Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-27 / 22. szám

1986. január 27., hétfő Somogyi Néplap 5 Család és iskola Á színvonalasabb oktatásért Gyakran mondogatjuk, és így is van; a szocializmus abban is meghaladja a pol­gári társadalmat, hogy köz- kinccsé teszli a műveltséget, szélesre tárja mindenki előtt az Oktatási intézmények ka­puit, és az iskoláztatás ala­kulása az egész nép számá­ra közüggyé válik. Az ok­tatás szervezése ugyan már nálunk is régóta állami fel­adat, de napjainkban sok olyan emlbar van, alkli vala­miképpen állástfoglal a gye­reknevelés, a tanítás ügyes­bajos dolgaiban. Más kérdés, hogy az egyéni nézetek han­goztatása, az iskola minden­napi életébe való beleszólás, amely persze — a pedagó­gusok a megmondhatói — korántsem mindig indokolt, kellő segítség-e az erlintettek- nék közoktatásuk továbbfej­lesztéséhez. Művelődési házak, kLulbok, színházak, mozik, rádió, te­levízió, könyvek és önképzés — számos útja-módja van napjainkban a művelődés­nek, az ismeretszerzésnék, de a gazdag kínálat ellenére :s vitathatatlan, hogy a nemzet műveltségének megalapozója, és legfontosalbb intézménye modern viliágunkban is az is­kola. A nevelés-oktatás ügyének további társadalmasítása je­lenlegi gazdasági körülmé­nyein*. köizött elsősorban cse­lekvő hozzájárulást igényel. Erre mutatott rá Pozsgay Imre is a Hazafias Népfront decemberi kongresszusén: ,yA kulturális életben a közki­adásokkal való takarékosság érzékenyen érintette az is- kolaH-lközmuvelődési terüle­tetek fejlesztési és fenntartá­si, működési feltételeit. Az állam ellátási kötelezettsége és felelőssége továbbra sem csökkenthető a feladatokban, de keresni kel! a társadal- malisútás és a társadalmi köz­reműködés újabb lehetősége­it.” Mit tehet a népfront az iskoláért, a nevelésügyért; höl lehet elkezdeni a mosta­ninál baithatósahb pafroná- lást? Azt hiszem, mindenki­nek kézenfekvő, hogy a csa­ládi nevelés erősítése a kiin­dulópont. Amennyire egyér­telmű ez, legalább annyira nehéz kérdés is egyúttal. Ez idő tájt a család funkciója átalakulóban van. Szemünk láttára zajlanak le a család­ban azok a szerkezeti vál­tozások, amelyek hatásaként sajnálatos módon a nevelés háttérbe szorul. Egyfajta vál­ság ez, hiszen a családok je­lentős része nem, vagy csak akadozva látja el első szá­mú kötelezettségét, a gyere­kek nevelését, mi több, ezt a terhet igyekszik, teljesen áthárítani a társadalomra, leginkább az iskolára. Föl­borul a család és az iskola közötti hagyományos, nagy múltú munkamegosztás — az iskola terhére, végső soron azonban gyerekeink kárára. Helyesen ismerték föl te­hát a kongresszus fölszólalói, hogy a családi nevelés sán­cait kell megerősíteni minél előbb — a pedagógusok köz­reműködésével —, a család és az iskola viszonyában kell újra összhangot teremteni. E tekintetben a legsürgősebb tennivalót a kongresszuson így jelölték ki. „Az iskola és a család közötti együttmű­ködés jegyében erősítjük kapcsolatainkat a szülői munkaközösségekkel és a tantestületekkel. Arra törek­szünk, hogy minél több csa­lád vállalja a gyermekeink jövőjét megalapozó, a jellem és a munkára nevelés, az érzelmű és értelmi nevelés fáradságot, de sok örömöt is nyújtó munkáját.” Mostanában hajlamosak vagyunk a társadalmi együtt­élés zavaraiért is kizárólag a gazdasági nehézségeket okolni. Pedlig a gazdasági rendteremtés csák az egyik kulcs a társadalmi gondok zárjához, a másik kulcs tu­dati jellegű, tehát bennünk van, az emberekben. A tár­sadalom lendületes fejleszté­séhez az intézmények kap­csolatának összhangba hozá­sán kívül magunknak is meg kell újulnunk, főleg kö­zösségi kapcsolataink újra­rendezésével. A nagyobb sza­badság, a szocialista demok­rácia kiterébélyesedése kitű­nő alkalmat kínál a meg­újulásihoz, csak élni kell a lehetőséggel. A családi neve­lés fogyatékosságai — velük szoros összefüggésben az el­harapódzó magatartási kul- turálatlanság —, az iskolai élet ellentmondásai sem szűnnek meg maguktól; föl­számolásukhoz tudatos kö­zösségi munka szükséges, ami óhatatlanul a nevelésre, az iskola ügy re mutat vissza. Nincs a társadalmi fejlődés­nek Olyan kérdése, amely va­lamiképpen ne kapcsolódnék az iskolához, a művelődés­hez. Az iskola rangjának emelése ezért egyik legfon­tosabb közügyünk. P. Kovács Imre A MAGYAR ÉPÍTÉSZET SZÁZADAIBÓL Virágos mennyezet Amilyen gyorsan terjedt a románkor és a gótika épí­tészeti eszménye az ország­ban, úgy a reneszánsz is: már a 16. század elején nyo­ma van a kisebb számú kastélyoktól távolabb eső templomok festett famun­káiban, mennyezeteiben. A festett famennyezet a rene­szánsztól kezdve terjedt el, s a török hódoltság után is­mét feléledt, református templomokban pedig átvé­szelte a törököt, kik az or­namentikát egyébként is kedvelték. Az. egyetlen fes­tett mennyezetű régi magyar otthon — az erdélyi szent- benedeki Kornis családé — a második világháborúban pusztult el, a soproni jezsui­ta konviktusét s ugyancsak egy soproni lakóházét saj­nálatos módon lefestették. De legbecSesebb régi meny- nyezetfesitményünket, a gó- gánváraljai református templomét (a 16. század ele­jéről) a Szépművészeti Mú­zeum, az ádámosi unitárius templomét (1526-ból) a Nép­rajzi Múzeum megőrizte, ötszáznál, több fennmaradt templomi famennyezetünk­höz képest a várkastélyaink­ban láthatók elenyészők (Fries, Keresd, Krasznahor- ka, Zólyom.) A reneszánsz derűje, har­móniája évszázadokon át hagyományozva sugárzik a „virágos” mennyezetek nö­vényi ornamentikájából, négy szirmú szabályos virá­gaiból, központi szerkezetű rozettáiból, a szimmetrikus elhelyezés nyugalmából, a páva halhatatlanságra utaló, a szarvasnak az Isten utáni vágyakozást példázó, s a fiait tápláló jelképből. Nem kevésbé — az egyidőben le­becsült, ma már a hajdani festőasztalosok képzeletét dicsérő — alakos kompozí­ciókból (Sörkút, Szenna). A reneszánsz ornamentika vonzó szépségét nem váltot­ta fel a barokk és rokokó, csak fellazította . szerkeze:; egységet, fokozta s eleve­Az írás gyönyörűség Olyan mint egy mese. El egy nyolcvanéves pöttömnyi öreg néne Kaposváron, a Kertész utcában. Kicsinyke, mert az idő ujja a föld felé nyomja a hátát. Óriás, mert a század zivatarában csak a szenvedés jutott neki, s mégis megőrizte emberi tisz­taságát. Ilyen a hajléka is; melegség, rend, tisztaság. Olyannyira, hogy az em­bernek víz után bizsereg az ujja. Minden batyum két fejken­dő volt. Az egyik a fejemen, a másik a kezemben, s ab­ban benne az összes hol­mim. Ecseren kezdtem el szolgálni, aztán meg Pest- szenterzsébeten, amolyan be­csületes, de lecsúszott urak­nál. Elkezdtem 1931. szep­tember 15-én hajnali ötkor a hajlongást és meg sem álltam 1958-ig. Akkor már véglegesen divatját múlta a szolgálóság. Tóth néni visszaigazít egy A TÓTH NÉNI Versek, apró betűkkel rakoncátlan hajszálat a ken­dő alá. — Kaposvárra 1940-ben kerültem első férjemmel. Bár sosem találkoztam volna össze vele. Akit előtte sze­rettem, s ő is szeretett, azl elhagytam... elhagyott. A kis szolgálólány nagy nehezen összekuporgatott ezer pengőt. Volt egy rákos­csabai kis telke, örökség ugyan, de az övé. Egy nyal­kasuszter már kérni akarta, amikor eljutott a szolgáló­lány fülébe, hogy csak e pénzéért kellene. Gyorsan levelet írt, kérdőre vonta s férfit. A levélvivő gyerek lé­lekszakadva mesélte, hogy amikor a cipész végigolvas­ta a levelet, csak ennyit nyögött ki: mindennek vé­ge... Tóth néni férjhez ment ahhoz, akit nem szeretett Eljött Kaposvárra, Vizéli Borbála egykori társalkodó­nő házát vezette 17 évig. Jussa; per, némi pénz és egy 17 éves sparhelt. Üjabb házasság, majd férje halála után megint csak semmi jó. Az örökösöknek, rokonok­nak, ismerősöknek nem Tóth néni és a barátsága kellett volna, hanem a takaros kis ház... Sírjon, eméssze el magát? Nem, nem, dehogy. Tóth néni verseket kezdett írni. Apró betűkkel teltek a koc­kás oldalak. Versek, litániák, köszöntök, siratok, búcsúz­tatók, amiket lányfejjel megtanult. Több ezer sor, s akárhol kérdeztem bele, Tóth néni folytatta... Nemcsak ezeket jegyezte le, hanem öccse paraszti vi­lágából vett naiv költemé­nyeit is. Elmesélte, hogy 27 évig nem látták egymást, amikor végre elutazott meg­látogatni az öccsét. Amaz kérte is, maradjon velük az Alföldön, de őt valami mégis hazahozta Somogyba. Vajon mi? Talán az, ahogy Tóth néni mondja: az, amit a testvére verses levélben utána írt: „Virágillat a vá­rosnak peremén. . .” Jól tud­ta az öccse? A peremén? — kérdeztem bizonytalanul Tóth nénitől.. . Néha az ablakban áll, né­ha a konyhában ül Tóth né­ni. Szépet súg a mérgesen habzó világnak, s verseivel odalapitja a nyolcadik ik- szet a földhöz.., Békés József Elméje friss, szava baráti szó a betoppant idegennek, hangja mint valami elfele­dett gyönyörű fűhárfa... Ö a Tóth néni... Ami az életnél is fontosabb Kerek nyolcvan esztende­je született egy picinyke cse­lédházban Kunágotán. Öt­éves volt csak, és a föld be­temette örökre az anyját. Tízéves sem volt még, és a háborúban évekre eltűnt az apja. Gál Erzsi — Tóth né­ni — három elemit járt csak — nem volt kitűnő tanuló —, de ahogy mondták rá: szörnyen jói meg tudta je­gyezni a verseket... Nem moziba, .műkedvelő előadásokra, táncmulatsá­gokba járt, hanem baptista ifjúsági órákra. Ének, zene, tudni illik, hogy mi illik, társasági hozzászólások, er­kölcs, tisztaság volt a be­széd tárgya. Fiatalon mene- ■ költ' el a családi háztól ap­ja félresikerült házassága miatt. — Saját magamnak kel­lett egyengetnem az utamat. nebbé tette bőségé':. A ba­rokk elemek elegyedtek a reneszánszéval, s így vezet­tek el a 19. század g. Ha képzeletünk térképére be­rajzoljuk festett mennyeze­tű templomainkat, udvarhá­zainkat, a székelykapukat, félkörívű tornácos paraszt­Születésnapi beszélgetés Mensáros Lászlóval Mensáros László 1984 augusztusában nyugdíjba ment, azóta talán még töb­bet vállal, mint annak előt­te. Nemcsak Budapesten ját­szik — több helyen — ha­nem vidéken is. Színész. A társaságtól, a zajtól ugyan már visszahú­zódik, többre becsüli a gon­dolatokat ébresztő csendet, az olvasást, a lemezhallga­tást. De legfőképpen a szín­házat, a játékot szereti. Ta­lán még az egészségénél, az életénél is többre tartja. Nem figyel a szervezet fi­gyelmeztető jeleire, fittyet hány infarktusra, súlyos operációkra. Most 60 esztendős. A lexi­kon adatai szerint 1926. ja­házainkat — kastélyaink és várkastélyaink mellett —, a 16—18. századi ország épí­tészetében világossá lesz a pusztítások előtti és azok el­lenében is élő magas szín­vonalú építészeti kultúra. Koczogh Ákos (Folytatjuk) nuár 26-án született. 1952-től a debreceni, 1957—58-ig a budapesti Madách Színház tagja. 1959-től 60-ig börtön- büntetését tölti, 1961-től 64-ig Szolnokon, 1964-től 84-ig a Madáchban játszott. Megkapta az érdemes és a kiváló művész címet, 1980- ban Kossuth-díjjal tüntet­ték ki. — Kezdjük Debrecennel. Milyen emlékei vannak a Csokonai Színháznál töltött évekről? — Téry Árpád szerződte­tett, meghallgatás nélkül. De mint mondta, mindent tu­dott rólam. Olyan remek ér­zéke volt a színészválasz- tásban, mint kevés direktor­nak. A társulat bizalommal és szeretettel fogadott. Nagy­szerű művészekkel dolgoz­hattam együtt, a színház tagja volt ekkoriban Anda- házi Margit, Békés Rita, Márkus László, Soós Imre, Örkényi Éva, Simor Erzsi, Vámos László. Az alapokat itt sajátítottam el. — Mi volt az első szere­pe? — A Túr fivérek Villa a mellékutcában című darab­jában játszottam egy idős diplomatát. Jöttek a többi feladatok, egyre nagyobb szerepek: Ró­meó, Ferdinand az Ármány és szerelemből, Hamlet, az Ezer év bírója, a Színész az Éjjeli menedékhelyből. — Jól éreztem magam Debrecenben, szép lakásom volt már, három gyerekem. De Téry Árpádot kinevezték a Madách Színház igazgató­jává, s én követtem őt. Saj­nos, csak egy évig igazgatta a Madáchot. — Beszélne a szolnoki éveiről? — Három évadot töltöttem a Szigligeti Színházban. Nemcsak jó szerepeket kap­tam, rendezhettem is. Eszem­be sem jutott lépéseket ten- ni, hogy újra a fővárosba jussak. Tudomásul vettem, hogy életem és munkám ideköt, nekem egy hely so­sem jelentett kitüntettséget a másikkal szemben. Aztán egy vendégjáték hozott új­ra változást az életemben: a Pygmalionnal vendégszere­peltünk Budapesten, ebben Higginst játszottam. Látott Ruttkai Ottó, a Madách Színház igazgatója, s szer­ződést ajánlott. 1964 szep­temberében mutatkoztam be újra Budapesten, Hubay Miklós Késdobálók című da­rabjában. Ezt követte a Kispolgárok, a Duna-ka- nyar — a feledhetetlen Dómján Edittel, a Mathiász panzió, s más feladatok, amelyek később egyre szür­kébbek és kisebbek lettek. Közbejött a betegség is, hul­lámvölgyek a pályán, az életben ... 1965-ben TBC-t kaptam. Nyolc-tíz hónapig nagyon keveset dolgozhat­tam, ezalatt az idő alatt ala­kult ki bennem egy előadó­est gondolata. Jutott időm a töprengésre, a kutatásra, a felkészülésre. Így született a XX. század című előadóes­tem, amelynek első előadása az Egyetemi Színpadon volt. Ki gondolta volna akkor, hogy az eltelt évek. alatt csaknem 1500 alkalommal lépek vele a közönség elé. — Miért dolgozik ennyit? — Pályám kezdetén a si­kerért játszottam. Ma már tudom, hogy ez megfosztja a színészt a játék gyönyörűsé­gétől. Számomra most már maga a játék a legfonto­sabb. A munka. Cigarettá­ról, alkoholról le tudtam mondani, de játék nélkül képtelen vagyok élni. — Milyen ajándékot kí­vánna magának születésnap­jára? — Nem kell kívánnom. Megkaptam. A pécsi Nem­zeti Színházban eljátszha- tom minden színész örök álmát: Lear királyt... Kárpáti György A pogány váraljai református templom festett mennyeze­te (16. század)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents