Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-28 / 303. szám
1985. december 28., szombat Somogyi Néplap 5 Egyet fizet, kettőt kap Balogh Józsi a 6.20-as fekete vonattal A Keleti pályaudvar épületének stilizálton valóságos kapuja a világra születés derengő kijáratának és a halálba távolodás alagút nyílásának képzetét egyaránt kelti bennem a Csiky Gergely Színház Munkásope- rett-bemutatóján. Szegő György díszletei közül talán ez a legmaradandóbb képi élményem. (A kosztümvilág Cselényi Nóra hiteles korszakidézője.) Balogh Józsi a 6.20-as fekete vonattal megérkezik az iparszegény Nyírségből a fővárosba, hogy megkezdje hetelő-munkás életét. Szokatlan operettkezdés. Szokatlan bonviván ez a hatvanas évek ünneplő, totya- kos öltönydivatát, nyakkendő nélküli kigombolt fehér ingét viselő vidéki munkásgyerek, akit hajdan atyafinak szoktak nevezni: az ő Bábelét Budapestnek hívják. Ha máshonnan nem, regényből már ismerjük. Amikor a MÁV-szignál nyitózenévé terebélyesedik, a ráis- merés öröme kezd ágaskodni bennünk: Mártha István rezek harsány harmóniáira alapozó zenéjének rokoni elődeit nem a bécsiek „igazán szép” muzsikájában kell keresnünk, sokkal inkább Gershwin Porgy és Bess-ében, a minstrel show harapósán férfias előadású dallamaiban, a brechti művekhez szerzett Kurt Weill-i songokban is, melyekből olyan szupernagyságok is merítettek, mint Leonard Bernstein a West side Sto- ryhoz, Calt MacDermot a Hairhez. Nem véletlen, hogy éppen e két musical tragedy jut eszembe a Munkásoperett nézése, hallgatása közben. Mint ahogy az utolsó tizenöt percben gyanítom: Ács János a darab első változatát valószínűleg Marat haldia-rendezése közvetlen közelében írhatta. Furcsa mű ez; talán a szocio-perett szóösszevonással is jellemezhetnénk — zenés társadalomvizsgálat egy adott korszakban —, ha a jegyünkért nem két darabot kapnánk: a második részben egyszer csak átfordul a darab hintája a holtpontról egy másikba, melyet talán leginkább a pol-perett mozaikszóval jelölhetnénk, és főszereplőt is vált. Ami a két, valóban érzékelhető hatású zenedráma-elődöt illeti: miként a Hairben a társadalomkritikai töltésű cselekményt egy behívó elégetése és a hadbavonulás foglalja keretbe, e mozzanatok itt is azonosíthatóan jelen vannak. A -West side Story- ból a színes és fehér galeri drámája Józsi és a munkás- szállói szabadszájú lányok, illetve a pesti csibészbanda összeütközésében a „vidéki- ség” és a „pestiség” — mutatkozik meg, de igazán a szociális lét, a halmozottan hátrányos helyzet, a lehetőség hiánya sorolásával kap mélyebb, mondhatni szociográfia-hitelességű értelmet. Titok előttem, hogy Ács János honnan ismeri ilyen pontosan a baloghjózsiság, kincseságiság lelki látleletét. A mű háromnegyed része a nem alaptalan vidékiség- komplexusról vall olyan, intimszférái mintavételekkel, melyek olykor a szürkeállomány tudatalatti rétegeiből is felszínre hoznak „szé- gyellnivaló” dolgokat. Bár Bemstein is élt ezzel „sto- ryjában”, itt mégis idegennek érzem a bécsi és magyar operettekből kölcsönzött szubretti, komikusi, buffói szerepköröket. Ácsnak nem sikerülhet úgy hitelesítenie őket a 60-as évekre, mint főhősét. Ha ők a színen vannak, Mártha István is kénytelen visszaidézni a múlt ködébe veszett stílusokat, egy szójáték kedvéért — „shimmy — semmi” — például a hatvanas években a húszas évek (!) táncdivatát ... (Egyébként ragyogó szójátékokat kreált Ács a darabban!) Azért is sajnálatos a fenti tény, mert Mártha kemény, de érzékenységben is jeleskedő muzsikája nem marad el a világnagyságok musical-zenéjétől. S még azért, mert Lázár Kati és Koltai Róbert olyan formában van, hogy azt a többletet is bírta volna, ami parádés szereplésüket szintén drámai fontosságúvá avatta volna. Így „csak” felsőfokon teljesítik azt, amit egy bécsi operettben is kitűnően csinálnának. A táncoskomikusnak, Beze- rédy Zoltán figarójának már valamivel több adatott: a ráeszmélés többlete, az identitásvállalás józanító, felnőtté tevő élménye. Csákányi Eszter Ágijával bánt talán legbőkezűbben az író. A színésznőnek a terhes munkásszállói lánnyal alkalma nyílik megmutatnia egy első látszatra butuska, seké- lyes személyiség bonyolult karakterét. Számomra a legdrámaibb, „legoperaibb” betét a saját és Eszter szociális helyzetét behatároló duett, melyet Igó Évával adnak elő megsemmisítő erővel. Nincs könnyű helyzetben Igó Éva, akinek hangjából Brecht-főszerepeket hallok ki: el kell hitetnie, hogy pesti egyetemista lányként beleszeret a vidékről jött esztergályosba. Főként ilyen anyagi háttérrel nem tipikus, mint az övé ... Igó képes hitelessé tenni Esztert. A főszerepbe beugró író- rendező Ács János — igaz, énekhangja nincs — nagyszerűen áll helyt, nem nyírségi, hanem „a” vidéki fiút hozva, szeretetünkre méltóan. A zenekar és a kórus kitűnően szól Hevesi András vezényletével, s a kar csak akkor bizonytalankodik el a szöveg érthetőségének rovására, ha a szólam egyéni szólótöredékekre mozaikoso- dik. Kristóf Kati, Németh Judit, Tóth Eleonóra, Kis- várady Gyula, Gyuricza István, Lugosi György képes egyéni karaktert adni „egyenfigurájának”. A legproblematikusabb helyzetben a váratlan főszereplővé avanzsáló Kulká János van, akit sötét színekkel festettek, de egyszer csak hófehéren kell(ene) állnia előttünk, homo morálisként, akit egy történelmi fordulat tesz dezertőrré. Madách Ádámja óta a magyar színműirodalomban Örkényig ismert drámai hős ő: jellegzetes traumát él át — jelen esetben egy értelmiségi meghasonlását —, holott viselkedéskultúrájából eddig nem következtethettünk en- tellektüellre, lévén egy csibészbanda feje. Ács János kérdezni tud drámájával, és azt hiszem, hogy nemzedékének nem ez az utolsó kérdése az apák generációjához, melynek próbaköve a darab is: az érvényes választ milyen formában adja meg. Leskó László Az év utolsó napjai a jókedv, a vidámság jegyében zajlanak. Szilveszter — az óév búcsúztató — az önfeledt szórakozás kellemes óráit hozza sokunk számára. 31-én megyénk számos közművelődési intézménye bált rendez. Szilveszteri bál lesz a nagyatádi Gábor Andor Művelődési Központban, valamint a Helyőrségi Művelődési Otthonban a pécsi Spektrum együttes közreműködésével, a tahi Művelődési Központban, a barcsi Móricz Zsigmond Művelődési és Ifjúsági Központban a BA-rock együttessel és a Magyar Néphadsereg kaposvári Helyőrségi Művelődési Otthonában. A marcali Helyőrségi Művelődési Otthon óév búcsúztatóját a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeinek műsoros estje varázsolja emlékezetessé. A Berzencei Diáknapok rendezvénysorozat záró programja kedden este Ifjúsági Szilveszterre várja a fiatalokat a presszóban. A könnyed szórakozás mellett tartalmas kikapcsolódást jelentenek az év utolsó kulturális rendezvényeinek megtekintése. A Kilián György Ifjúsági és Üittörő Művelődési Központ vakációs programja széles skálájú és színvonalas lehetőségeket kínál. Lesz filmvetítés, Lego építőverseny, mesemondó találkozó, gombfoci bemutató, táncház és — ha az idő engedi — jégkamevál. Az ifjúsági ház adott otthont a nagyatádi II. számú általános iskola rajzkiállításának, valamint Ungvári Károly festőművész tárlatának is. A festőművész kristálytiszta színekkel megalkotott, szinte a téma atomjaiból építkező Befejező szakaszához érkezett a soproni Storno-ház négy éve tartó felújítása. A műemléki belváros egyik legpatinásabb épülete kívülről már eredeti szépségében díszük: az Országos Műemléki Felügyelőség új köntösbe öltöztette homlokzatát, helyreállította a homlokzatot díszítő későbarokk stukkompozícióinak megtekintése üde színfoltja lehet év végi „kalandozásainknak.” A barcsi művelődési központ ma délelőtt Játékbörzére hívja azokat a gyerekeket, akik feleslegessé vált játékaikat el szeretnék cserélni. Gálosi Mária keramikusművész vásárral egybekötött tárlata zárja kapuit kedden a nagyatádi Gábor Andor Művelődési Központban. Az intézmény szabadidős terme színvonalas szolgáltatásaival várja vendégeit. Félszáz féle sajtótermék, különböző játékok, színes televízió, hanglemezek és hangszalagok állnak az érdeklődők rendelkezésére. Vasárnap délelőtt a kaposvári Latinca Sándor Művelődési Központ Szünidei matinét rendez a fiatalabb korosztálynak. Ugyanitt látható Inkey Tibor Régi és mai színészportrék című kiállítása. Szintén vasárnap délelőtt a marcali gyerekeket várja a Helyőrségi Művelődési Otthon nagytermében a Panda Maci kalandjai című japán mesefilm levetíté- se. A marcali művelődési központban Jávori Béla fotókiállítása várja vendégeit, a múzeumban Kertész Sándor festőművész tárlata látható. Hétfőn a siófoki Dél-Balatoni Kulturális Központ közönsége a Magyar Színkör előadásában Balassi Bálint: Szép magyar komédia című musicaljének tapsolhat. A Somogy Megyei Múzeumban Hajnal Gabriella Munkácsy-díjas művész gobelin kiállítását hétfőig tekinthetik meg a képzőművészet kedvelői. kokat, restaurálta 250 éves főkapuját. Az épületet a jövő évben adják át rendeltetésének. Ezzel teljessé válik a történelmi belváros főterének múzeumi együttese: a felújított Storno-ház is csatlakozik a már múzeumként működő Fabricius-házhoz és Tábornok-házhoz. Jövőre megnyílik a soproni Storno-ház Londonba menni olyan, mint egy fertőző betegség. Azzal a csekély különbséggel, hogy az ember nem a többieket fertőzi meg vele, hanem saját magát. Mivel a gyógykezelés nem olcsó, de megléhetősen hatásos, három év után úgy döntöttem, hogy kompromisszumként egy rövid, de intenzív kúrában részesítem magamat — egy hétre visszatértem álmaim városába. Londonban, sej, van számos utca, és minden utcán van — valami érdekes. Aki csak egy hetet tölt itt, annak nem sok ideje van színházba, koncertre járni, arról nem is beszélve, hogy a belépőjegyek ára meglehetősen borsos. De mivel a tömegközlekedés, sem olcsó, kínálkozik egy alkalom, hogy a látogató összekösse a kellemeset a hasznossal. Sokat kell gyalogolni, és az utca előbb-utóbb biztosan kínál valami érdekes látnivalót. Persze azért nem árt vigyázni a sétával. Mindenki tudja, az idegenvezető is szól élőre, hogy az angolok balra hajtanak. Sőt a turistákra számítva ki is van írva mindenhol a járda peremén, hogy itt most éppen melyik irányból várható a forgalom. Ez azonban csak még jobban megzavarja az embert, s az úttestre lépve kapkodja a fejét, majd a lábait. Az angol sofőrök ugyanis nemigen zavartatják magukat, lassítás nélkül száguldanak tovább, a gyalogosok éberségére számítva. Járás-kelés közben feltűnt, hogy az angolok mintha mostanában többet építenének. Itt is, ott is fel van bontva az utca, az épületek beállványozva, a magyar tuÁ művészetek az utcán hevernek rista egészen otthon érezheti magát. A legnagyobb csalódást a Piccadilly tér okozta, ugyanis itt is renoválnak. Az Érasz szobrot, ami közel egy évszázada a tér jellegzetessége, elszállították restaurálásra, s hűlt helyén most palánk éktelenkedik. Falragaszok sokasága hirdeti rajta: Érosz nincs itt, Éroszt felújítják. Bizonyára a londoniak is családtagként hiányolják a kedves szobrocskát. Persze, azért van bőven látnivaló. Talán a leggyakoribbak és számomra igen kedves épületek a kocsmák. Általában kívülről egy-egy aprólékosan kidolgozott ékszerre hasonlít mindahány. Faragott oszlopocskákom nyugvó csepp boltívek, sok apró kockára felosztott, színes üvegű ablakok, antik feliratok, díszes cégérek csábítják a sörivókat. Az angolok királyhűsége itt is jócskán nyomot hagyott: hercegekről, grófokról, uralkodói jelvényekről nevezték el őket. Meglepetést okozott jó néhány ház bejárata. A nagy belvárosi bérházak kapuján bepillantva nem a megszokott kép fogadott. Félhomályos, postaládákkal, kukákkal ékesített látvány helyett kivilágított, kellemes enteriőr Ötlik szemünkbe. A színes csempékkel szépen kirakott, tiszta lépcsőház olyan hívogató, mintha már magukba az otthonokba pillantanánk. Az épületek látványa mellett a leggyakoribb utcai élmény zenei jellegű. Most már nálunk sem szokatlan, hogy forgalmasabb utcákon zenészek szórakoztassák a járókelőket. A londoni vándormuzsikusok ötletessége azonban úgy látszik, határtalan. Legújabban sokan közülük a metrólépcső alján ütik fel tanyájukat. Így, a vízszintesen és lejtősen futó folyosók találkozásánál olyan akusztikai hatást érnek el, hogy az egész föld alatti labirintust betölti zengő muzsikájuk. Egyik este, csúcsforgalom idején a Regent Streeten igyekeztem a metróállomás felé. Azaz: csak igyekeztem volna. Inkább próbáltam utat tömi a hatalmas embértö- megben. Egyszer azonban már minden erőlködésem hiábavaló volt. Még az autók is álltak, mert az egyik épület előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, s mindenki nyújtogatta a nyakát fölfelé. Mi a csoda lehet itt? Valaki mászik kifelé egy ablakon? Az, hogy zene szól, nem is tűnt fel nekem, azt gondoltam, valamelyik áruház hangszóróját kapcsolták be. Amikor végre oda kerültem, akkor láttam, hogy a hatalmas üZletház egyik emeleti erkélyén vonószenekar játszik. Hogy hányán lehették, nem derült ki; az utcának erről az oldaláról csak a karmestert lehetett látni, s további tülekedésre nem vállalkoztam, mert el akartam érni a szállodában a vacsorát. Ügy látszik, a londoniaknak nem volt olyan sietős a dolguk. Tömött szatyrokkal, nyilván hazatérőben, ott ácsorogtak, önfeledten gyönyörködtek a muzsikában, s meglehetősen értetlenül és rosszallóan mérték végig, aki továbbigyekezett. Az utcai zenélésnek persze vannak intézményesítettnek nevezhető fórumai is. Azt hiszem, a Covent Garden sétaterén mindig akad önkéntes előadóművész. Ottjártam- kor épp Zorba zenéje töltötte be a teret. Olyan vidáman pattogott a déli ritmus, hogy azt hittem, táncház van vagy legalábbis egy zenekar játszik. Pedig csak egyetlen filigrán görög volt a „tettes”. Hatalmas tangóharmonikájával ugrált, táncolt, kurjongatott; kitűnő hangulatot teremtett. A környező padokon a taktust verve, ringatózva kuporgott a fiatalság, érdekes módon táncra csak egy kicsi lányka perdült. Az ingyen cirkusz — legalábbis ingyenessége — azonban nem tartott sokáig. Rövidesen megjelent a társulat hölgy tagja, akinek ezúttal az a szerep jutott, hogy a pénzdaraboktól csörgő zacskót célzás gyanánt felmutassa a bámészkodóknak. Tersztyánszky Krisztina (Folytatjuk.)
