhetik jó állapotukat. A vérrel történő gyógyítás tudomá­nya az elmúlt két évti­zedben igen sokat fejlő­dött. A vérátömlesztés egyre növekvő mértékben nem az úgynevezett „tel­jes” vérrel, hanem a vér alkatrészedből előállított készítményekkel történik. Egyetlen palack vérből sokféle vérkészítmény ál­lítható elő: vörösvérsejt-, fehérvérsejt-, vérlemezke­koncentrátum, plazma, kryopraecipitátum stb. Az utóbbi időben egy­re gyakrabban van szük­ség a vér olyan alkotóré­szeinek pótlására, amelyek hatékony formában fris­sen levett vérből állítha­tók elő. A fehérvérsejtek, vérlemezkék, véralvadási anyagok koncentrátuma kizárólag friss vérből ké­szíthető. Szívműtétekhez is csak friss vér használ­ható fel. A vér az emberi szer­vezet nélkülözhetetlen ré­sze. Más számára átadni azt, ami a tulajdonunk: önzetlenség. Vért adni másnak, sőt annak, akit nem is ismerünk, az em­berbaráti szeretet, a huma­nizmus egyik legszebb megnyilvánulása. Ma már gyógyszerek ezrei, modern ■gépek és műszerek sokasá­ga segíti az egészségügyi dolgozók munkáját. Egyet­len eset van, amikor gyógy­szer és gép kevésnek bi­zonyul: ha az emberi éle­tet vérrel vagy vérből ké­szült gyógyszerekkel lehet megmenteni. Ilyenkor csak a véradó által nyújtott se­gítség lehet eredményes. Köszönet azoknak, akik az életmentő vért adták, de köszönet a szervezőiknek is, akik mások meggyőzése útján biztosították, hogy egyetlen rászoruló se ma­radjon segítség nélkül. A köszönetét azok nevében mondjuk, akik vért kap­tak, de tolmácsoljuk a be­tegek hozzátartozói nevé­ben is. A gyermeküket visszakapó szülők, férjért, feleségért aggódó házas­társak, a szülők életéért aggódó gyermekek nevé­ben. Munkánk, mely az emberi élet megmentésé­ért, meghosszabbításáért, a betegségek megelőzésé­ért folyik, sok energiát, odaadást igényel, de min­den véradás, minden meg­gyógyult beteg a legtöbbet adja ezért: hitet az em­berben. Dr. Tóth Ágnes 100 éve született dr. Hajdú Gyula Köztiszteletben álló harcos és tudós volt dr. Hajdú Gyula, aki a felszabadulást megért és utána még évti­zedekig eredményesen tevé­kenykedő 1919-es vezetők csoportjába tartozott. Száz évvel ezelőtt, 1886. május 8-án Somogyszilben látta meg a napvilágot. Jo­gi tanulmányait a főváros­ban végezte. Már egyetemi tanulmányai idején tagja lett a baloldali, radikális di­ákköröknek, majd pedig 1907-től a Szociáldemokrata Pártnak Pécsen. A jól képzett, a politika iránt érdeklődő fiatal ügy­véd marxista szellemű cik­keket írt, s ezeket a pécsi Munkás című lapban jelen­tette meg. Ezzel és a ma­gatartásával elnyerte a mun­kások bizalmát, s így ő kép­viselte őket a városi tör­vényhatósági bizottságban. Hírneve tovább nőtt azzal, hogy elvállalta a munkások védelmét a század eleji po­litikai perekben. Az első világháború idején őt is behívták, de akkor sem szakadt meg a kapcso­lata a munkásmozgalommal. A polgári demokratikus for­radalom napjaiban nagy ha­tású szónoklatot mondott több népgyűlésen. A somogyi származású Hajdú Gyula a Tanácslküz- tárasság kikiáltása után ke­rült újra kapcsolatba szülő­megyéjével. Ekkor Kapos­várra jött, s a 44. vörös dandár politikai megbízottja lett. Sokat tett azért, hogy Pécs vidéki bányászok, sze­gényparasztok nagy számban jelentkeztek vöröskatonának. Ebben az időben kapott kor­mányzótanácsi biztosi meg­bízást a meg nem szállt ba­ranyai területekre is. A ta­nácskongresszuson megvá­lasztották az országos el­lenőrző bizottság tagjának. Visszaemlékezésében, amely Harcban elnyomók és meg­szállók ellen címmel jelent meg 1957-ben Pécsen, kitért arra, hogy nagyon baráti és elvtársi kapcsolatban állt Latinca Sándorral, Tóth La­jossal, Schneller Bélával és Szalma Istvánnal. A Tanácsköztársaság meg­döntése után az emigráció évei következtek: Ausztria, Szovjetunió, Olaszország, majd a második világhábo­rú idején Franciaország adott neki menedéket, ö is ott volt a III. Internaconá- lé 1921-es moszkvai kong­resszusán, mint a KMP kül­dötte. A felszabadulás után nyolc évig Pécs kommunistáit kép­viselte az országgyűlésben. Számtalan fontos beosztás­ban volt, 1949-től 1969-ig, a nyugdíjazásáig a budapesti Eötvös Loránd Tudomány- egyetem nemzetközi jogi tanszékét vezette. 1966-ban fogadták az ELTE díszdok­torává. Munkásságáért, forradal­mi tevékenységéért többek között megkapta az Állami díj II. fokozatát, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, a Munka Érdemrend arany fokozatát. Dr. Hajdú Gyula 1973. au­gusztus 21-én hunyt el, s Pécsen temették el. Somogy- szil és Pécs díszpolgára, a következetes forradalmár harcos és a jogtudományok doktora olyan életutat járt be, amely ma is példa lehet a közéletiséget vállaló értel­miségiek számára.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents