Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

1985. december 24., kedd i5 Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAP]A KAZSOKI ASSZONYSORS Rálátni a kétszázötven éve emelt tornyos kis épületre, amelyben időnként - ha nagy volt a szük­ség és késett a segítség -, felzendült az ének, kiáradt és körbekerítette a falut: „Tebenned bíztunk eleitől fogva .. ’’ Csak magukban bízhattak. — Hiába voltam szún- kitűnő, apáim azt mond­ta a mesterinek: „Ta­nító úr, mink urat nem ne­velünk:!”. Így elevenül a hajdanvolt idő a kazsioki Molnár József- né ajkán. Dace« kis vonós keményed ük a szója sarkába. Pedig: — Nem lehet baj a kedé­lyével, Rózsa .asszony ... — Miiből gondolja? — Bordópiros, vöröses, de­rűs színekkel vette körül ma­gát: a Bonanza bútor, a hím­zett párnáik huzata... Mind a napkelte színit idézi. — Igaza van; kedvben so­hasem éreztem hiányt. Pedig tudja, korán kezdődött a pa- nasztasszonyi életem. És Molnár Jó2Sefné — Maglódi Rózsa —, bronziszín hajú, szemet nyugtató sze­müvegű asszony a maga hí­mezte Ókaiiocsaii, karádi, al­földi úriihímzések gyönyörű karéjában eleveníteni kezdi az életét. Ügy idézem meg, ahogy a lánya hímezte a papírt mon- datokfcail. — Nagyon korán, nagyon fiatalon férjhöz möntem, asz- sízony lőtt belülem. Alig mú­lottam tizenöt éves. Október- ban volt a születésnapom és januárban megtartottuk az esküvőt. Mit tudtam én ak­kor bolond gyeröfcfejjel, hogy mi is az a házasság! Ulyan szerelmes vótam; se értöttem, se hallottam. A mi házassá­gunk szerelmi házasság vót, nem úgy verték össze ben­nünket, mint nagyon sok párt a faluiban, mégis sza­márság vót olyan korán férj­höz mönind. Szögény anyám százszor is elmondta: „Rá­érsz férjhő mönni, minek si­etsz? Itthun nagylány vagy, ott mög majd sároskapca tő­szó. Majd mögitudod te más házánál, hogy hány nyóc ka­lács közepe.” Evvel ki is me­rült a szexuális fölvilágosi- tiásom. Azt gondúíam, min­dön lány éngöm iniigyül, mert ón möntem legelőször férjhő a lányok közül a faluba’, a legszebb 'legénynek ón lőt­tem a felesége! Jaj, istenöm, de hamar rá- ébnettem, hogy nem is ulyan irigylésre méltó a mönyecsi- ike élet, pláne, ha az embör más hóizáhó kerül. Emúlott a lakodalmunk. Esküvőnk nap­ján szép napos, de hideg­havas idő vót. Ilyen lett az életünk is: szép, de kemény, Iküzdélmes. Esküvőnk után egy-két héttel történt az én első csa­lódásom a mönyecskeóletbe, amire én ulyian büszke vó­tam. Estefelé, mikor mórvé- gieztünlk az állatok ötetésivel, mondom a Jósikának: „Te, gyere mönnyünik ki e kicsit csúszkálni...” Akikor télön nagy hó vót, mi egy dombon lakltunk, ahunnót nagyszerű­en löhetött csúszkálni, szán­kózni. Ott is vót a fél falu gyérüké, nemcsak az iskolá­sok, hanem a lányok, legé- nyök is. Majd a fene övött meg, hogy kimögyök én is hozziájuk. Nem vöttem észre, hogy az anyósom is ott saöszmötöl, aztán möghallot- ta, hogy ki alkarok mönni. Szögény uram még nem is szállhatott, ü má kérdöate is: „Hová akarsz ite mönni?” Mondom, csak ide az uccára csúszkálni... Ügy nézőit rám, mintha azt mondtam vóna neki, hogy hónap indu­lók, aztán mögmószom a Hi­maláját! „Hát csak nem tő­szó ilyen csúfot mönyecske létödre ? Hóit miit szánénak a faluba', ha te fcimönné’ csúszkáln i ?! Néköd má nem illik.” Este a vacsoráinál azt mondja anyósom: „Nem csúszkálnod kő nóköd, édös lányom, hanem szűni-fomni, mer’ ugye, azt nem tudsz?”. Azt hiszem, minden kazso- ki családban hasonlóan kez­dődött az asszony sorsa. Ne­ki jó ember az ura; tizenkét évvel idősebb nála. Szült két gyereket: lányt és fiút. Hat holddal kezdték, huszonötre vergődtek; megrakta ő a szé- násszekeret is, szebben, mint egy férfi, kazliazott is. Életé­nek kátyúiból kisegítették a könyvök: Gárdonyi, Móricz, Szabó Pál, Veres Péter mű­vei. Meg a hímzés ... Asszony lánya, ifjabb Vígh Károlyné alig né­hány házzal lakik odébb. Színjeles volt ő is, mutatja a bizonyítványát. — Az volt az éltem vétke, hogy nem tanultam tovább. Szákmáit szereztem; szarvas­marha-tenyésztő szákon. Eia és lánya van; a fiú érettségizett, a kislány — ő is kitűnő — az igali általá­nosba jár. Szépen hímez Víghné is, és megvarrja ma­gának a ruháit. Könyveikkel vette magát körül. Arany- balladákkal, Áprily-költe- mónyeklkel, Fodor András strófáival, Takáts Gyula ver­seivel szítja fel magáiban a szeretet parazsát. Maiga is ír. Mikor mit: a Kormos betyár történetét, a falu krónikáját, a saját élete fordulatait. Nagyapja, Maglódi Csippán János azokhoz a somogyi panasiztírákhoz tartozott, akik csoportot alakították, és taiiállkoizgaittak egymással. Egyszer még Szigligetre is el akarták vinni, az alkotóház­ba. De ő: inem, és nem! „Elég nekem a báktenbot!”, válaszolta meg a fekete Mer­cedesből kiszállóknak. Éva asszony egyik írásából — újra csak az anyja emlé­keit örökítőbői — olvas fel egy, néprajízilag is értékes részletet: — ... apósom hangját hal­lom: „Rózsi te, hallod, ecsépűjjük márna azt a kis rozsot. Tudsz esépűnii, ugye?” ... Röggeli után möggyüttek az apósom testvérei: Miska bátyám, Sándor bátyám, gyütt a körösztapám, mög az öreg Dobos bátyámuram. „Ide figyejj, lányom —szólt a körösztapám —, csak arra ügyelj, hogy mit mond a csáp, ákkor nem lösz semmi hiba. Mer’ a csépnek így kő szó­nk Ha egy embör csépül, azt mondja: üsd, üsd, üsd ... Ha kettő, akkor: üssed, üssed,iüs-sed ... Ha három, akkor: csak üssed, csak üssed, csak üs­sed ... Ha négy, ákkor: csak még e-gyet, csak Imég \e-gyet, csak még e-gyet... Ha öt, akkor: fe-ke-te ku­tya, fe-ke-te ku-tya' Ha hat, akkor: fe-ke-te ku-tya-fej, fe-ke-te ku-tya- fej... Ne üss soha közbe, csak ákkor, ha te gyüssz a sorba! Értöd, ugye? Értötte a nyavala, dehogy értöttem, mit értöttem vóna ezen az egyébugya szövegön. Igaz, hogy az ütem jó vót, de mi a nehésségöt keresött a fekete kutya feje a csép- hadarón, azt a mai napig se tudom. Anya és lánya. Talán az életiskolában is színjeles ke­rül a bizonyítványukba. Leskó László Rajzlapot betöltő fenyő Csépi Gáborral Bíró Gyuláné, a kaposvári Honvéd utcai óvoda vezetője ismertetett össze. Frissen kötött barátságunk beszédtémája ter­mészetesen a karácsony, az ünnepvórás volt. De aztán egy rajzlap és a színes ceruzák se­gítségével ennél többről is meséltek. — Azért szeretem a karácsonyt, mert akkor sok ajándékot kapunk, nemcsak én, hanem az anyukám és az apukám is. A karácsonyfán gyertyák is lesznek. Nagyon jó otthon lenni, mert mindenki jókedvű és jól érezzük magun­kat. Ez itt az anyukám, mellette pedig az apu­kám, és fogják egymás kezét. Itt vagyok én _L San Francisco karácsony előtt — Ezek ronda profik! — mondja Sutyl — A boksz addig szép, míg lelkes ama­tőrök űzik könnyedén, játé­kosan,. Emlékszel, minden bunyómeccsen ott voltunk a színháziban. Az én kedven­cem Wágner Pimpi, Horváth Tibi és Németh Zoli volt (tudod, aki átment Nagyka­nizsára) , és ismertem Dóri Bandit is. Felmegyünk a vó-os leg­magasabb pontjára: az Orosz-dombra. A Golden Gate másfélkilométeres íve cinóbervörösen pompázik a sötétkék tenger fölött. Gye­rekkor, úrikban a Mustos- dombról, ahol szánkóztunk, legföljebb a Kapóst láttuk, amint laposan elkanyarodik a Császár-rét felé. A suburkia a gazdag kö­zéposztály elegáns, kertes negyede mindenütt Ameriká­ban. Sutyiék villája megha­ladja ezek színvonalát. Há­romszintes, hatszabás; szik­la, fa, acél és üveg fantáziia- dús harmóniája. Vacsora: steakvariációk, halak, rákok, tengeri költemények; pudin­gok, banán, pezsgő. Utána végre kettesben kimegyünk sétálni a kertbe. — A titkodat szeretném tudni ... — Nem politizálok. Otthon még a nevemet se írd le! A titkaim az enyémek, nem tartozik senkire. — Nekem sem mondódéi? — Ha megőrződ ... — ígérem. így hát csak annyit, amennyire feláldozást kap­tam. A balkezességéről becé­zett 'barátom édesapját az ötvenes évek elején kutak­nak nyilvánították valahol Bárdiibülkk környékén. A ha­tóságok zaklatták, ezért fiát és lányát bekölltöztette Ka­posvárra a nagynénihez, az Iszák utcába. Sutyi a gimná­ziumot kitűnően fejezte be, de a műszaki egyetemre nem vették fel; mondták: ne is próbálkozzon, reménytelen. Egy vasárnap délután na­gyon vidáman mentünk ki a Kinizsi meccsére. Kétoldalt, hátulról váratlanul be léka­roltunk előttünk lépkedő ba­rátunkba: „Jöjjön velünk, ÁVH!” — mondta hangosan Sutyi és vagy kétszer meg­ismételte a felszólításit. Jó viccnek szántuk. Ekkor a nézőtér felé haladó tömegből hátrafordult két civitruhés férfi. Odalépték Sutyihoz: „De most te tényleg velünk jössz!” — mondták. Vállon •ragadták, és magúik előtt tol­va pillanatok alatt eltűntek vele. Kővé meredtem. Képte­len voltam felfogni az ese­ményeket. Mire magamhoz tértem, késő volt. De egyet­len felnőtt, meglett férfi sem mert megszólalni. Három napig tartották bent Sutyit. Természetesen bevitték „ku­tak” apját isi, aki a „provo­kációt” kitervelte. Gumibot­tal verték a talpukat hólya­gosra, véresre. „Tudod, akkor kilátásta­lannak éreztem a jövőmet. Nékviágtiam a jugoszláv ha­tárnak. Száz közül ha egy­nek sikerült akkoriban át­jutnál. Szerencsém volt. Olaszország, aztán hónapok­kal később behajózás, irány: Chile. Rézbányák. De fiatal voltam, erős és szívós. Kibír­tam. Bokszoltam is, és három év alatt összespóroltam any- nyit, amennyivel átmehettem Argentínába. Építési vállal­kozó lettem, jól indult az üzlet. Vesztemre megháza­sodtam. Feleségem rászokott a kábítószerre. Elváltam. Kis­lányomat a nagyszüleire és egy magyar református pap gondjaira bíztam. Minden hó­napban küldök néki pénzt. Aztán Mexico-Citybe csábít egy volt zalai grófnő. Ismét fellendült az üzlet. Mindig is prakticista voltam és most már nagyon megtanultam az üzleti élet gengszterfogásait. Négy éiv után felszámoltam mindent, s a tőkét átmentet­tem San Fnanciscóba, ahol már voltak ismerőseim. Még mindig fiatal és jóképű vol­tam. I act, I move, I pusch! (Osetakszem, mozgok, igyek­szem!) Megismerkedtem Su- sannéval.'Ez tényleg szere­lem volt. S bár a szülei nem lelkesedték értem (ők benne vannak az 1980 óta vezetett Social Regisitenben, az előke­lő, történelmi múltú családok lajstromában), házasság lett belőle. Jaj, ha tudnád, meny­nyire utálom az eggheadok (tojásfejűék) pökhendisé- igét; a siquarek (a nyárspol­gárok) egyenruhás szabálya­it; a robber baronsőkat (az újgazdagokat) és az egész képmutató establishmemtet (rendszert). A politika nem érdekel. None of my busi­JAKAB ESZTER KÉPEI MARCALIBAN Fehér falak — déltengeri napsütésben Ilyenkor félidőben különö­sen kellemes betérni egy-egy tárlatra, elmerengeni a nyá­ri napsütést, a mezei virá­gok meleg színeit idéző fest­ményeiken. Ilyen élményben lesz része annak, aki a mar­cali művelődési központban felkeresi Jakab Eszter Der- kovits-díjas festőművész ki­állítását. A 'kamaraterem falain és a folyosón sorakozó képek azt bizonyítják: a festő nem von­zódik a nonfiguratív formáik­hoz, az elvont témáikhoz. Kézzelfogható, konkrét té­mákhoz ragaszkodik, a meg­fogalmazás mégsem közhe- ilyes. Finom színekkel, gon­dos kompozícióval, sok eset­ben a puritánság bátor vál­lalásával közelíti meg alkotá­sa tárgyát. Sóik munkája virágcsend­élet. Vad, tarka mezei virá­gokat örökít meg, színhatá- sük mégis harmonikus, sze­met nyugtató. Gyakran egy- egy kiválasztott tónus uralja a képet. A Rózsák I. és 11. variációit a szürke visszafo­gottsága jellemzi, egy másik csendéletén a vörös és a kék, megint másutt a 'lila dominál, őszi csokrát, szal- maviirágait a sárga, a barna, a drapp meleg árnyalataiban álmodta meg. Vázái áttetsző- ék, légiesek, könnyedségük, kel szerényen a háttérben maradnak, s nem bitorolják hivalkodóan a főszerepet. A tárlatnak kétségtelenül legemlékezetesebb darabjai a dalmát .tengerpart által ih­letett képék. A Makarskai templom, a Templomkapu­ness! (Semmi közöm hozzá!) Mindenki magáért felel. Az élet: rulett, de nem egyen­lően elosztott zsetonokkal.” Az öbölből mély hajókür­tök búgnak fel; fűszeres il­latú az éjsizáka, de már hi­deg, és fázunk. Attila csak Perrier ásványvizet iszik, mi, lázadó Koippányok még egy whiskyt. Emlékszem, mikor hazafe­lé mentünk a moziból, akár a városiból, akár az Apolló­ból, mindig megálltunk a donneri felüljárón, s megvár­tunk egy-egy mozdonyt Sze­rettünk néhány pillanatra el­tűnni fehér füstjében, gőzle- helefében. Ilyenkor csodála­tos utazásokról beszéltünk, arról, hogy hol lenne érde­mes élni. — Miire hazaérsz, kará­csony lesz — szólalt meg váratlanul Sutyi. — Ilyenkor megtakarított forintjaimon könyveiket szoktam venni a Fenyvesinél. Egyszer, még a gimnáziumban, írtam egy ka­rácsonyi novelláit is. Arról szólt, hogy egy lány nagyon várja az első hóesést. A fiú ezért egy emelettel feljebb megy, kinyitja az ablakot, s régi szerelmének leveleit ap­róra tépve szép lassan hul­latja lefelé a papírpelyhe- Iket. És a lány boldog, mert tényleg azt hiszi, az idén az ő kedvéért jött korábban az első hó ... San Francisco, 1983 Csendélet napraforgóval ban a déli építészet jellegze­tes, tiszta egyszerűségű épü­leteit idézi. Az egységes, nagy, fehér falfelületeket csak itt-ott bontja meg egy keskeny ablak, boltív. A ka­puban álló alak csak arányai miatt jelentős: parányi figu­rája a templom hatalmassá­gát emeli. A Délvidéki temp­lom is puritánságával gyö­nyörködtet. A lebegően kék ég hátterében tömzsi fehér épület, körvonalai szinte el­mosódnak az erős fényben. Egyetlen dísize egy rózsaab­lak a homlokzat közepén. A kapualj és a kendős nő ár­nyéka élesen rajzolódik a vakító háttérre. Az összhatás egyszerűségét semmi sem za­varja, csupán egy jelzéssze­rűen odatett fa barnás foltja utal a környezetre. A Dal­mát tengerpart hangulatát az élénk 'kék víztükör és hason­ló színű égbolt között húzó­dó, egymáshoz tapadó kicsi fehér házak sora idézi, a par­ton csónakok, pálmafák, a háttérben itt is fehér temp­lom tornya magasodik. A kiállítás rendezését di­cséri, hogy központi helyet kapott a tárlat talán legha­tásosabb képe, a Korculai ut­ca. A színes boltív foglala­tában arányosan oszlik meg a kompozíció: a karcsú fe­hér minaret és a tarka nap­ernyő.' A kék ég alatt, a nap­sütötte fehér házfalak gyű­rűjében színes redőny, koc­kakő, apró faragott székecs- Ikék — megannyi miniatűr részlet tölti meg élettel a fülledt délvidéki utcaképet. Jakah Eszter nemcsak a nap, hanem a hold fényének is mesteri megidézője. Az Esküvő után, a Holdfényben sejtelmes tájait ezüstös, gyöngyházfényű ragyogás te­szi még titokzatosabbá, me- seszerűtobé. A falusi életké­peket az idős emberek, a csendes életvitel meghitt nyugalma hatja át — eze­ken a képeken azonban ke­vesebb egyéni vonás fedez­hető fel. A festőnő olajjal dolgozik: az élénk színeket, éles for­mákat kínáló technikáva.l. Ennek ellenére finom szín­keverésekkel, lágy, légies formákkal találkozunk fest­ményein. Sok líraiséigot, me­legséget hordozó tárlatát ja­nuár tizedükéig tekinthetik meg az érdeklődők Marcali­ban. Tersztyánszky Krisztina

Next

/
Thumbnails
Contents