Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-14 / 86. szám

1986. április 12., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A TISZTELENDŐ nyörűséges tapsonyi lány, úgy hívták, hogy Beneze Vilma. Talán azért emlékszem még a nevére is, mert csudaszép lány volt, 'min­denki őt nézte.” A fogházban Jókait olvasott. Bizonyára nála volt a breviáriuma is, lehet, hogy mi­előtt a tisztek megérkeztek, breviáriumo- zott. Pap volt. Marxot, Lenint nem való­színű, ho,gy ismerte, ő Jézustól tanulta a kommunizmust. Úgy gondolta az igazságért hevülő egykori kitűnő tanuló, hogy csakis akkor lesz méltó az úr kenetére, ha a sze­gényekkel tart, s nekik mond jó hírt, evan­géliumot. Húsvét vasárnapján ő celebrálta a nagymisét a marcali templomban. Prédi­kált is. Hirdette a feltámadást, s az üdvö­zítő nevében kemény 'bírálattal illette a föl­di hatalmasságokat, akik lövészárokba küldték az ember fiát, s vérözönt hoztak a világra. A szenyéri parasztfiú, akiben a szeminárium tanárai a jövő nagy egyházi szónokát sejtették, nem cáfolta a „valde bonus” (igen jó) minősítést. Nem rejtette véka alá lesújtó véleményét a szülőföldje népét fojtogató nagybirtokrendszerről, de az egyházi hierarchiában tapasztalt ellent­mondásokra, egyenlőtlenségekre is fényt de­rített. Prédikációjának hatására a marcali hívek még aznap délután plébánosukká vá­lasztották. „Per amorem Dei” sápadozott a sekres­tyében Rumi plébános úr, aki végighall­gatta Simon József prédikációját. Valószí­nű, ezúttal' megbánta lustaságát, hogy csak a kismisét vállalta húsvét vasárnapján, s hagyta, hogy ez a „forrófejű ifjú titán” lépjen a szószékre. Rumi plébános urat ugyanis már jó ideje nem érdekelte más, csak a saját zsebe, s hogy a marcali paró­kia óriási padlásáról sose fagyjanak ki a földi javak. Elihadarta a szentírást, régóta nem elmélkedett az értelmén, híveiben is csak a „párbórfizetőket” látta, a lelkűkkel mit sem törődött. Már unta a papi teendő­ket, a szertartásokat, a hittanórákat, szí­vesebben üzletelt, kupeckédett, feketézett: Simon káplán bizonyára úgy vélte, hogy a haragvó Jézus, aki kötélből ostort font, hogy a templomból kiűzze a kufárokat, az első csapást Rumi plébános úrra mérte vol­na. „Alázattalbátor vagyok jelenteni Öméltó­ságának, hogy Simon káplánom hűsvét va­sárnapján a szószékről prédikáció helyett ■ ilyenféle kijelentéseket tett: (...) míg a veszprémi püspöknek 150 ezer holdja van, őneki 500 korona fizetései...) Minden elő­zetes, akár velem, akár híveimmel történő megbeszélés nélkül a plébánost kitessékelte javadalmából, az engedelmességet az egy­házi felsőibibség iránt nem igen hangsú­lyozza, sőt bizalmatlan, gyanakvással visel­tetik. Ezek után alázattal kérem Öméltó­ságát, kegyeskedjék őt kihallgatni (mert a szószékről is kijelentette, hogy a püspök nem hallgatja meg papját, csak ítél fölöt­te), a további intézkedéseket az egyház és híveim lelki javára megtenni.” Rumi feljelentő levelével csaknem egy- dőiben ért a püspökhöz Simon távirata, amelyben „fiúi tisztelettel” beszámolt a történtekről, a marcali hitközség megala­kulásáról, s arról is, hogy őt plébánossá választották. A veszprémi püspök ezután két levelet küldött Marcaliba. Egyet Ruminak, egyet a káplánnak. Az utóbbinak a többi között ezt írta: „(...) azon elszomorító dologról ér­tesültem, hogy míg más papjaim húsvétkor a feltámadásról prédikálnák, s a hívekben a hitet erősítik s visszavezetnek, ébreszte­nek az értük sokat szenvedett, de dicsősé­gesen feltámadott üdvözítő s az ál ,1a ala­pított egyház Iránt, addig Tisztelendőséged húsvéti prédikációját arra használta, hogy izgasson a püspöke és plébánosa1 ellen és nyíltan bírálat tárgyává teg> e az egyház bizonyos intézményeit (....) A szeretet he­lyett tehát ön konkolyt hint az egyház leg­nagyobb ünnepén, a ragaszkodás helyett hí­veiben bizalmatlanságot kelt és elégedet­lenséget szít a püspök, a plébános ellen (...). nem átallott annyira eltévelyedni, hogy a híveket kizökkentette a lelki egyen­súlyból, délutáni gyűlésre egybehívja, hogy magát lelkésznek megválasztássá (...) önt ezennel a szent engedelmesség erejénél fogva arra kötelezem, hogy előttem 8 napon beiül megjelenjék (...) addig is jelen leira­tom kézbesítése napjától önt minden egy­házi ténykedéstől ezennel felfüggesztem, s kihallgatása, után és annak eredményeként fogok további alkalmazása iránt intézked­ni, de már most kijelentem, hogy a történ­tek után önt jelenlegi állásában meg nem hagyhatom. Jóakaró főpásztora1: Nándor.” Rumi és a tapsonyi esperes Széchenyi grófnál is bevádolta Simont, aki püspöki beiktatás nélkül ugyan, de a nép bizalmá­ból plébános lett Marcaliban, majd lelkes beszédekben pártolta a termelőszövetkeze­teket, s arra bíztatta a népet, hogy védje meg a Tanácsköztársaság vívmányait. Jó­zsi gróf, érthető módon, nagy megértéssel hallgatta a két pap szavait, amelyeket ké­sőbb, minden bizonnyal megidézett „ked­ves vendége”, Prónay előtt is. A fogházban Jókait olvasott. Jókainál a forradalmárok, szabadsághősök szépen hal­nak meg. Még az ellenfelek is tisztelettel viseltetnek irántuk. Nem verik őket fél­holtra puskatussal, bikacsökkel, nem szúr­ják ki a szemüket, nem törik össze a csont­jukat, nem akasszák őket a legközelebbi fára, mint hajdan statáriumkor az útonálló rablógyilkosokat. A XIX. századi íróknak sejtelmük sincs a XX. század vandalizmu­sáról. A gyötrelmes órákban vajon miféle gon­dolatok jártak a pap fejében? Talán Sze- nyért, szülőfaluját látta maga előtt... Szü­lei portáját, az udvart, ahonnét egykor egy augusztus végi napon, remegő szívvel in­dult el, hogy városi iskolában folytassa a tanulást, a tudós premontrei atyák gimná­ziumában. Mert a tanító úr azt mondta az apjának, Simon, János 10 holdas, paraszt- embernek, hogy taníttatni kell ezt a Jóska gyereket, hiszen fényes tálentumokkal aján­dékozta meg az Isten. A gimnáziumban az úri kölykök lenézték, hiába volt jeles ta­nuló. „Csekélység ez Krisztus megaláztatá­sához képest, tűrj békességgel. Majd ha felöltöd a kék reverendát, minden másként lesz...” A szemináriumban a jók között is a legjobb. „Nagy igehindétő válik belőle. Valde bonus.” Talán a szenyéri templomot látta maga előtt, az Árpád-kori alapozású zömök épü­letet lőrésszerű ablakaival, s hallotta a hús­véti harangszót. A templom körül régi sí­rok, köztük a Simon ősöké. Régi ministrá- lások r-orátékon, éjféli miséken. Anyja és apja arca ... A kétségbeesés árnyékai, ami­kor Gyuri halálhíre megérkezett. „És most én is elmegyek”, villant át rajta, „anyám­nak nem lesz már fia.” Talán jobb lett vol­na meghúzódni egy nyugodalmas cellában — lehet, hogy ez is az eszébe jutott —, en­gedelmesen térdepelni az' imazsámolyon, s az úrhoz könyörögni a szenvedőkért, a megnyomorítottakért. Talán jobb lett volna elhárítani a marcali nép bizalmát, amikor érte mentek Szenyérre, s szinte diadalme­netben vitték vissza a plébániára. Vagy, ha már kihúzta a kardját az igazság mellett, miért nem menekült a bukás után? Miért nem hallgatott tanár ismerősére, aki, mi­előtt külföldre indult, meglátogatta őt Sze- nyéren, s hívta magával? De akkor apja, tisztességben megőszült Simon János is azt mondta: „Az én fiam nem .vétett sem az egyház, sem a törvény éllen. Miért mene­külne?” „Múljék el tőlem e keserű pohár!” Amikor Rumi rádöbbent szörnyű bűné- . e, hogy vadállatok karmai közé juttatott egy tiszta, tisztességes embert, kétségbe­esetten rohant kegyelmet kérni. Prónay — ez a kétméteres szadista, akiben feltehető­en nemcsak a kétkezi dolgozók, hanem a szellem emberei iránt is a nehézfejűék en­gesztelhetetlen gyűlölete égett — hidegen fogadta a lelkifurdalástól remegő plébánost. „Papoknak, tanítóknak nincs pardon. Ök tudták, mit cselekszenek." Az országdermesztő tragédia után Rumi sem akart többé Marcali plébánosa lenni. Otthagyta kényelmes ^parókiáját, hatalmas padlását, kamráját, dús javadalmait, s ön­nön leikétől űzötten G öl lébe menekült. De ott sem talált nyugalmat, feloldozást. A té­boly beköltözött hozzá ai papiakba, s nem hagyott békét neki. Mint egy antik sors- tragédia hőse, gyertyával a kezében fárad­hatatlanul járta' az ódon szobákat, s elve- szejtett káplánját kereste. „A gyertya ol­vadéka vastag •! borította papi talárját...” („Én vagyok az utolsó Simon Szenyéren, özvegy Káplár Mihályné Simon Julianna. Első unokatestvére a papnak. A nővérem, Reza pár hete halt meg Somogyzsitfán, ve- —le kellett volna beszélnie, ő sokkal többet tudqtt róla, mint én. Reza már az újmisé­jén is koszorúslány volt, együtt nőttek, együtt játszottak gyerekkorukban. Mesélte, hogy a legtöbbször papost játszottak. Jóska misézett, áldoztátott, esketett. Az anyja fe­hér karinget varrt neki, abban hajladozott a/, oltár előtt, amit a fészerben állítottak föl. Amikor kiásták szegényt a gróf kuko- ricaföldjén, a Reza ismert rá. Diákköri ing volt rajta, a gyolcsába belevarr.ták a kol­légiumi számát. Erről ismert rá a nővérem. Nyugodjék...”) Szapudi András „Mehettek már Marcaliba Simon paphó meggyónni” (Hamburger Jenő) 1919. augusztus 28-án, uzsonnaidőben. Az asszonyok bevitték a kosztot („az uram éppen, hogy meguzsonnázott, emlé­kezett Loyrenicsné”), elbeszélgettek az ott­honi dolgokról1: „a kisfiú szépen, fejlődik; Pista már alig várija, hogy megkezdődjék az iskola”; „ne aggódj, apjuk, van még elég eleségünk”; — az udvar,, mint máskor is, ha bejöttek az asszonyok, megtelt zson­gással, edénycsörömpöléssel, az ismerős börtönőrök unott arccal téblá’boltak a fog- lyók és a hozzátartozók között. Akkor már 2—3 hete tartott a rabság. Kezdetben a zsidó iskolában őrizték az em­bereket, majd ide, a járásibírósági fogházba kísérték őket. Ügy tetszett, nem leselkedik rájuk életveszély. Napközben olvasgattak, sétálgattak, beszélgettek („könnyen meg­szökhettünk volna, de nem féltünk”, emlé­kezik vissza Böröcz cipész). Az esetleges bírósági tárgyalástól nem vártak szigorú ítéletet. („De hiszen nem csináltam semmi rosszat”, nyögte az összetört Dovrenics, mi­előtt felakasztották.) Rendszerint este 7 óráig maradtak a, hoz­zátartozók, valószínű, augusztus 28-án sem távoztak volna előbb. Kellemes, nyár végi délután volt. Bágyadt ég, fakuló lomb, ^bé­kebeli” kemény gallérok, mellények, kéz­elők, s némi maradék verőfény, hangulat a XIX. századból. Sokan találni észre sem vették mindjárt a tiszteket. A kiskapun jöttek be „hosszú tol­lal a sapkájuk miellett, s valami csörömpö­lő körömforma volt a karjukon”. Sorako- zót rendeltek el, egy közülük papírlapot hú­zott elő a zsebéből. Neveket olvasott, ke­mény, parancsolláshoz szokott hangon, mint­ha vezényelne. A szólítottak közt volt Lov- renics is, aki éppen, hogy elfogyasztotta az uzsonnáját. „Az uram Lobi igazgató-tanító és Simon káplán mellett állt.” Lovreníiicsné, miután akkurátusán összehajtogatta és szatyrába tette a ropogósra vasalt kenyér- ruhát, láthatta, amint az urát puska tussal szájib avágják. A papot a hajánál fogva ragadták meg. Ütlegelték, lerántották a földre. „Egy pa­pot! Jézusom, egy papot!” „Dús, kondor haja volt Jóska bátyám­nak, akarom- mondani a papnak. Szép pap volt. Magas, karcsú. Emlékszem, az újmi­séjén engem is megáldott itt, a szenyéri templomiban. A szülei, János bátyám és Anna néném igen büszkék voltak rá. Ö volt a szemük fénye, meg a vigasztalásuk, miután az elsőszülött fiuk, a Gyuri, a vi­lágháborúban, TarnoipolnáL ellesett, 1917- ben. Ugyanabban az esztendőiben szentelték pappá a Jóskát. Olyan 10—11 éves gyerek- lányka voltam akkor, de azért jól emlék­szem az újmiséjére. Tudja, igazi lakodal­mat tartottak, mint esküvőkor szokás. Em­lékszem, ott volt a vendégek között a hősi halált halt Gyuri menyasszonya is, egy gyö­

Next

/
Thumbnails
Contents