Somogyi Néplap, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
1986. január 4., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SZALONTAY MIHÁLY: r Allásváltoztatás A kocsinál már mindenki ott volit Az igazgató, nem miattuk, hanem Pásztor miatt. Csendesen beszélgették az alapjáratban dohogó, tompított reflektorral sürgető kocsi mellett. FeLmagaso- dott mögöttük a sofőr, sörtefej ű Janó is. Mar hiányolta, miérltis az összetartozás érzésével köszöntötte. De ismerős lőhetett az igazgató- nalk is, mert a felfedezés meglepetésével szólt: — No, maga is itt van... Bejönni, azért bejöhetett vöina. — Voltam benn, professzor úr, nem tetszett benn lenni; Margó nénivel, Sáfár úrral meg Terikével beszéltem is — Milyen taxisofőrnek lenni? — Nem panaszkodom ... — Nem kívánkozik visz- sza? A pénze megvan ... ? — Á, így mégiscsak otthon van az ember. Nem minden a pénz ... mégiscsak, tetszik tudni. — No. isten áldja; azért ha valami van. el ne kerüljön! — Azzal az igazgató fogta Pásztort, külön húzta, és úgy beszélgettek.-- Jól ismerte az öreget? — kérdezte János, szinte csak hogy kérdezzen valamit, hangsúly nélkül. — Tíz évig voltam a pilótája, éjjel-nappal. János folytatni akarta, de az igazgató és Pásztor négyszemközti jelenése véget ért, egy utolsó körbelkezelés; in dúltak, s az első kilométereket, az irdatlan vascső kapuig, némán tették meg. Akkor folytatta János a kizök- kenthetetlen emberek következetességével. — S hogy került el? A kocsiban ülőkön mosoly futott át; sofőr Janó is nevetett. — Nem hosszú a sora. Egyszerűen sok volt. Az asz- szony is minidig balhézott. Így egyszerűbb mindem Akkor se éjjelem, se nappalom ... Nem lehet azt megfizetni. Persze az öreg nagyon rendes, sose lesz ilyen főnököm. Tudja, ő az a fajta, aki azt szereti, ha valaki magártól .tud ja:, merre meddig. Ha valami nem tetszett neki, sose mondta, de olyan udvariassá., kimértté vált, hogy az ember Ikamiszabbul érezte magát, mintha teszem azt... — Jó, jó az igazgató fő- professzar úr a pilóták legjobb nevelőatyja — szúrt János —; de miért az előbbi vigye«*» — Mesélem m ár ... akkor is két nap, két éjszaka tapostam a gázt, munkahelyről munkahelyire, a Dunántúlról a Tiszántúlira, keresztülszelve a térkópaltáji Magyarországot, még csak tisztességes ebédhez sem jutva, mert pontosain kellett érkezni mindenhova, a sofőr szégyene, ha nem ... Olyan vacak ítél volt, hideg-langyos, jégfoltot jégfolbra varró, szákadó jégliulkat vékony sáire* varral takaró vacak utak; ilyenkor nem lehet tudni, mikor csúszkálsz, mikor ragadsz. Az isten akórhová tegye! Szóval, aki ismeri e lukas bogárhátakait, tudja, hogy kis szakasz is elég belőle, nem fél országnyi. Miskolc volt a végcél az este, valami nagy előadást kellett ott tartamunk. Figyeltem, hajtottam, meg is érkeztünk szerencsésen, időiben. Míg az öreg nyomta a szöveget, én vissza a városiba, be az első jobban kinéző cseh óba. Gyorsan véigigiettem a kész- ételrubliikát, amíg a kétféle frissen sültet hozták. Ahogy ezt is bedobtam, rohanás vissza az öregért. Éppen végzett, felvettem, indultunk vacsorázni. Természetesen ugyanoda mentünk, ahol én már előtanulmányokat folytattam. Mikor az éttenmiék meglátták, hogy még egy komplett vacsorát rendelek, a séfnek rángatózni kezdett a feje, ja, merthogy az előbb levest nem ettem, és az meg hogy néz ki, hogy az ember leves után nem eszik semmit. Mondta is a marha, hogy még szerencse, hogy nincs étvágya a kedves vendégnek; azt hitte, szellemes, de nem komáztuink. Jó tíz óra fele indultunk; irány Pest. Semmi baj nem vol.t, míg a várost el nem hagytuk, de aztán kutya melegem .lett. Folyt rólam az izzadság, igaz, fűteni is kellett, mert a szél fölerősödött, s a bádogikasznd pedig, ugye, hamar kihűl. Még az utolsó ihí- rékiben a rádió vigasztalt, hogy aszongya, sarki légtömegék ezek, .nem szelek. Na- mármost: nékem, ugye, az öregre .kellett tekintettél lennem, fűtöttem is cefetül. Hogy a rádió elnémult, el is álmosod.tam; a legszívesebben kiálltam volna egy átszeli parkolóba. De mert ilyet még sose tettem, hát most se, gurultam tovább. Közben meg az öreg, ahogy este szokta, ha kocsiban érte, akkurátuson betakarva magát báránybőrbundájába, lefeküdt hátul, és húzta a lóbőrt. Esküszöm, már-már majdnem bóbisikoltam, ami azóta sem esett meg velem, de nem is fog, amikor az öreg ko- cogtait a vállamon, hogy hart neki pisilni kell. állják meg. Az első egyenes közepén meg is állok, ö meg ruszki kucsmájában, fene büszke ró, valami szibériai kollégájától kapta, ménkű hosszú rojtos sállal, a Tenilkéével, nekem bezzeg nem kötött, panyóíká- ra vetett kabáttal kiszállt, fin maradtam, nekem nem kellett, behunytam a szemem, pihentettem, majdhogy kis idő múlva, mikor csapódott a joib'b hátsó ajrtó,' index balra ki, üres vollt az országút, s .bele a nagy magyar fekete alagútba. Megyék, megyek, az öreg nyilván újra lefékhetett, mert olyan csend volt, hogy már azt hittem, nincs is senki a kocsiban. No, nem szaporítom a szót... nem is volt senki! Egy idő után annyira szorított a mögöttes némaság, hogy csak hátranézek, hát nincs ottan senki se. Hű, a kinelejzu- mát.., most vert ki igazán a veríték. Megállók. Nézem az ülésit, tapogatom, de senki ... csak a vacak hálója, újságolkíkal, könyvekkel meg a kék termosszal. Nézem a jobb hátsó ajtót, nincs az becsukva, csak első fokozatra; namármost vagy kiesett, vagy a szél csapta be azt az átolkver.te ajtót, s akkor azóta már rég megfagyott. S a legrosszabb ... fogalmam se volt, hány kilométert futottam, mióta kiszállt. Mindegy, riülkverc, vissza, az első kilométereiken, ami belefért, aztán kezdtem csendesedni, nézelődni. Hát olyan negyven-negyvenöt kilométer után látom, hogy valami fény — egy viharlámpa — pislákol, s ott kopott útépítő kocsi előtt integetnék hárman. A professzor úr volt, meg két útépítő magyar, azok is öregeoskék. S nagy hahotával fogadnak, amikor odaérek, merthogy amint megfordultam, pattantam ki, látom, mindhárman tökrészegek; mit részegek? Tajitsifcer volt a három öreg. Mikor a szél becsapta azt a kurva ajtót, a prof felmérte a helyzetet, s gondolván, majd csak észrevesaem a hiányát és visszafordulok, elindult, hogy ne fázzon. Tán tíz percet baktathatott, amikor elérte a bódét, benézett az ablakon, látta: világos, meleg s két magyar van odabenn. Bekopogott, előadta esetét a hülye sofőrjével, azok meg a keblükre ölelték, mert az egyik születésnapját ülték egy demizson bor és egy csa- tos tavalyi törköly társasában. A kis vaskályha mellé ültették, s előbb egy vizes- pdhár törkölyt töltötték bele, hogy meg ne fázzon, majd agy korsó misebor.t, hogy híguljon az előbbi... Nagy ikő esett le a szívemről, hálálkodva ígérgettem mindent, míg az öreget betuszkoltam hátra, beborítottam a kabátjával,' fülére a kucsmát. Aztán megint néki. Koromsötét volit még, ez az a hosszú szakasz a hárma- som., ahol nincs lakott település. Mentem istenesen, hogy minél hamarabb hazaérjünk, amikor egyszeresük rájövök, hogy megint süket csend van mögöttem. Semmi horkolás, nesz, pici zaj. Leállóik. Nézem a hátsó ajtóit. Hát a kutya úrisiteniit, megint nincs rendesen becsukva a joibb hátsó, csalk félig csa- 'pólva. No, most aztán nem vacákoltam, állva hetvenben csináltam a hátraarcot, s mint az őrült, repesztettem vissza az útJkaparóig. Az ajtó nyitva, csapkodta a szél, ibenn sötét és hideg, elő az öngyújtót, az egyik az asztalra borulva, a másik a etikán álszdk. Felrázom az időset. „Hol az öreg?” „Hált az ágyon!” — pillog. „A fceser- vit, nem az, hanem az au- itósi, aki lemaradt.” „A pesti ember ... hát nem elvitte?” „De. Hiszen éppen ez a baj, ha elvirttem, akkor hol van?” Rohanok ki, a kocsi mellett állok, benézek, káp- rázik a szemem, hát ott fekszik az öreg, ahogy egy jó árával ezelőtt én odapaszí- roztam. A bunda alatt, feje- fülén a féloldalasán rászorított kucsmával Akkor már tébolyult voltam. Meg mertem volna esküdni, hogy mielőtt visszafordultam, odanéztem az ajtóira meg az ülésre, az ajtó nem volt rendlesen becsukva, az ülésen meg nem volt senki. Az ajtó még mindig nem volt rendesen becsapva, de az ülésen ott mocargoitit az öreg, persze, mert állt a kocsi, ment oda a hűs is. Jól becsuktam az ajtóit, beültem,, lenyomtam az ajtóbiztosító gömböt, és indultam. Hogy jól le van nyomva az a vacak, Ikis fekete, műanyag mütyür, azt szinte pillanatonként ellenőriztem. Nem tudom, hogyan értem föl, végig hajnalban futottam, de még aznap reggel bemond- itarn az unalmast. Azóta a központban vagyok, a sofőr- szobában, Viszem, akit kell, mindig mást... Áz NDK iparművészete A Budapesti Történelmi Múzeumban NDK iparművészeti kiállítás nyílt. Képeink a kiállításon készültek. Fent Marielies Riebesel: Család a kertben. Balra Mónika Markwardt: Fekvő alakok. BÉNYEI JÓZSEF: Majd elfárad Majd elfáradnak a folyók, medrük sárgára szárad s otthontalanul kering fölöttük megrabolt sirály-had. Majd elfáradnak a szelek s kiszikkad az olajfa, virága illattalanul omlik szomjas avarba. Majd elfáradnak az esők s a mechanizált űrből fáradt olaj pereg csak s égető sugár-tűz jön. Majd elfárad a két kezem tartani egy világot s a zajban roppan fülemből szelíden vér szivárog. Majd elfárad az énekem, rekedt kolomppá romlik s a szívdobbanás ritmusa fásultan meghasonlik, s ha a világ ember megszakad viselni terhed élet, — utolsó búzánk szétpereg: szívben őrzött remények. VANJO TODOROV Furcsák a nők Ámuldozom, milyen ember ez a Mar inkova, a kolléganőm! Tegnap meghívott hozzájuk, játszanánk néhány parti sáfckot, mivel az a hír járja az osztályunkon, hogy eme nemes játék koronázatlan királya vágyók ... Először visszautasítottam: — Marinlkova, egy kicsit kellemetlen... Mit gondol majd a férjed? — iindokoltam elutasításomat. — Ó, nem kelll nyugtalanr- kodnd! Két hétre elutazott kiküldetésbe — világította meg a kérdést a kolléganőm. Üsse kő, ilyenformán beleegyeztem. Ha azonban tudtam volna, hogy ennyire kitesz magáért, el sem megyék. Ügy meg volt rakva az asztal enni- és innivalóval, hogy az ember azt gondolná, születésnapot akarunk tartani. Nem is tudtuk hova tenni a sakktáblát... Sztolicsnaja, pliszlka, kubai rum, házi pálinka! Németh Miklós rajza JACEK FEDOROWICZ: Az őrszem — Állj! Arra nem lehet! — De ha mégis elmen— És hol alszik? — Merre? nék arra? Mondjuk oldal— őrségben tilos alud— Ahová menni akar! ról? ni! — Hová akarok? — Azt sem szabad. — No, és senki sem en— T’om is én? — Honnan tudja valójágedheti magát haza? — Akkor miért állja el ban, hogy nem lehet? — Csak a parancsnok. az utat? — A parancsnok mond— Akkor miért nem te— Mert arra nem lehet. ta. szí? Elfelejtette? — Aha... És miért nem — Maga tehát őrszem? — Nem. lehet? — Ühüm! — Hát akkor? — T’om is én? — Na, és régen mondta — Meghalt. — Hiszen ott csak puszezt a parancsnok? — Szomorú ... Nos, keltaság van? — Megvan már vagy lemes őrködést kívánok! A — Az van. három esztendeje. viszontlátásra! — Akkor hát miért nem — Mi volt itt három év— Állj vagy lövök! lehet? vei ezelőtt? — Tessék? — T’om is én? — Téglagyár. — Azt mondtam, állj — Lehet, hogy az ott — De most már nincs! vagy lövök! Letartóztakatonai terep? Nem vette észre? tóm, amiért tiltott terület— Lehet. — Észrevettem. re próbált behatolni. Így — Talán alá van aknáz— Lebontották? szól a szabályzat. v a? — Lebontották. — És most mi lesz? — Talán. — És merről jöttek, — Nem engedem el, ■— Lehet, hogy ingóváhogy lebontsák? amíg nem igazolja magát. nyos? — A másik oldalról. — Kinek? — Miii? Miféle ingo— Nem éhes? — A parancsnoknak. vány? Ez a terep is csak — Nem. Az asszony hoz olyan, mint a többi. ennivalót. Fordította: Adamecz Kálmán — Ej-ej, Marinkova, ha sakkozom, semmi alkohol! Es légy szíves, gyújtsd föl a lámpát, egy szál gyertya mellett nem lehet játszani! Nem látszanak a bábuk... Fél óra leforgása alatt két partit nyertem. Az elsőben már a tizedik lépésben mattot adtam, a másodikban pedig egy futóm maradt csikó ellenében, de az én tisztem volt előnyben, így c3-ra léptem a királlyal, majd a hax- rnincnyólcadik lépésben megnyertem a játszmát. Igaz, ha korábban d6-ot, majd b5-öt húzok a huszárral, már a hartmdnoketibedSik lépésiben mattat adók ... Marinkova ismét meggyúj- tatta a gyertyát, eloltotta a lámpát, és vodkáival kínállt. — Nagyon köszönöm, Marinkéval, de már megyek. Figyelj csak ide; a b5 előtt c6- ot kellett volna húzni a huszárral, te meg a4-ire tetted a királyit, ha azonban f5-öt húzol a csikóval, nekem g2- re kellett volna lépnem a futóval, és nem tudok emiatt mattot adni a király-indiai védelemnek ... Majd otthon ismét lejátszom a partit. — Nem mész sehová!- Még olyan korán van — csodálkozott Marinkova. — Időzavarba kerülök miattad ... — Már fél tizenegy! Még- hogy nincs késő!? Tudod, hogy Karpov mindig tíz órakor fekszik le? ... Ne félj. holnap majd megmutatom néked a hivataliban a szicíliai védelmet, és meg fogod látni, ha f5-re lépsz a futóval, az első játszmát sem veszted el... Érthetetlen! Marinkévá másnap úgy tett, mintha nem is ismerne! Mintha nem is sakkoztunk volna együtt t egnap... Milyen különös! Tegnap hallottam, amint meghívta Sztojcsevet egy partira. Pedig az nem is ismeri a figurákat ... Mégis beleegyezett, hogy elmegy. Furcsa nő ez a Marinkova! Fordította: Adamecz Kälmän
