Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
1986. március 1., szombat 5 RÁDIÓSZEMLE A köz A rendhagyó cigányprímás Liszt Ferenc temetésén és biztonsága Hetvenöt percig tartó műsorral jelentkezett hétfőn-este a Kossuth adón a Rádiónapló. Mint mindig, most is egy adott /témát igyekeztek körüljárni ; segítségére voltak a szerkesztőiknek azok a hallgatók is, akik telefonon tették föl kérdéseiket. Ilyenek pedig violitak szép számmal. S hpgyne lettek volna, hiszen a téma olyan, szinte mindenkit érdeklő terület volt, mint a közbiztonság és a bűnüldözés. A válaszadásra fődként vendégek pedig magas beosztású szakemberek voltak: a fővárosi fő- ügyészhelyeibtes, valamint az Országos Rendőr-főkapitányság osztályvezetője. Ily módon bátran állíthatjuk, hogy első kéziből értesülhettünk ajtóikról a hivatalos állásfoglalásokról, amelyeket a kérdések érintettek. Könnyen azt hihetnénk, hogy a Rádiónaplóhoz hasonló kérdezz—felelek műsornál kevés dolguk van a műsorvezetőknek, hiszen feladatuk csak arra szorítkozik, hogy a megkapott kérdéseket föl olvassák. Néha akadnak olyan adások, hogy nem is tapasztalunk mást, ám ezúttal Rangos Katalin és Nej György nem ezt az utat választotta. Egyre inkább terjed riportereink körében az a szokás, hogy addig kérdeznek rá egy-egy homályosan- kifejtett témára, amíg a hallgató szemszögéből is nem kapnak meggyőző választ. Így történt e műsor esetében is; néha kétszer-háromszor föl kellett tenni egy-egy lényeg- retörő kérdést. Ha ez a szokás általánossá válik, a mindenkori hivatalos válaszolókat is arra kényszeríti, -hogy ne engedjék meg maguknak a köntörfalazást, a mellébeszélést. Sok mindent lehet mondani például a közbiztonság állapotáról; lehet magyarázatokat, elméleteket gyártani, ám egy dolog mindig megmarad: a statisztika szerint nő a bűncselekmények és bűnelkövetések száma. Nagy érdeme a hétfő esti műsornak, hogy ebből a cseppet sem kellemes -tényből kiindulva próbálta szemlélni a dolgokat, s nem azon fáradozott, hogy magyarázza a nem mindig jeles eredményű bizonyítványt. Kíváncsiak voltak a szerkesztők a hallgatók úgynevezett biztonságérzetére is. Arra, hogy véleményük szerint szilárd-e vagy labilis Magyarországon a közbiztonság. A válaszok, mint általában minden körkérdésre adott válasz, sokszínűek voltak, és meglehetősen torka képet mutattak, öreg néni fél este a nagyváros utcáján, míg mások kijelentik, teljes felelősséggel: bátran kimehetünk éjjel is az utcára. Az igazság, mint mindig, valahol most is középen van. Egyetértünk abban, ami a műsoriban is elhangzott: nagyon sok országban irigyelhetik közbiztonságunkat. Hallottunk viázont aggasztó számokat is: csak a fővárosban hozzávetőleg tízezer olyan munikáskorfoan levő személy él, aki nem tud fölmutatni dokumentumokat arról, hogy van munkahelye. .. Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, közülük kerülnek ki azok, akiknek dolguk leáz a hatóságokkal, s megismerkednek — ha már eddig is nem ismerkedtek meg — a vádlottak padjával. Előfordulhat az is, hogy közülük egyetlen egy sem emelte föl a telefonkagylót — hogy kérdezzen valamit a stúdióba meghívott szakemberektől. Varga István minden igyekezet. Munczy élettörténete nem bizonyult alkalmas filmtémának. Nemhogy valamiféle „koronás” ínyencséggel, de még egy szokványos szerelmi botrá- nyocskával sem szolgált. (Talán ezért is merült feledésbe a neve.) Munczy Lajos nem hajlott a romantikára. Tetőtől talpig polgárember volt, aki díszsírhelyet kapott szülővárosától, Soprontól a Szent Mihály temetőben. Ugyanott, szerényebb helyen egy sírkő Munczy Ádámról is hírt ad; ő apja volt a híres prímásnak, s elsőnek telepedett le Sopronban a cigányzenészek közül. Munczy Ádám okosan, józan életre nevelte fiát, aki mint hegedűs fiatalon megcsillantotta kivételes tehetségét. 1871-ben ösztündíjat kért a kultuszminisztériumtól, s mert nem kapott, összehegedült forintjaiból taníttatta magát a bécsi világhírű konzervatóriumban. Itthon rendszeresen fellépett hangversenyeken, s különösen nagy kedvvel játszotta Beethoven műveit, például a D-dúr hegedűversenyt. Külföldi útjain mint híres cigányprímás a megszokott magyaros mundért viselte, s arany, briliáns, gyémánt bőségesen hullott a tarsolyába. Szerelmi históriát, izgalmas kalandot azonban nem említ róla a krónika. Itthon levetette a „prímásmundért”. Deák téri kényelmes villalakásában pihent, kedves klasszikusait játszotta, s tanított hegedűiskolájában. A bayreuthi ünnepi játékok idején, 1886 augusztusában rövid betegeskedés után meghalt Wagner apósa, Liszt Ferenc. Mivel nem akarták megzavarni a Wag- ner-ünnepséget, Lisztet szinte csempészve, titokban helyezték örök nyugalomra. Munczy Lajos és zenekara éppen a városban tatrózko- dott, s kivonult a temetésre. Az újságok akkoriban hírt adtak egy feltűnően zokogó cigánymuzsikus-társaságról, amelyet „mélységesen meghatott” a haláleset. Munczy Lajos 1910-ben, 67 éves korában hunyt el, s nagy vagyont hagyott hátra. Gyermeke nem volt, mégis 12 örökös tartott igényt javaira. A hagyatéki eljárás hosszadalmassága és az első világháború miatt a 4—500 000 korona értékű vagyonhoz csak 1922-ben jutottak hozzá az örökösök. Többek között egy becses Amiglio hegedűt adtak el a Munczy-hagyatékból; ezt 230 000 koronáért vásárolta meg Kemény Rezső zene- akadémiai tanár. Az új tulajdonos Goldmark Károly hegedűversenyét játszotta egy alkalommal Sopronban a világot járt hangszeren, amely Munczy Lajosnak hírnevet, gazdagságot hozott egy tartalmas, de botrány- talan művészéleten át. Szapudi András Világhírű cigányprímás szerelmi botrány nélkül ? Szinte hihetetlen. Hiszen még a kevésbé nevezetes Nyári Rudi sem adta alább grófi menyasszonynál. Ott turbékoltak a soproni Ezüst utcában, a cigánysoron, és állítólag nem is Festetich Ilonka únta meg hamarabb a dicsőséget, hanem az anyósa, az öreg dádé, aki rossz szemmel nézte főúri menye kényeskedő természetét. Az öregasszony nem érezte magát és famíliáját megtisztelve a Festetich-címer által, hiszen akkor már egy lengyel grófnő is tartozott a Nyári családhoz, a rücskös képű Józsi fiú révén. Pedig hol volt ez a két zenész Munczy Lajostól? Nincs mérce, ami a szintkülönbséget kifejezné. Vonójával még a Rigó Jancsié sem versenyezhetett. Munczy Lajos nevét mind a mai napig megkímélte a cukrászipar, a színmű-, illetve a filmirodalom. Igaz, egy, időben úgy hirlett, a filmesek terveznek valami munkát vele kapcsolatban is. Talán előkerült egy lomtárból az a korabeli reprodukció, amely vendéglők falán volt látható a múlt század végén. A kép kedélyes epizódot ábrázolt: Munczy, zenekara élén, a Lehullott a rezgő nyárfa kezdetű dalt húzza, nem csekélyebb személyiség, mint Erzsébet császár- és királyné fülébe, aki különösen ezt a nótát kedvelte. A királyné mellett ismert társalkodónője, Ferenczy Ida ült, s a két hölgy elbűvölve hallgatja a muzsikát. „Erzsébet királyné és Munczy Lajos .. . Hm ... Ez lenne a „felséges” limonádé! De hiábavaló volt Gondolatok egy kalendárium kapcsán uraságnak című könyvéből vett szemelvény vagy Nagy László Berzsenyi szólitása című költeménye. Jó néhány szerző a költőóriás szülőföldijét járva idézi fel élményeit, a költőhöz való kötődését. Sághy Ildikó neves előadóművészeket szólaltat meg: mi fűzi őket Berzsenyi költészetéhez? Megszólal egy finn műfordító is: a magyar költő finnországi fogadtatását ismerteti. A legérdekesebbek, a minket közelről érintőek — amelyek a kiadvány gerincét is képezik — a társaság múltjának és jelenének dokumentumai. Kanyar József tanulmánya a tavaly alakult társaság előzményeire tekint vissza. Felidézi 1904-ből a Berzsenyi Társaság létrejöttének és működésének körülményeit — a század elejét, amikor Ady, Medgyessy és hasonló nagyságok voltak Kaposvár vendégei. Nyomon követi a későbbi újjáalakulásokat. Fodor András is emlékezik: milyen megtiszteltetést jelentett számára, hogy 1947-ben, még gimnazistaként, felvették az akkori társaságba. Ismerős tájak említése és nekünk, somogyiaknak jól ismert nevek teszik különösen kedvessé ezt a kötetet. S úgy érzem, ez a könyv korántsem esak a szőkébb pátria ügye. A sokszínű kalendáriumot egybefonja valami közös lelkesedés, lendület, a tenniakarás érzése. A Berzsenyi nevével joggal fémjelezhető törekvés a magyar nyelv nemességének megőrzésére, s vele együtt a hazáért való felelős gondolkodás szükségessége, Bessenyei Ferenc megfogalmazásálban: szellemi energiáink - és erkölcsi értékeink védelme. Ennek a jóindulatú türelmetlenségnek remek példája Szokolay Sándornak a Kodály Társaság kapcsán papírra vetett eszmefuttatása az elfásultság legyőzéséről, a mindenkihez eljutó műveltség és érzelmi gazdagodás fontosságáról. Befejezésül csak annyit: bízunk benne, hogy a társaság bírja energiával ezt a. nem mindig könnyű munkát. S azt is reméljük, hogy jó ötletekkel, fórumokkal, kiadványokkal nemcsak a „kiművelt kevesek” elszigetelt ügye lesz ez; törekvéseihez egyre szélesebb körben csatlakoznak azok, akikben él a jobbító szándék. Tersztyánszky Krisztina Az a remény éltet, hogy a Berzsenyi születése és halála kettős évfordulója nemcsak rozs e 1 á ng f e 11 óbba n ás. Garancia erre az a jó néhány név, amely a költő emlékének szentelt kalendáriumot kiadó Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság tagjainak névsorában olvasok. Olyan emberek, írók, költők, művészek, tudósok és közéleti személyiségek, akiknek neve kizárja a felületességet, a könnyen múló lelkesedést. Olyanok, akiktől joggal elvárható, hogy hosszú távon felelősséget éreznek majd a társaság vállalt céljaiért: a Berzsenyi-hagyomány ápolásáért, emellett a mai irodalom és művészet közvetítéséért. Várhatóan ezt a célt szolgálja majd a szerkesztő, Kiss Dénes által indított Berzsenyi Kincses Könyvek sorozat is, amelynek első darabjaként került az olvasó kezébe az ünnep alkalmából a kalendárium. A kötet igyekszik megőrizni a hagyományos kalendáriumjelleget, azaz a fő témát tárgyaló írások mellett akad benne ismeretterjesztő és szórakoztató is szép számmal. Többé-kevésbé azonban ezek is kapcsolatba hozhatók a költővel vagy legalábbis azzal a világgal, amelyben Berzsenyi élt. Mit ettek, milyen aforizmákon kacagtak akkoriban az emberek? Még az olyan írásnak is, mint a Vágtázó halottkémek együttes bemutatása is, sikerült valamilyen Berzsenyi-apropót találni. Az írások nagy része azonban közvetlenül is kötődik a Berzsenyi-hagyományhoz. S ugyancsak előnyükre írható, hagy a legtöbb nem a „kampány’ hatására született. Ilyen például az Ágh István Dani Szovjet filmplakátkiállltás Szovjet filmplakátokból nyílt kiállítás az SZKP XXVII. kongresszusa köszöntésére Budapesten, a Fataky Művelődési Központ díszgalériájában. A kiállítást a Szovexport- film közreműködésével rendezték. A képeken alul balról jobbra: Lenin Párizsban, A férfinevelés, és A Mi vádolunk című film plakátja. (Egykori mesteremtől, dr. Csatkai Endre Kos- suth-díjas művészettörténésztől, „sopronoló- gustól” hallottam ezt a kis történetet. A Lisztév alkalmából adom közre.)
