Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
1985. december 24., kedd Somogyi Néplap 3 Európa legnagyobb teherpályaudvara ’mmm Á lakás és a kert ékessége Ízlettek az örmény ételek GRÁNÁTALMA JEREVÁNBÓL Kétmillió tonna műtrágya, 1,5 millió tonna fa, egymillió tonna vasérc, és 300 ezer tonna cement érkezett Záhonyba a Szovjetunióból január 1-e és november 30-a között. Cserébe Záhonyon át a Szovjetunióba küldtünk 0,8 millió tonna búzát, 400 ezer tonna konzervet, 220 000 tonna almát, és mintegy 6 ezer autóbuszt... Csdk a legnagyobb kiállítási tételeket soroltuk fel, nem szólva az élőállatokról és húsról, a gépkocsik, traktorok tízezreiről, és sok másról. Talán még a barométer sem érzi meg jobban az időjárás változásait, mint Záhony az ország gazdasági teljesítményének hullámzásait. Novemberben és decemberben például, amikor év végi hajrára vált át az ipar, 15—18 százalékkal nő a Záhonyon áthaladó magyar áruk mennyisége. Tudják: Záhonynak mindig helyt kell állnia — Záhony sohasem lazíthat. Az első alkalommal adventi koszorút kötöttek, hagyományos négy gyertyával. — Csaknem 20 koszorú készült el, de ennél többen dolgoztak — mondja Spa- nyárné Halász Szilvia, a Somogy Megyei Településtisztasági és Kertészeti Vállalat kertészeti ágazatának vezetője. — Nagy öröm számomra, hogy szakmánk iránt ilyen nagy az érdeklődés. Amikor Vásárhelyi Tibor, a bogiári művelődési ház igazgatója arról beszélt, hogy érdemes lenne egy ilyen „virágos” tanfolyamot elkezdeni, nem gondoltam volna, hogy ennyien érdeklődnek ... Novemberben kezdtük a programot, s azóta hetente egyszer tartunk foglalkozást. Az első alkalommal 30-an jöttek el. Mindenek előtt egy, a szakmát népszerűsítő filmet vetítettünk, amely a többi között a virágokkal való bánásmód különböző változatát mutatta be. — A virágok ára emelkedik — Igen. De mi éppen azt szeretnénk elérni, hogy a tanfolyam résztvevői belássák: az úgynevezett hétköznapi virágok is szépek, s az esztétikai hatás rendszerint az elrendezésen, a kötésen stb. múlik. Nem mindegy, hogyan csomagolnak be például egy névnapi vagy egy menyasszonyi csokrot; nem szólva a kötészet különböző fogásairól... — Mindezt a „laikus” is megtanulhatja? — A leglényegesebb „fortélyokat” feltétlenül. £s közben — ez is nagyon fontos — az ízlése is fejlődik... Az adventi koszorú után karácsonyi asztaldíszt készítettünk, majd különböző úgynevezett virágtálakat, kosarakat... Közben, természetesen szó esett a növényápolás különböző tennivalóiról, az úgynevezett pozsgás növények üvegbe ültetéséről, a száraz-kötészetről... Az utóbbiak iránt különösen nagy az érdeklődés. Ezért Salgótarjánból megfelelő üvegeket hozatunk, s a vállalat legjobb kötőnői is résztvesznek a tanfolyam munkájában. Tavasszal a hagymás növényekről lesz szó, és a húsvéti tálak díszítését mutatjuk be. Minden évszakban új és új érdekességgel ismertetjük meg az érdeklődőket. Például az egynyári növények ültetési módjával, a kertek berendezésének különböző lehetőségeivel.. — A vállalat nemcsak szakembert ad a tanfolyamhoz, hanem alapanyagot is, hiszen van miből adnia. — Két virágkertészetünk van a megyében: Kaposváron és Siófokon. 11 saját üzletet (részben szerződéses) látunk el áruval. Mindent megteszünk azért, hogy nagy választékot kínálhassunk, ezért különböző új növényfajtákat termesztünk. (Például a holland alstromeliát, amely áprilisban már kapható lesz a boltjainkban.) A vállalatnál dolgozó szakemberek arra törekednek, hogy a lehető legjobban, legkorszerűbben dolgozzanak. Legutóbb például a kötőnőink ötödik helyezést értekei Veszprémben, egy országos virágkötészeti versenyen. Sz. A. A napfényes Örményországban szerzett élményeket elevenítettük föl Kocsis Jánossal, a barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet MSZBT-tagcsoportjának ügyvezető elnökével. Nemrég érkezett haza a Szovjetunióból. Ö is tagja volt annak a háromtagú MSZBT- küldöttségnek, amely Tas- nádi Emil alelnök vezetésével a Szovjet—Magyar Baráti Társaság munkájával ismerkedett Moszkvában, Jerevánban, Abovjanban. Kocsis János négy évvel ezelőtt vette át az MSZBT- tagcsoport ügyvezető elnöki tisztét, s 1981 őszén választották be az országos elnökségbe. Most az utóbbi minőségében került a küldöttségbe. / A barcsi tsz központi agronómiájának harminchét éves csoportvezetője lelkesen, sok érdekes részlet felidézésével számolt be harmadik szovjetunióbeli útjáról. — Négyezer kilométerre voltunk Budapesttől. Moszkván át négy óra húsz percig tartott a repülőút Jerevánba. Érdekes volt az a bevezető beszélgetés, amelyet G. B. Caribzsanjan akadémikussal, az SZMBT örmény tagozatának elnökével folytattunk. Kiderült, hogy sok érzelmi szállal kötődnek egymáshoz az örmények és a magyarok. Ugyanolyan hányatott volt a történelmük, négyszáz évig éltek török uralom alatt. Meglepett bennünket, hogy nyilvántartják az örmény származású magyar történelmi személyiségeket, írókat, művészeket. Az aradi vértanúk közül a „kegyelemből” golyóval kivégzett Kiss Ernő és Lázár Vilmos tábornokokat, sőt azt is, hogy mintegy hetven örmény származású tiszt és altiszt harcolt az 1848-as szabadságharc idején nálunk. Megemlítették Csiky Gergelyt, Hollós Ervint és másokat. — Milyenek a magyar— örmény kapcsolatok? — Ennek sok szép példáját láttuk. Meglátogattuk a 14 000 dolgozót foglalkoztató jereváni villamos gépgyárat. Magyar szakemberek, munkások is részt vettek az építésében, magyar gépeket is használnak, ezekkel elégedettek. Nyolcvan országgal — köztük Magyar- országgal — van kereskedelmi kapcsolatuk. A kész generátorokon kívül részegységeket is szállítanak hazánkba. — Jártak-e mezőgazdasági üzemben? — Igen, az örmény SzSzK második legnagyobb városában, Abovjanban — két és fél évtizede még falu volt — megnéztünk egy kolhozt. Rendkívüli körülmények között gazdálkodnak, sziklás-köves a területük, eredményeik mégis kiemelkedő- ek. Magas szintű az öntözési kultúra, pedig e városba 45 kilométerről vezetik a vizet. Négy tonna a búza, öt a dohány hozama hektáronként, a tejtermelés tehenen- kénti átlaga 4500 liter. — Mire emlékszik vissza szívesen? — Az örmény Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetében tett látogatásunkra. Ennek G. B. Garibzsanjam akadémikus a vezetője. Jó a kapcsolatuk a Magyar Tudományos Akadémiával. Minden olyan könyvet gyűjtenek, mely az örményekről, az országukról szól. Megnéztük a jereváni írástörténeti múzeumot is. Jó érzés volt, amikor Petőfi Sándor örményre lefordított verseit, más magyar műveket láttunk a tárlókban. Beszámolhatok egy számomra érdekes találkozásról is. Berki Vilmos volt előttem a tagcsoport ügyvezető elnöke Barcson, Mosta moszkvai magyar nagykövetség mezőgazdasági attaséja. Jó volt találkozni vele. — Izlettek-e az örmény konyha remekei? — Az örmények nagyon egészségesen táplálkoznak, sok gyümölcsöt, salátát fogyasztanak. Igen megkedveltem az örmény módra készített húsos palacsintát. A lángostésztába göngyölt húsban hurkaféle a töltelék. S bármilyen furcsa, kaviárt kell enni hozzá. Kocsis János otthonában egy szép szamovár áll. A jereváni ötvösök remeke mindig emlékezteti a látogatásra. L. G. Hétköznapok tükröződnek • • • Ezt a kisebbik szobát szeretik jobban. Amikor náluk van, itt játszogat Balázska, a kisunoka. Valahogy megszokták, hogy mindig ide húzódnak be, mikor megcsendesedik a nap, befejeződik a kinti munka. Maretics Sándor rendszerint ilyenkor veszi kezébe az újságot, melléhúzódva kézimunkázik a felesége, Bözsike. — Ilyenkor már rendezgetem magamban, hogy mit is süssek, főzzek — mondja az asszony. — Aztán sok minden eszembe jut. Nagyon öregnek érzem magam, ha azt nézem, mekkorát fordult az életem. Szinte hihetetlen! — Pedig a nyugdíj is még jóval odébb van. Nevetve bólint. — És mi minden jut az eszébe? — Például a negyvennégyes karácsony. Olyan tisztán látom, mintha tegnap történt volna. Hétéves voltam, a húgom meg öt. Mint minden szegényparaszt-gye- rek itt, Babócsán, kimentünk az erdőbe, szedtünk fenyőágakat, s felkötöztük őket a mennyezet gerendájára. Ilyen volt akkor a karácsonyfa. Lakott nálunk egy orosz katona; Gyurka volt a neve, velünk élt egy szobában. Édesanyám sajnálta a katonákat, az édesapám is a fronton volt. Egy-két kockacukor került erre a karácsonyfára. — Szinte elölről kellett kezdeni mindent. Háromnégy év telt el, mire úgy- ahogy egyenesbe jöttek az emberek. Lett lovunk, eszközünk, jószágunk, tudtak termelni. Az emlékezés forrása mind erőteljesebben buzog. Egyre szépülő, gazdagodó karácsonyok elevenedtek meg, de az is, hogy az ünnep mind szi- porkázóbb fényeiért, a békés örömökért, a hétköznapokon kemény munkával kell megdolgozni. — Alig jártam ki az iskolát — meséli Bözsike —, már mentem a cséplőgép mellé. Gondoztam a jószágot, végeztem mindenféle mezed munkát, ég lovakat is hajtottam. Sohasem felejtem el, hogy féltünk a húgommal, mikor egyszer elragadott bennünket a ló. A papa is dolgos ember volt világéletében. ötvenkét óta együtt igyekszünk, hogy meglegyen minden. — Emlékszel? Egyszer a konyhában karácsonyoltunk, ott állt a fa is... — Mégis az volt talán az egyik legszebb ünnepünk. Abban az évben épültünk. Lebontottuk az anyósom öreg házát, akkor készült ez a mostani. Még nem fejeztünk be mindent, csak a konyhában tudtunk lakni. — Azt hiszem, szép ünnepe csak annak lehet — töpreng Maretics Sándor —, aki szorgalommal, tisztességgel dolgozik. Meg békesség kell, kiegyensúlyozott, biztonságos mindennapok. Ez most megvan. — A lányomnak már mindig jutott ajándék. Az unokámnak meg? Hajaj! Ha nincs háromszáz kisautója akkor egy se. — Mert a nagymama, ugye, nem tud ellenállni az unoka kérésének? Mareticsné nevetve bólint, aztán hirtelen elkomolyodik. — Sokszor gondolok rá, talán nem is jó az a sok játék. Megszokja, és már nem is tud igazán örülni az ajándéknak. Megint csak eszembe jutotta mennyezetről csüngő fenyőágra akasztott kockacukor. Lehet, hogy mi jobban tudtunk örülni? Nem, azokat a karácsonyokat, nem kívánja vissza Mareticsné. Csak az ajándékozás máshoz nem hasonlítható örömét félti. Nehogy megkopjon. Nagyot sóhajt. — Nehéz elmondani, hogy az életünk mekkorát változott! Szebb is, könnyebb is. Sokat dolgozunk a téeszben; dolgozni régen is kellett, csakhogy más, több most a látszatja. Fürgén jár kezében a horgolótű, sápját készít a testvérének. Arra gondolok, hogy békés szép ünnepeinkben a hétköznapok tükröződnek. ÜNNEP Mit ünnepelünk? Közhelyet mondok: hát persze, hogy a kisded születését. De több ez vallási ünnepnél! A kisded a folytonosság jelképe is — a családi teljességé, a harmóniáé, amelyre vágyakozunk; a reményé, hogy a kisdeddel jobb emberség kezdődik, hiszen aligha lehetünk büszkék magunkra, ám az ő arcán annyi a szeretnivaló ártatlanság, hogy ezt talán nem is veszíti el soha: az ember, akivé felnő, ilyen ártatlan marad, ilyen békés. Mert a békét is ünnepeljük ilyenkor, a családi perpatvarok csillapodásáét, a fegyverek nyugvásáét. Nincs még vallási ünnep, amely természetesebben illeszkedett volna a hazai új rend új ünnepei közé; valami szívós, legyűrhetet- len erő tartja bennünk életben, talán nemcsak azért, mert tételes valláson túli jelképisége van, hanem azért, mert tételes valláson inneni jelképisége is. Hiszen a karácsony nem kétezeréves ünnep: már a kereszténység is átvétellel tette hivatalos ünneppé. Gyökerei a természetvallásokig nyúlnak: a Világosság születik újjá ilyenkor, az év legrövidebb nappala után megkezdi fölfelé útját a nap, az alvó természet fölébredését ígérve. Mekkora reménnyel ünnepelünk? Aki annyi időt élt, mint én, az megélt háborús karácsonyt is. Műrostos ruhaajándékkal a fa alatt, és szorongással a szívben — azokért, akiket elparancsolt a fa alól a háború. Megélt sorbaállásos, komor karácsonyokat. És megélt gyarapodva bizakodó karácsonyokat is: narancsillatúakat, csillogó ajándékúakat, béke- reményűeket. Milyet élünk most? Ez sem egyéb közhelynél: a szorongva-reménykedés karácsonyát éljük. Az erőfeszítésekét azért, hogy amit gyarapodásban elértünk, legalább azt ne veszítsük el. A hivatkozásokét, hogy jelenlegi gazdasági helyzetünkben nincs fedezet erre, erre meg erre. A piaci jelentésekét arról, hogy az áru azért van, hogy vásárló- képes kereslet is van, hogy az ezüstvasárnapi forgalom nagyobb volt a tavalyinál. Jönnek a külföldi jelentések is, a piac bizakodik, de lélegzetritmusa egyenetlen: az áruhiány és a túlkínálat végletei hiszterizálják. És hát jönnek a jelentések a háborgó világról. Csak egy televíziós filmrészletre emlékeztetek: arra a hólyagossá égett gyermekarcra, amelyen nem látszott semmi vád, s amely éppen érzelemmentes ürességével vádolt. És mert a kisdedet ünnepeljük, hát arra a helyre emlékeztetek, ahol született, és ahol eltemették, hiszen egy mai Vörösmarty ismét azt írhatná, hogy „Isten sírja reszket a szent honban" — nincs nyugtalanabb és nyugtalanítóbb földterület most ennél. Hogyan ünnepelünk hát? Hazai reformremény- nyel, s egy genfi kézfogás kínálta reménnyel. Minthogy a tét még sohasem volt olyan nagy, mint most, legalább ugyanekkora cselekvőkész reménnyel kellene ünnepelnünk. Ez persze ugyanolyan közhely, mint amiket eddig írtam. De attól még igaz lehet. Faragó Vilmos Vörös Márta
