Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
1986. március 1., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS — Semmi se fontos. — Ezt a nagyapáim mondja, csak úgy, magamagának, miközben sakkozni tanít. Tízéves vagyok. Apám börtönben ül vélt igazáért, anyám az öcsémmel Miskolcon lakik valami pasassal, engem ideiglenesen a nagy- apámék nevelnék. Nagyanyám hímez vagy varr a sarokban, az ablak mellett. Nem nagy lakás. Valaha tágasabb volt: . három szoba cselédszobával, ahogy dukál egy reménybeli nagyságos úrnak; de lakót vettek bele a nagyapámék negyvenkilencben, aztán a lakó elvett két szobát, a cselédszobából meg konyhát, és fürdőszobát csináltatott magának. Történelem, ha tetszik, ha nem. — A paraszt csak egyet léphet, egyenesen előre. De ütnie csak oldalt szabad. Srévizavjé. A nagyapám sakkozni tanít. Kevés a haja, az is vékony, seszínű szőke, de a borostája már félnaposán is nagyon szúr. Szeretem nézni, ahogy borotválkozik. Sokáig pacsirta - gólja magát a pamaccsal, grimaszol a tükörben, bal kezével kifeszíti az arcbőrét. Muris. A borotvapengéit maga élesíti egy ördön- gas, fekete-nikkel szerkezettel. Nagyritkán megengedi, hogy én kezeljem a masinát. Olyankor befogom a pengét a tokba, tolom-húzom a szánt, ahogy tőle láttam. Harminc oda-vissza mozdulat után elfordítom a há- romszíbű fenőlkövet a zöld oldaláról, jön a piros kő, újalbb harminc húzás-vonás, aztán a fekete oldal — vagy nem így van a sorrend? Nem tudom már. Ha nagyritkán felsértette a bőrét, timsót rakott rá. — Minden seb beheged idővel — magyarázza, és megtol egy sakkfigurát. — No persze — dohog a nagyanyám az ablak alól. — Olyan a bőre, mint egy rino- céroszé. Nincs igaza a nagyanyámnak. Nagyapám bőre vékony, sápatag, tele fekete mdte- szerékkel és kis piros vérbogyókkal. Szerettem hozzá odafeküdni az ágyába. Éjjel idegen, savanyú szaga volt, nem olyan, mint a nappali. Jobban szerettem azt az idegen, savanyú szagát. Meg azt is szerettem, ahogy a pokróca szúrt. Lószőr pokrócokkal takaródzott. Mindig kettővel. Nyáron is, télen ils. — A csikóval lépj! — mutatja. — Ne oda. A keze szőrös, az ujjai vékonyak, csontosak. Jolbib kezének mutató és középső ujja sárga a nikotintól. — Sokat bagózol — mondom neki, ismételve a nagyanyámat. — Most megint a lóval — mutatja. — Ügy. Oda! Látod? Megint mattot adtál titoknokom. Ha jó kedve volt, így nevezett: a titokin okának. Megsimogatta a fejemet, felállt a kisasztaltól. — Aztán egy szót se! — hunyorított. — Senkinek! — Mondd el! — noszogattam hízelkedve. Próbáltam közelebb húzódni hozzá a lószőr pokrócok alatt. — Mondd el a titkodat, nagypapi ! — Eredj az ágyadba! — mordul rám hirtelen haraggal. Nem volt ágyam. Esténként kihúztuk a nagy, bordó rékamiéjának az ágyneműs fiókját, abban aludtam. A fejem fölött sötéten ketyegve mérte az időt az ingaóra. Mindennap délutánján elment hazulról. Hosszan, ráérősen öltözködött. Viseltes, szürke öltöny a békeidőkből, fehér ing mandzsettagombban, nyakkendő amerikai csomagból, valami Piriéktől. Amíg apám börtönben volt, ezek a Piriék nekem is küld* A Központi Sajtószolgálat 1085. évi pályázatának XI. díjas alkotása novella kategóriában. tök dolgokat az IKKA-n keresztül. Teddybeer kisbun- dát, bársonynadrágot, keserű csokit. Akkoriban loptam egy mandarint a nagycsarnokban. . — Nagyságos asszony! — szólt a kofa a nagyanyám után. — A kisfiú elvett egy gyümölcsöt. A nagyanyám kishíján elájult. — Teszed vissza rögtön? Űr is ten, micsoda szégyen! Visszatettem, pedig már érezni Véltem az ízét a számban. De nem ez a fontos. Nem ez a mandarin. Valamit el akartam mondani a nagyapámról. Valami fontosat, lényegeset. Valaminek kell maradnia egy ember után, Ezerkilencszázket- tőben született, Szentgott- hárdon. Az apja állomásfőnök volt, az anyja háztartásbeli, ahogy ma mondanánk. Nagyapám egyetlen gyerek. Fényes jövőt jósoltak neki. De a fényes jövő helyett csak a háborúk jöttek, egyik a másik után, Nagyapámból vámhiivatalnok lett, aztán negyvenkilencben adminisztrátor egy ronda gyárban. Egyszer oda is bevitt magával. Akkor láttam először adreszhoffert. Én legalábbis, ki tudja, miért, d;e így neveztem el magamban a páternosztert. Nem mertem beszállni. Csodáltam az én bátor nagyapámat, aki belépett a mozgó szerkentyűibe, és lassan eltűnt előlem. Előbb a feje, aztán a törzse, végül a lába. Reszketve vártam, mikor tűnik föl a lift másik oldalán, tótágast állva. Ügy képzeltem, odafenn megfordul a liftkabin, és aki benne marad, kézen állva jön lefelé. De nem így volt. A talpán állva bukkant fel ismét. Előbb a cipője jelent meg, aztán a nadrágja szára; jól ismertem azt a szürke öltönyét. Nem volt másik neki. Kilépett a liftből, s kézen fogott. — No, jól van; gyerünk a lépcsőn, titoknokom! Az egyik kollégájától egy igazi fejhallgatót kaptam örökbe. — Hetvenöt menet papír- tekercsen, dióda, antenna, földelés, és bejön a Kossuth adó! De nem jött be. Órákig ültem a szoba közepén az asztal alatt, a fülem elzsibbadt a fülhallgató tányéra alatt, de semmi. — No, zenél már? — kérdi a nagyapám. Az előszobái kisszekrény előtt kifényesítette a cipőjét — soha nem értettem, mit kell azon az amúgyis fényes cipőn fényesíteni —, fejébe nyomta a puhakalapját, és elment hazulról. Minden délután másfél órát volt oda. — Dilis — legyintett a nagyanyám. — A Gyöngyszembe megy, pedig itthon sokkal olcsóbb a kávé. A Gyöngyszem egy eszpresszó volt a Tolbuchin körúton, megvan ma is. Bementem oda nemrégiben. — Kérek egy szimplát, kisasszony, drága! — próbáltam nagyapám hanghordozását. — Hogy, mit? Mit parancsol? — A kisasszonynak fogalma sem volt, mi az a szimpla kávé, pedig a nagyapám minden ■ délután megivott a Gyöngyszemben egy szimplát. Egyszer oda is elvitt magával. A pianínónál egy rémesen kifestett, öreg zongoristanő énekelt: — Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém! Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény, a remény! — Egy szimplát, kisasz- szony, drága, az unokámnak meg egy dobost! Majszoltam a tortát, és figyeltem, talán itt lesz a titok a cigarettafüstben, az üveglapú, kerék asztalok alatt vagy a ruhatárban, ahová beakasztottuk a kabátunkat. De nem volt semmi. Sehol. — Egyszer elindítottam egy vonatot — meséli, és megtol egy sakkfigurát megint. — Elloptam a sípját a Stimmel vasutasnak. Nagyon elrakott érte az apám. Hiába mondtam; hogy csak fél perccel hamarább indult el a vonat. Fél perc éppen elég arra, hogy valaki örökre lekéssen. No, üsd le a királynőmet, aztán adj sakkot a fehér futóval! Hétvégeken odaadta a hetijegyét, villamosozni. — Menj csak, titoknok, láss világot! Egyszer eltévedtem. Késő este volt, mire hazajutottam. Akkora pofont adott, hogy nekizuhantam tőle az ajtófélfának, és leestem a küszöbre. — Minek jöttél haza? — üvöltött magából kikelve. — tovább kellett volna menned ! — Ugyan, hová ment volna? — dohogott a nagyanyám. — Bolond vagy? — Bolond volt. — Ezt már a nagyanyám meséli. — Mindig szeretett volna magának egy Topolinót. Top öli- nóval Abbáziába! Bolond dolgai voltak. — És még? — tudakolom. — Még mit csinált? — Nem csinált az semmit — legyint a nagyanyám. — Nem volt ő semmilyen se. Lúdtalpbetétje völt, meg egy lupéja a bélyegekhez. Azokat szerette. A bélyegeket. Erre emlékszem. — No, nézd csak! —düny- nyög az íróasztalánál, s egy zöld bélyeget óvatosan csipeszbe fogva felém fordul, szemén a lupéval. — Abbázia! Aztán meghalt. Volt egy szép pecsétgyűrűje. A követ elvesztette belőle valahol, a helyét beöntette arannyal. Hét és fél gramm volt a súlya a gyűrűnek. Tudom, mert a halálos ágyán nekem adta, én meg alighogy meghalt, eladtam a gyűrűt a Bizományiban. A kínai holdújév képei címmel kiállítás nyílt Budapesten a Munkásmozgalmi Múzeumban. Képeink a bemutatón készültek. Wang Zu-De: Benőtt tó szitáló esőben (félül). Zhuang Su: Guan tábornok (balra alul). Shi Bang Hua: Üj víztároló (jobbra). Shan Ying-Gui: Anya és gyermeke kölcsönös szeretete (jobbra alul). Galina Volevics — Mama, én megnősülök ... — mondta egy napon ötéves kisfiam, az óvodából hazajövet. — És kit veszel el, ha nem titok? — kérdeztem. — Ánykát. Tudod, aki mindig szemben ül velem, a mi csoportunkban ... — És mikor lesz az esküvő? — Esküvő nem lesz. .. anélkül nősülök. — Annyira szereted azt a kislányt? — Egyáltalán nem szeretem — felelte a fiám. — Olyan undok! Én Irocskát szeretem! — Akkor miért , akarod Ánykát elvenni? — Mert van kisvasútja. Azt mondta, ha feleségül veszem, a kisvasút közös lesz... — Ezt úgy hívják, hogy érdekházasság. — Mindegy... én megHázassági feltételek nősülök — zárta le a vitát a fiam. — Egy kisvasútért nem illik megházasodni. No, persze, ha mondjuk lenne egy villája a Fekete-tenger partján vagy egy saját repülőgépe ... — kötekedtem még. ... Két hét múlva az óvodában szülői értekezlet volt. Egyenesen a munkából siettem oda; egy kicsit el is késtem, elnézést kellett kérnem. Az anyukák szemében azonban ellenszenves fényt láttam megcsillanni. — Éppen ő késik el! Micsoda magatartás... — hallottam innen is, onnan is. - * — Csendet kérek! — csitította őket az óvoda vezetője. — Sőt éppen jó, hogy elkésett, így megtárgyalhattuk különös viselkedését. — Az enyémet? — csodálkoztam. — Igen, igen, az önét... erősitgette az óvodavezető. Bizonyára tudja, hogy a fia feleségül akarja venni Marija Vasziljevna kislányát, Ánykát... — Mi az, hogy meg akar nősülni? Hiszen az én fiam még csak ötéves .. . összetévesztenek valakivel! — Nem tévesztjük össze. Természetesen, tudjuk, hogy nem tényleges nősülésről van szó. De hogyan képzelik önök, intelligens, kultúr emberek, hogy a gyermekükben kifejlesztik az anyagias sóvárgó szemléletet? Marija Vasziljevna, mondja el a mondanivalóját ... ! Ekkor Marija Vasziljevna felállt, és felém biccentve a fejével, beszélni kezdett: — Tehát az ő fia eljött hozzánk . .. mert a mi Ány- kánknak kisvasútja van ... De ezt kevesli, és azt kérdezi tőlünk, hogy van-e villánk a Fekete-tenger partján, és saját repülőgépünk .■.. Mert ha nincs, akkor a kislányunkat, Ánykát nem veszi el feleségül ... Kérdezem tőle: ki tanított erre? Mire ő azt válaszolja: az anyukám... Nos, anya elvtársnő, miért tanítja erre a fiacskáját? Mindenük megvan: lakásuk, kocsijuk, kiskertjük, most meg tengerparti villát akarnak, meg saját repülőgépet. — De Marija Vasziljevna — próbáltam megszólalni —, hiszen ez az egész csak tréfa ... Hiszen mindez valóságos képtelenség! — Miért volna képtelenség? — ugrott föl a helyéről ismét Marija Vasziljevna. — Az én férjem nem mérnök, mint a magáé. .. Az én férjem autószerelő, és az ő számára semmi sem lehetetlen! Világos? Fordította: Antalfy István
