Somogyi Néplap, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-21 / 92. szám
1986. április 19., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS TÓDOR JÁNOS Világot jelentő deszkák Alighanem a Terézia című meglehetősen középfajú színmű volt a tavaszi évad legkönnyebb darabja. Mi, színpadi díszletezők legalábbis azt szerettük legjobban. A színpadképet egy több emelet magasságba kígyózó ódon falépcső uralta, amelyet pillanatok alatt felállíthattunk vagy lebonthattunk, aszerint, hogy éppen mit kívánt a soros jelenet. Persze a magyar szerző darabja vonzalmunkat nem elsősorban emiatt érdemelte ki. A második felvonás elején volt benne egy felejthetetlen „esemény” — vissza- idézésekor most is pajzán izgalom vesz rajtam erőt —, amikor is a Terézia unokahúgát alakító, csodásán ingerlő combokkal megáldott fiatal színésznő felállt az ebédlőasztalra, és mélyen a közönség irányában előrehajolt. Ilyenkor kilátszott a teljes berendezés, úgyhogy mi, színpadi segéderők a háttérfüggönyök mögül egymást taposva kukkoltunk, s szokásunkkal ellentétben, minden este áhítattal vártuk a vörös kis dizőz jelenését. Utólag belegondolva már biztos vagyok benne, tudott arról, hogy hátul is van közönsége. A tizedik előadás után már valóságos szivárványt láttunk a pimasz kis popsit elfedni hivatott, minden este más és más színű aprócska fehérnemű helyén. A színképelemzés, alantas beosztásunk folytán, természetesen hiú, ám örök ábránd maradt mindannyiunk számára. A Teréziából így azután csak a falépcső és a művésznő feneke maradt meg emlékezetemben. A Carment viszont kifejezetten utáltuk. Nem csupán a nehezen mozgatható, otromba díszletek miatt, amelyeket, forgószínpad híján, félóránként ide-oda kellett mószerolnunk; elsősorban az idióta statisztéria borított ki bennünket, akik úgy nyüzsögtek a színpadon, mint legyek a vágóhídon. A Don Carlos már jóval simább ügy volt, abban csupán egy háromméteres keresztet kellett beállítanunk, és máris jók voltunk három hosszú felvonáson át. A hülyeség netovábbját (úgy vélem nem csupán díszletezői szempontból) a Gül Baba című nagyoperett képviselte, amelyben életemben először és utoljára, reflektoroktól megvilágítva a világot jelentő deszkákra léptem. Alkalmanként negyven forintért statisztáltunk, fényes török bugyogóban, hosszú kaftánban, piros turbánban ; Gül Baba leányát hordszékben hurcolásztuk, Gábor diákot rácsos cellájában smasszerként vigyáztuk. Egyszer, előadás előtt, alaposan felöntöttünk a garatra a színház mögötti István pincében, s elérkezvén jelenetünk, a diák tömlöcét szimbolizáló vasakba kapaszkodva szunyókáltunk, mint valami felcicomázott cirkuszi lovak, eközben pedig Gáborunk, a rácson túli világnak, sanyarú sorsáról miákolt. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy a színpadra érkező cigánylánnyal (lehet ám, hogy halászlány, Gábor diák ex-barátnője) egyirányban elkezdjük tolni a sínekre szerelt zárkát, lassan, komótosan, mintegy kifejezve ezáltal is minden vágyakozás szemünk előtt elsuhanó reménytelenségét. Mi ehelyett azonban beárnyékolt szemekkel (és tudattal) bóbiskoltunk, nem véve észre az ügyelő sürgető integetését, Gábor diák kétségbeesett pisszegését. Mikorra is felismertük, hogy ránk vár mindenki, felriadva az állapot nélküli állapotból, hatalmasat taszítottunk a kerekeken gördülő börtönön. A mezétlábas szubrett elhaló sikolyát a dugig telt ház vastapssal jutalmazta — mint egyébként mindent ebben a művi és kretén népszínművészetben —, azt gondolván, hogy az még a könnyfakasztó produkció része, holott csak brutális akciónk-amputáci- ónk elleni fájdalmas tiltakozás volt. Lábát még az előadás alatt begipszelték, minket pedig csak azért nem rúgtak ki, mert amúgy rendes gyerekek voltunk. Csupán egyhavi munkabérünk bánta a „műtétet”, akárcsak Gül Babáé, aki láthatóan és hallhatóan ugyancsak maxosan kornyikálta végig rózsás szerepét. Tehát imádtuk Teréziát, gyűlöltük Carment, rettegtünk Gül Babától, Caligulával viszont egészen jól ösz- szejöttünk, a színházzal átelleni tiszti klub presszójában. Camus drámáját a „kegyetlen színház” törekvéseinek jegyében vitte színre a pályakezdő rendező, meggyőzve az őrült császárt megjelenítő színészt, hogy már hetekkel a bemutató előtt hasonuljon szerepéhez, s naponként élje meg Caligula személyiségének külső és belső extravaganciáit. A színész borostás volt és elhanyagolt, szeszektől ápo- rodottan tévelygett az áprilisi napfényben. A folyamatos koncentráció nyomán meditációi néha olyannyira jól sikerültek, hogy díszletezői segédlettel kellett a színházba áttámogatni. Cipeltük naponta a zongorát, és a balhé érezhetően a levegőben lógott. A zongoracipelés ezen a „pályán” szó szerint volt értendő, hiszen a nagy színházból a kamarába minden reggel átkín- lódtuk a kopott Bösendor- fert, amiért is esténként és per kopf százötven forint ütötte a markunkat. Nehéz így utólag körülírni a feszültség okát, mibenlétét, tény azonban, hogy olykor az emberek feje kuglóffá dagadt az indulattól, máskor meg úgy magukra ros- kadtak, mint kishivatalnok a fogorvosi váróban. A készülő vihar előszele volt már az is, amikor Heródes és Kozma összeakasztották a díszletező kalapácsot, s kis híján emberhalállal végződött a párviadal. Az egyébiránt birkatürelmű, vállig érő hajú óriás, Heródes homlokra irányzott ökölcsapásától Kozma, az ugyancsak szálfatermetű, ki- ebrudalt katonatiszt néhány percre megadta magát, hogy azután fényes, csillogó, két- szarvú, guminyelű kalapácsával Heródes felé sújtson. Szerencsére az ütés elzúgott a behemót fiú feje mellett, így a loboncos Törzsfőnöknek (akit az akkoriban vetített amerikai film, a Száll a kakukk fészkére hallgatag indiánja után neveztünk így is) módja nyílt másodszor is lecsapni ... A Carment csináltuk, amikor kitört a háború. Igyekeznünk kellett, mert a függöny leengedése nélkül, töksötétben építkeztünk, amikor Kecán Feri lábára rátettük a négymázsás „Sziklás-hegységet”. Mi hívtuk így azt a famonstrumot, ami a spanyol hegyvidéket szimbolizálta. Ahhoz képest, hogy nyílt törés volt, a fiú angyali arccal viselte, egyetlen nyikkanás nélkül ájult el. Szó nélkül küldtük le a függönyt, a srácot Heródes ölben vitte át a közeli ambulanciára, mi pedig szinte egyszerre indultunk el az ügyelő pultja mellett menedéket kereső, verejtékező színpadmester felé. Többször követeltük tőle előzőleg, hogy ezt a váltást világosban lőhessük be, azonban ez a szemüveges varangy — saját szakmai presztízsét féltve — mindannyiszor megtagadta kérésünket. Az ügyelő és a színpadi nép halálra váltan figyelték, amint Kozma köpenyénél fogva a magasba emeli a rúgkapáló színpadmestert, és rendíthetetlen elszántsággal a nézőtérrel szemközti díszlethez szorítja, nekünk pedig megparancsolja, hogy a köpeny nyakánál szögezzük föl. Azután ráüvöltött az, ügyelőre, hogy húzássá fel a függönyt. Utolsó perceimet töltöttem a világot jelentő deszkákon. Vissza a színhez Fiatal osztrák művészek kiállítása A magyar—osztrák kulturális csere újabb eseménye a fiatal osztrák művészek bemutatkozása a Műcsar- ban, a grazi Neue Galerie, az új törekvések előmozdítójának válogatásában. A közönség a nyolcvanas évek legújabb törekvéseit ismerheti meg a művekből, 16 művész festményeiből és szobraiból. A kiállítók a legfiatalabb nemzedék tagjai, 25-től harmincévesig, de már vannak köztük nemzetközi hírűek, mások most alakítják ki formanyelvüket. Az összkép változatos, sokszínű, bár leginkább az új expresszionzimus jellemző rá, amelyet most nemzetközi megjelöléssel transz- avantgardnak, az avantgárd törekvésen túlinak neveznek. A festők hátat fordítanak a hűvös, geometrizáló irányzatoknak, a hatvanas, hetvenes években divatos, festészeten kívüli eszközök alkalmazásának, újra visszatérnek az ecsethez és vele a színekhez. Örömmel fedezik föl és hangsúlyozzák is a szubjektum szerepét. Az olasz fiatal művészek sajátos klasszicizálási hajlama és a német új expresszoinisták heves, vad színorgiái egyaránt hatottak rájuk, formálták életérzésüket, de a legerősebb bennük a hazai tradíció egyfajta újraélése, a barokk mozgalmasság szövődik össze bennük a modern festészet intellektuális élményeivel. Egy-egy művük visszautal régebbi korok formafelfogására, de a környezet annyira más, hogy a mű csak éppen jelzi a kiinduló élményt. A művészettörténet nagyjaihoz nyúlnak vissza, Alfred Klinkan például Brouwer kocsmajeleneteihez, ezt azonban színben és formában oly mértékben átírja, hogy csak a beavatottak ismernek rá az idézett alkotásra. A festő egyik kiállított képén például nagy, vörös, ülő oroszlánféle állatot fest az előtérbe, a háttérbe pedig nagy kék kecskebakot. Így a kép teljesen misztikussá válik, Brouwer lehetséges érzéseit idézi meg mai, freudi szimbólumokkal. Ezzel a módszerrel, erőteljes foltokkal festi meg nagyvárosi esti miliőben a palacsintasütő modern alakját is, az előtte sorban állókkal, a szék alatt vörösen izzó serpenyőkkel. Ismerősen cseng Alois Mosbacher, Hubert Schma- ' lix, Siegrid Anzinger neve is, őket már a nemzetközi mezőnyben is jegyzik. Alois Mosbacher erőteljes szín- pásztákból összerótt, monumentális vásznai képzeletbeli tájakat vetítenek elénk némi szimbolikus töltéssel. Siegfried Anzinger alvilági figuráit a félelem, szorongás mozgatja. 1983-as „Cím nélküli” festményének sötétből kivillanó, állatias alakjai Mednyánszky késői, ex- tatikus, menekülő csavargóival állnak igen közeli rokonságban, pedig nem hisszük, hogy a művész látta őket. Hubert Schmalix szintén figuralista. Leginkább feleségét festi a húszas évek német expresszionizmusának és a Neue Sachlichkeitnak modorában. Josef Kernre is hat a Neue Sachlichkeit, de a pop art is. Azt festi, amit lát, minden szépítés nélkül, könyörtelen, ironikus, leleplező szemlélettel. A nyolc fiatal szobrász munkái nálunk merőben szokatlanok. Ők is a transz- avantgard sokirányú igazolását követik. Élményanyaguk eklektikus, a kubizmus- tól a futurizmuson át az art decóig minden stílustörekvés nagyjait idézik, nem ritkán egy műben többet is. Az új osztrák szobrászat megtörte az akadémikus hagyományt, mentesülni igyekszik az anyag (kő, bronz, fa) megmunkálás évszázados törvényei alól is. Jelenleg valami köztes művészet a festészet és szobrászat között. Brestyánszky Ilona Urbán György: Csendélet — Nem, erre nem vagyunk felkészülve — mondja Zsuzsa az üzemi étkezdében. — — Gyerekek, én harmincéves vagyok, jó, tudtátok eddig is, vagy többnek nézek ki? ... Képzeljétek, este hazaérek, a férjem a kisebbik lánnyal, Sacival a konyhában, a nyolcéves Zsuzsi meg a tanulóasztalnál, a szobában. Igen, az is Zsuzsa, szólj, ha nem tetszik, majd átiratom Rékára ... jó? Mondhatom tovább? Úgysem hozzák még a sárgaborsót... Na, puszi a konyhában, puszi a szobában, s akkor a nyolcéves lányom, tudjátok, jeles tanuló, azt mondja: anyu, kérdezhetek valamit? De a világ legtermészetesebb hangján. Hát mikor nem kérdezhetett? Kitől kérdezzen, ha nem a szüleitől? Ki vele, kislányom, mondtam. Te, Anyu! A Lacika, tudod, akinek az apukája a lakásszövetkezet elnöke, hozott ma egy könyvet az iskolába. Az a címe: Hogyan szüleBENKŐ KÁROLY Monológ tik az egészséges gyermek. És abban benne van, hogy a férfinak mi a teendője. És mintha lakóhelyismeretről lenne szó, a kislány elmondta, hogy a férfi mit és hová tegyen, és úgy lesz a gyerek ... Vasgolyó volt a torkomban, és ilyenkor a férjem kint ül a konyhában és nyugodtan játszik Sacival. Pillanatok alatt futott bennem végig a gondolat, én sem az anyámtól tudtam meg. Az olyan természetes volt, mikor férjhez mentem, hogy úgyis tudom, minek erről beszélni... No jó, az apám káromkodásaiból... ez volt az egész nemi felvilágosítás. Biztos, hogy az anyám se az anyjától... És most ez a gyerek ... Mondd, anyu, ez igazán így van?... Igen, jött ki belőlem valahogyan a hang, tudtam, ez a kérdés most már megkerülhetetlen. Ki kellene mennem a konyhába a férjemért: hát ilyenkor hagysz magamra? Mindent csak én? Te nem törődsz azzal, hogy a lányod már ... Átöleltem a vállát. Igen, kislányom, igen. De erről még majd sokat beszélgetünk, hogy megértsed. Látod, az oviban nem értetted még az egyszeregyet, ma meg már milyen jól tudod ... Egyszer ezt is megérted. A kabát még rajtam volt. Ürügy, hogy kimenjek, és levessem. Gyere már, rohantam a konyhára. Tudod mit kérdezett a lányod? ... És mondom. Na, akkor már a vasgolyó az ő torkában volt. Menj be és beszélj vele, én még nem is fü- rödtem, kerestem valami kibóvót, legalább egy kis szünetet, amíg összeszedem magamat. Nem, a férjem nem ment be. Ismeritek, a világ legjobb embere. Láttam, összeolvadt a székkel. Ma fel nem vakarom róla. Hát ez egy anya sorsa. Ügy settenkedtem vissza a szobába. Menni kellett, de mit mondok? ... Zsuzsi a tévé előtt ült, elmerülve nézte az Ablak műsorát. Fellélegeztem: egyelőre szünet. Hátha el is felejtette már ... Aztán vacsora, fürdés, mintha mi sem történt volna. Lefekvés előtt odarohan hozzám a lányom, és két puszi között súgva mondja: Anyu, de tényleg beszéljünk majd róla ... Tudod, ebből is jeles akarok lenni... Mint az ütődöttek feküdtünk az ágyban a férjemmel. Hát erre fel kell készülnünk. Légy szíves, mondtam neki, holnap vegyél néhány könyvet. De ne, majd inkább én. De te is beszélj vele. De jobb ha én... Gyerekek! Itt van a sárgaborsó főzelék!... Na és tudjátok, néha hogyan ösz- szejönnek a dolgok? Később bekapcsoltuk a televíziót, háttérzörejnek. Mit gondoltok, mi volt műsoron? Nem találjátok ki: Mégsem a gólya hozza ...
