Somogyi Néplap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-29 / 75. szám
1986. március 29;, szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Az 584-es runauamiar, uarcos Kommunista, nosies helytállás ... Mintha mindez csak a történelemkönyvek és memoárok lapjaira tartozna. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy ma is élnek köztünk Olyan emberek, akiket megilletnek ezek a kifejezések. Köztünk élt 1970-ig Balogh István is. Akik az utcán vagy a textilművekbe induló busz megállójában látták, aligha gondolták, hogy végigharcolta a spanyol nép elárult szabadságharcát, vagy hogy Mauthausen poklában emberek százait mentette meg. Tabon született 1906. április 3-án. Ifjú éveit már Kaposváron töltötte. Látta a munkáscsaládok nyomorát, miután pedig saját apját a frontra vitték, maga is tapasztalta a nélkülözést. Gyermeki döbbenettel figyelte, ahogy a frontra induló vasúti szerelvényeken egyre keveséhb lett a virág ás egyre több a hazatérő nyomorék. Élete irányát mégsem ezek a keserű élmények határozták meg. Sokkal inkább két pofon. Az egyiket hitoktatójától kapta, mikor apjára gondolva föltette a kérdést: hogyan lehet, hogy aki a „ne ölj” parancsot kiadta, most eltűri, hogy halomra gyilkolják egymást a teremtményei. Másodszor egy csendőr verte meg, mikor a vasgyári munkásoknak — idejét legszívesebben köztük töltötte — az orosz hadifoglyoktól tanult dalokat énekelte ... Később a tanácshatalom hónapjaiban bolti kifutófiúként találkozott Latincával, akit azután példaképének tekintett. Erről az időszakról írta: Soha nem láttam annyi jókedvű nélkülözőt... A megaláztatásokkal teli inasévek után 1924-ben a vasgyárban helyezkedett el. Az itteni sztrájktanyán szólították először elvtársnak. Fölfigyelt rá a rendőrség is, mint a szociáldemokrata párt tagjára, mint a munkásotthon vezetőségi tagjára. Többször maradt munka nélkül, végül egy uradalomban kapott sofőri állást. Nagyságosokat és kegyelmeseket szállított a hátsó ülésen, illegális röpiratokat az ülés alatt. Féltem, hogy észreveszik arcomon fehéren izzó gyűlöletemet.. Ekkor szánta el magát, hogy kivándorol Amerikába. Sok viszontagság után másfél dollárral a zsebében érkezett Uruguayba. Hónapokig tengődött, míg végre el tudott helyezkedni egy gyárban. Itt hallott először az uruguayi Magyar Munkás Egyesületről, amelyben a huszas évek végén már sokrétű politikai és kulturális munka folyt. Itt olvasta Illés Béla, Komját Aladár és Kun Béla könyveit. A Vörös Segély szervezőjeként egyik irányítója lett a magyarországi politikai bebörtönzöttek családtagjait segítő akcióknak. — A magyar Munkás Egyesület az illegális kommunista mozgalom fedőneve volt. A politikai megmozdulásokat rendszerint valamilyen családi, sport- vagy kulturális rendezvényként álcáztuk. Március 21-ét például kint is megünnepeltük. Egy ilyen alkalommal ismertem meg azt a magas fiatalembert, aki olyan szépen mondta a Latinca balladát ... 1933-ban házasodtunk össze. Balogh Istvánná Kaposváron él, harcostársa is volt férjének. Mindketten 1930-ban lettek tagjai az Uruguayi Kommunista Pártnak. Több akcióban közösen vettek részt, s mindketten megjárták a jobboldali rezsim börtöneit. Együtt végeztek társadalmi munkát a Montevideóban létrehozott magyar iskolában. Balogh István később egyre kockázatosabb feladatokat kapott a német és olasz irányítás alatt álló fasiszták elleni harcban. Vezetője lett a kommunisták fegyveres önvédelmi szervezetének. Önként vállalkozott a rendőrség tudomására jutott illegális pártnyomda átköltöztetésére. A gépekkel teli rozoga teherautó hajnalban defektet kapott, épp mikor két rendőr közeledett. Túlzott bosszankodást színlelve cserélte a kereket, így azok nem fogtak gyanút... Életútja mindvégig olyan, mint egy izgal-< más kalandregény, pedig hát soha nem ke„Vörös Spanyol” reste a kalandot, csupán olyan korban élt, amikor a haladás ügye mellett elkötelezett, s azért tenni is kész emberek társául szegődött a veszély. Így volt ez Spanyolországban is. A köztársaság megvédésére szerveződött nemzetközi brigádba feleségével együtt jelentkezett önkéntesnek. — Én csak két évvel később követhettem férjemet. Barcelonában csak pár percre találkoztunk. Azután már csak 1945 nyarán láttam őt viszont, amikor csonttá soványo- dottan, ősz fejjel visszatért Mauthausenből... A levantei páncélos erőknél — már mint Esteban Balon Gomez — kapta feladatul — társaival együtt — egy hadiüzem újjászervezését. A munkások sokféle párthoz tartoztak, a munkaidő vitákkal telt. Az önkéntesek érkezését gúnyoros megjegyzések kísérték. Látták, itt nem segít az agitáció, csak a tett. Nem szóltak egy szót sem, csak munkához láttak. Egymás után gördültek ki a kapun a már javíthatatlannak ítélt harckocsik. A munkásak legjobban akkor csodálkoztak el, mikor a fizetésnapon az „ame- rikások” egész bérüket a Vörös Segélynek utaltatták át. Hetek alatt tekintélyt szereztek, s ekkor már előállhattak javaslatukkal a munkásgyűlésen: emeljék fel a munkaidőt. „Hiszen a fronton sem csak nyolc órát harcolnak ...” Balogh István később mint „frontszerelő” részt vett a harcokban, és kétszer is megsebesült... Egyszer egy szolgálati úton Valenciában járva az utcán véletlenül egy kisgyerek lábára lépett. Csokoládéval igyekezett enyhíteni fájdalmán. Néhány perccel később légitámadás űzte egy pincébe. Később a romok alá került sebesülteket mentve gyerekholttestet pillantott meg. A fiúcska kezében még ott volt egy falatnyi csokoládé. Évek múlt- tán a haláltáborban sem érzett ekkora kétségbeesést. — Hát érti már, miért nem lett gyerekünk? Fiatalon alig láttuk egymást. Annál több gyermekholttestet és árván maradt apróságot. Barcelonában félszáz kisgyereket gondoztam, akiknek szülei meghaltak a harcokban. Egy forradalmárnak nem lehet gyereke ... A köztársaság bukása után Balogh István végigsínylődte a franciaországi internáló tá>*$»■«»<(<< xd«« . 4ví it vj'.ixft «? az életét. Végre visszakapta soha föl nem adott állampolgárságát. Évek teltek el, mire bebizonyosodott: elvhű, régi kommunistát mellőztek. Akik az utcán elfordították a fejüket, egyszerre csak előre köszöntek. Évek múltán már mint elismert, köztiszteletben álló embert sokan keresték meg panaszaikkal. Őket mindig azzal nyugtatta, „felejtse el a méltánytalanságokat, nem a párt tévedett, csak egyes emberek ..1956-ban barátjával, Somogyi Jánossal szervezett fegyveres’akciót a bebörtönzött kommunisták kiszabadítására... Később részt vett a párt újjászervezésében. Megyei pártbizottsági tag, a Szak- szervezetek Megyei Tanácsénak elnöke lett, közben a textilművek főművezetőjeként dolgozott. Betegsége miatt 1962-ben nyugdíjba ment, ám továbbra is tengernyi társadalmi munkát végzett. Többször meghívták külföldön élő harcostársai. Francia, német és spanyol nyelvű lapok méltatták a vakmerő szabadságharcos tetteit. A fiatalok számára írta meg visszaemlékezéseit 185 lépcsőfok címmel. Külföldön megjelent könyvek sora adta közre emlékezéseit, köztük a párizsi Gal- limard „Kék háromszög” című kiadványa. A világ minden részéről kapott leveleket, melyek alatt név helyett gyakran csak egy betű és egy szám szerepelt... Ezekben az években 16 kitüntetést kapott, köztük a Szocialista Hazáért Érdemrendet. Már súlyos betegen, kórházi ágyán vett át német és lengyel kitüntetéseket. Széles körű társadalmi tevékenységét egészen 1970 szeptemberében bekövetkezett haláláig folytatta. Egyik életrajza alá elfelejtette odaírni a nevét. Valaki ezt így pótolta: Irta Balogh István, az EMBER, a KOMMUNISTA. Idős koráig kísérték a rémálmok. Gyakran riadt fel arra, hogy kiabál. „Viszik az embereket a krematóriumba!” Utána nehezen jött szemére álom. Talán egy ilyen éjszakán vetette papírra azt a néhány verssort, melyre levelezésében bukkantam. Előtted is voltak hányán, kik Tették, 'mit tenniük kellett Őrködtek viharban, vérbe fagyva Gyereket, asszonyt hátrahagyva Nem nézték, más teszi-e ... Bíró Ferenc Miniatűr villanymotorokat, repülőgépmodel- leket fabrikált a náci tisztek számára, s az ezért kapott élelmet megosztotta a rászorulókkal. „Nagy dolog volt egyikét főtt krumplit valaki markába nyomni. Ilyenkor dagadt a keblem a büszkeségtől.” Elcsent alkatrészekből rádiót épített, amellyel a moszkvai és a londoni rádió híradásait fogták. (A készülék ma is látható a mauthauseni tábor múzeumában.) Az így kapott hírek — kezdetben csak a jókat továbbította — ezreknek adták vissza az élni akarást. 1943 telén ezen hallgatták a sztálingrádi győzelem hírét. „Akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem nem kelek fel többé. A táborlakók itták az újabb híreket. A gyógyszerraktárban egyre gyakoribbak lettek az elektromos hibák, s akkor mindig eltűnt néhány fiola ... Gyenge a szó, hogy ez életveszélyes völlt. 1945 tavaszán már készen állt a fölkelés terve, ám közben megérkeztek az amerikai tankok. Az életben maradottakért felvirágozott autóbuszok jöttek. Megérkezett a magyar kormánybiztos is, ám Balogh Istvánt nem hozta haza, mert a jegyzékben mint spanyol rab szerepelt. „Az ellenforradalmi Magyarországról könnyebb volt hamis papírokkal kijutni, mint kommunista harcosként hazakerülni.” Franciaországban — itt látta viszont feleségét — a szeretet és megbecsülés ezer jelével halmozták el, ám ő jönni akart. Három évbe telt, míg erre engedélyt kapott, azután Kaposvárra érve rendőri felügyelet alá helyezték mint „hontalant”. A személyi kultusz gyanakvó bürokratái keserítették meg borokat. Fogolytársa volt itt többek között Münnich Ferenc, Tömpe István és Rajk László is. Egy évvel később e kapcsolatairól akartak belőle vallomást kicsikarni a gesta- po berlini kínzókamráiban. A dunkerquei ütközetnél mint francia munkaszolgálatos esett német fogságba. Itt hetekig napi 18 órán át temették a halottakat, majd egy 250-es fogolycsapattal gyalog indultak el a hónapokig tartó úton, melynek végállomása Mauthausen volt. Itt került ruhájára az RS 584 jelzés. (Robinet Spanol, azaz Vörös Spanyol.) A fasiszta haláltáborokat hasonlították már a pokol legmélyebb bugyrához, vágóhídhoz. Mindez nem képes kifejezni a valóságot, a pattogó zeneszóra végzett akasztásoknak, a villanydróthoz kényszerítettek kínhalálának, vagy a rabkórházban végzett „emberkísérleteknek” a szörnyűségét. Balogh István hónapokig járta a halál 185 lépcsőfokát, melyen 50—60 kilós kőtömböket kellett korbácssuhogástól űzve felcipelniük. Hogy élhette túl azt, ami százezrek halálát okozta? Ezt a kérdést később nemegyszer szegezték neki gyanakvóan. Egy véletlen folytán bekerült a tábor villanyműhelyébe, ahol kapcsolatba került az itt is létező földalatti kommunista sejt tagjaival. Ettől kezdve módja volt segíteni másoknak, s ez őt is éltette.
