Somogyi Néplap, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

1986. február 8., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK kacsul ragaszkodnak hozzá, nem nehéz velük bánni? — Nagyon jó köztük, de néha bizony nehéz. Tudnak mindent és ragaszkodnak a hagyományaikhoz. Évekig nem jön el, aki gyászol, la­kodalom vagy más családi esemény alkalmával nem le­het őket kimozdítani. De nemcsak ilyenekhez kell al­kalmazkodnunk: a próbák idejét természetesen a gaz­dasági munkához, az etetés­hez kell igazítani. Aztán mi történt például a ruhákkal? A fiatalok boszorkányos hímzett, az asszonyok szép, rátétes ruhákban táncoltak évekig. Akkor ránkszóltak, hogy Buzsáknak nem ez a viselete. No, erre régi fény­képek alapján megkerestük az eredetit és a Nyársdugás című műsorban ebben a század elejéig viselt, hímzés nélküli, bordó, úgynevezett „valahova menős” ruhában kellett fellépniük. Nagyon nehezen szokták meg, azt mondták, ebben olyanok, mint a kányák ... — Vajon meddig élnének ezek a népszokások, ha nem Lenne az együttes? — Ezzel a korosztállyal már biztos kihalnának. Most még megtartják őket, de fő­leg az együttestagok köré­ben. Bár van a csoportban tízévestől hetvenen tűiig minden korosztály, az után­pótlás elmaradozott volna, ha a buzsáki népművelő nem szervez külön egy gye- rékcsopartot. Így viszont eb­ből a társulatból apránként tudunk átvenni embereket. — Milyen műsorral ké­szülnek a Szovjetunióba? — Kalinyiiniban egész estés műsort kell adnunk, és lesz több kisebb fellépésünk is. Bemutatjuk többek között az új, Pásztorfogadás című produkciónkat, ami tulaj­donképpen a szekszárdi mi­nősítésre készül. Ebben a tizenöt perces műsorban azt a szokást elevenítjük föl, amikor a szentgyörgy-napi kihajtás előtt a pásztornak vállalkozók vetélkednek egy­mással, alkudoznak a gaz­dával — tulajdonképpen ez is egy ok a mulatozásra. Ezt a műsorunkat még az uta­zás előtt itthon is bemutat­juk, március elsején Buzsá- kon, a falusi színjátszók me­gyei bemutatóján. Tersztyánszky Krisztina Hozza ide a vőlegény!- is! Pattogó muzsika, táncos Odakint csontig hat a hi- vőlben a hirtelen csönd, a napjait ezentúl is. Nyugdíj- tegnap és deg. Az ablak nagy léket vág ki a világból. Pillézni kezd a szó. Kerülöm a gazda te­kintetét; tapintatból, együtt­érzéssel. Most vonult nyug­díjba az első vonalból, ha szábad ezt a kifejezést béke­időiben is használni. Talán szabad: békéiben vívott üt­közeteket, s nem egyéni cé­lokért, mindig a közösségért. A tartózkodás oka bennem ez: nem sérült-e meg az a tö­rékeny, megfoghatatlan vala­mi, amit léleknek szokás ne­vezni, jobb híján. Hiszen most a nem szokott nyuga­lom évei következnek rá. Okozhat törést a cselek­szélámyékos élet kezdete. Há­zigazdám, több község első embere volt; gazdasági veze­tője a falvaknak, örömmel hallgatom. És egyre erősö­dik bennem az érzés: még hajszátfinam repedés sincs a lelkében, nemhogy törésvo­nal. „Mozgalmas” ember volt, az is marad. Azok pedig csak a jövőről tudnak láza­san beszélni, ö is ezt teszi. Kályhamelegben, kávét ka- vargatva a holnapot festi. S tudom, nem lesz olyan perc, amikor unatkozna. Nemcsak amiatt, hogy unoka totyog a „papához”, hagy foglalkozzon vele. A közjóért éli majd ban, nem pihenve. A szülő- falú már régebben elöljáró­jának választotta. A téesz to­vábbra is igényli munkáját vezetőségi tagként. Aztán be­lekezd tek valami más nagy­szerűbe is. Egyszer ugyanis az egyik nagybajszú bácsika megkérdezte tőle; te öcsém, hát a mi őseink adta dűlőne­veket a dédunokák már csak úgy ismerik majd, hogy C—1, C— 2, K—3 ? Akikor gyerek­kori barátjával elhatározták, hogy térképet készítenek, és azon ott lesznek a dűlők, a rétek, legelők, árkok, kutak régi nevei. Szép feladat, őrző munka, amolyan hídverői; a Házigazdám hangja felfor- rósul. S tudom már, ha elké­szül az a térikép, majd szó­lítja újabb feladat. Még fia­tal karában mondták rá: „nyüzsgő ember”. Akkor nem is értette, mit akarnak evvel. Pedig illik rá a kifejezés, annak a legjobb értelmében. Nem tudom én, hány hozzá hasonló él Somogybán. Ügy lehet, még jónéhány. Abban is biztos vagyok, hogy meg­találják egymást; közhasznú munkában a faluért kopog­tatva a hivatalokban, terme­lőhelyeken. Energiájuk me- gyényi elemet segít feltölte­ni. Szükség van rájuk. L. L. — Mennyire lehet színját­szásnak nevezni azt, amit csinálnak ? — Ez nem színjátszás, ne­kik ez az életük. A műsort megszerkesztjük, de megírni nem kell, legfeljebb „szalon­képesebbé” tenni néha. A szövegnek körülbelül a fele úgy marad, ahogy ők erede­tileg mondják, mert azt job­ban megírni úgyse lehetne. A vezetőnek mindig ott kel­lene lennie közöttük. A múlt­kor például részt vettem egy asszanyfarsangon — na, amit ott hallottam, abból megint kerekedhet egy műsor. — Ha ennyire jól ismerik a szokásokat, és ilyen ma­lábak Zsúfolt nézőtér előtt tartott forró hangulatú előadást a La- tinca művelődési házban a Munka Vörös Zászlórenddel ki­tüntetett KISZ Központi Mű­vészegyüttes. A rajkózenekar a Pacsirtával, a tánckar a ci­gánytánccal aratott nagy si­kert. (Csobod Péter felvételei) Nagyatád és Bodvica hatá­rát már csak a nagyatád— bodvicai vasútállomás épüle­te őrzi. Néhány portával ar­rébb, egy fehér házban talál­tunk rá a bodvicai öregek napközi otthonára. Az intéz­ményt 1982-ben létesítették, egyedülálló, idős emberek magányát enyhíteni. Tizen­négy lakója van. Itt tölti ide­jét, akinek dolgozik a csa­ládija, akinek nincs hozzá­tartozója, s akinek ugyan van, de távol él, vagy elfe­lejtkezett a gondoskodás írat­lan törvényeiről. — A házunk hétköznap reggel 9 órától délután 3 órá­ig nyújt otthont vendégeinek — mondta Bicsákiné Szaba­dos Katalin, az otthon veze­tője. — Délelőtt televíziót né­zünk, rádiót hallgatunk, ké­zimunkázunk. A délután pe­dig nagyon gyorsan eltelik. — Túl gyorsan! — bólogat­nak körülöttünk a fejkendős nénik —, alig várjuk péntek estétől, hogy végre újra hét­fő legyen és jöhessünk. A barátságos, lakájos te­remben éppen az ebédre vár­tak. Megkapó vidámsággal törtek utat maguknak e tisz­tes kort megért emberek tör­ténetei, életútjuk hol zakla­tott, hol pedig örömteli per­cei. Leginkább azokról az élményekről beszéltek, ame­lyek az otthonihoz kötik őket. Gyakran énekelgetnek, a szomszédos, óvodában kölcsö­nösen műsorokkal lepik meg egymást. A kirándulások em­lítésekor felcsillant szemük, egymás gondolatait tovább­fűzve tárult elénk egy ked­ves, bármilyen fiatalos va- gányságra képes társaság él­ményvilága. — Tavaly Balátonfenyve- sen nyaraltunk az „őszi nap­fény” táboriban — vette át a szót a többiektől Nagy Ben­jáminná —, rengeteget tán­coltunk és mulattunk. Enyhe lányos zavar deren­gett arcán, majd így folytat­ta: — Majdnem férjhez men­tem! A többiek „harsányan” bó­logattak majd felcsattant a nevetés. — Persze csak akkor en­gedtük volna férjhez menni, ha idehozza a vőlegényt is — mosolygott az otthon ve­zetője. Bálát on fenyvesen kívül ki­rándulásaik során eljutottak már Gunarasra, Zalakarosra és Budapestre is. Szeretettel beszéltek a hasonló jellegű otthonok csokonyavisontai találkozójáról. Intézményü­ket a nagyatádi konzervgyár, a cérnagyár szocialista brp gádjai, valamint a honvéd­ség karbantartó brigádja pat­ronálja. Jó kapcsolatuk ala­kult ki a vakok és gyengén- látók szövetségével — együtt „túráznak” —, és a környék szociális otthonaival is. Évente meglátogatják sors­társaikat Ötvöskónyíban, Se- gesden, Berzencén. Idén át­ruccannak Jugoszláviába, meglátogatják Kaproncát. — Az ebéd még mindig ké­sik — reklamáltak halkan az asszonyok. Józsi bácsi, az egyetlen fér­fi huncut szemei körülsimo­gatják a- gömbölyded asszo­nyok sorát, halk megjegyzése nem bántott meg senkit. — Hiszen ő a szemünk fé­nye — villant össze a sok asszonyi tekintet — vigyá­zunk is rá! Pápai József, az otthon leg- fiatalabbja büszkén viselte a bájos rajongást. Beszélgetésünk fonala a gyerekekre terelődött. — Én könnyen össze tu­dom adni, mennyi van — ke­sernyés indulatok tükröződ­tek Bajnóczi Pálné szavaiból — nekem ő az egyetlen fiam — mutat Józsi bácsira, élet­társára. A borongós hangu­lat nem tartott soká, a „sze­mük fénye” gondoskodik ró­la: — Ennyi vígkedélyű, ele­ven asszonyság között nem lehet szomorúság. Ez nem is öregek, hanem legfeljebb idő­sebbek napközi otthona! Tamási Rita Á buzsákiak titka „Öreganyám is így énekelte” Ezen a tavaszon nagy fel­adatok állnak a buzsáki né­pi együttes előtt. Március­ban, a törökkoppányi asz- szonykórussal együtt, ők al­kotják majd a Kalinyinba utazó jubileumi barátságvo­nat kulturális küldöttségét, áprilisban pedig Szekszárd­ira készülnek, az országos minősítésre. Néhány éve az egységes irányítás elve lépett életbe a művelődésben — azaz, az összetartozó társközségek közös alapból gazdálkodnak. — Mit jelent ez Buzsák számára? — kérdeztük Né­meth Mártát, a népi együt­tes vezetőjét, a lengyeltóti művelődési ház igazgatóját. — Buzsáknak azelőtt évi kétszázezer forintból kellett gazdálkodnia. Ez nem volt elég a kiadásaikra. Most, hogy közösen gazdálkodunk, az anyagi erőket ide tudjuk összpontosítani. Csak egy példa: azt a harmincezer forint hozzájárulást, amit évente a lengyeltóti áfész művelődési célra ad, azt tel­jesen Buzsákra fordítjuk. Úgy értékeltük, ez a népi együttes magas színvonalon dolgozik, alkalmas rá, hogy a területünket méltóképpen képviselje. Ezért a kisebb, életképtelen csoportokat fel­oszlattuk, s rájuk többet ál­dozunk. — Miféle kiadásai vannak egy hagyományőrző csoport­nak? — Nincs az együttesnek művészeti vezetője, állandó kísérőzenekara, ezeket alkal­manként fizetni kell. Az évi mintegy harminc fellépés utazási költségei is jelentő­sek. Az utóbbi három év­ben két garnitúra új ruhát, cipőt, a fiúknak is öltözetet, csizmát vettünk — csak ilyesmire háromszázezer fo­rintot költöttünk. — Rendszeres művészeti irányítás és kísérőzenekar nélkül hogyan boldogulnak? — A népszokásokat az asszonyoktól gyűjtjük össze, aztán ezekből megszerkeszt­jük a műsort. Nagyobb fel­lépések előtt, új műsorszá­mok betanulásakor elhívjuk volt művészeti vezetőnket, Ureczky Csabát Kalocsáról. A dalok kiválogatásához, az Nyugdíjban, de nem nyugságban anyag átfésüléséhez is kell szakember — ebben Csikvár József, az SMK munkatársa sóikat segít. A kíséret külö­nösen nehéz dolog, mert a buzsáki asszonyok olyan jel­legzetes stílusban énekelnek, hogy ezt nem tudja bárki kapásból kísérni, a zenész­nek hozzá kell szoknia. A próbákon csak a prímás vesz részt: Bakonyi Károly, a fo- nyódi gimnáziumból. Közös zenekarunk van a fonyódi és a balatonszentgyörgyi csoporttal, változó felállás­ban ők kísérnek minket a fellépéseinken. — Hogyan lehetne meg­fogalmazni végül is: mi a buzsákiak sajátossága, mi az, amitől ők mások? — Talán az, hogy csak jellegzetesen buzsáki dalo­kat énekelnek, tehát nem somogyiakat, amiket már összegyűjtöttek és sókan is­mernék. A népszokásokat is mind otthonról hozzák. Azt mondják: ezt öreganyám is így énekelte, így a jó. A cso­portnak körülbelül egyhar- rnada más falvakból való, de a buzsákiak a mérvadóak. Ha valaki közéjük áll, az vagy egy-két alkalom után átveszi ezt a stílust, vagy elmegy. Azt hiszem, ez az eredetiség az együttes titka, ettól tudunk megélni, sikert aratni. Szerintem ez az iga­zi hagyományőrzés.

Next

/
Thumbnails
Contents