Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-23 / 300. szám

1985, december 23., hétfő Somogyi Néplap 5 Egy ünnep szemtanúi lesznek Az utódok megemlékezése Gyermekzsivajtól Az asztal körül sok kis csillogó szempár figyeli, lesi Szabó Gyuláné — Lujzi né­ni — minden mozdulatát, szavait. — Régen bizony nem vol­tak csillogó-villogó üvegdí­szek a karácsonyfán. Kis al­máik, dió, mézeskalácsfi­gurák, és terményekből ké­szült apró bábok ékesítették. Egyszerűbb, de sokkal szebb volt. Az én fámat idén is ilyenekkel öltöztetem föl — meséli. Az ifjúsági ház nagyter­mének méltóságteljes nyu­galma gyerekzsivajtól volt hangos tegnap. A szorgos kis kezek, ügyes-ügyetlen moz­dulatok gyümölcseként ezer­nyi gyönyörű mézeskalács­figura, kukorica csuhéból ké­szült angyal, menyecske so­rakozott az asztalokon. — Miért kell neki kendő? — kérdezi egy kislány mar­kában félkész bábot szoron­gatva. — Azért mert ez egy pa­rasztmenyecske — válaszol Lujzi néni és avatott kezei varázslatos ügyességgel fi- tyulát varázsolnak a ping­ponglabda-fejre. Az asztal egyik oldalán nagy halomban kukorica csuhé, rafia, pingponglabda, De hát ki is Attila? Még elfelejtem ebben az álom­szép rohanásban. Gyermek­korom (gyorsfényképeit kere­sem. Együtt jártuk az első négy osztályt az Anna utcai isikallában. Együtt igyekez­tünk a református templom kertjében levő vasárnapi is­koláiba is, ahol délelőttönként hittantanárunik, Iikefalvi Far­kas Béla várt bennünket, s gyönyörű magyar nyelven adta tudtunkra, hogy az el­gondolható világ tágasabb és magasaibbrendű, mint a kéz­zelfogható. De az az igazság, hogy amint a városi mozi­ban bevezették a vasárnap délelőtti matinékat, mi — eléggé el nem ítélhető mó­don — néha hiányoztunk a vasárnapi iskolából. Ilyenkor láttuk például az Ifjú Gár­dát, Berlin elestét, az Orsai csomópontot, a Bátor embe­reket és Uborkát, a repülő­tér gyöngyét. És 1949-ben (vagy 50-ben) jegyünk volt estére az Apollóba, az utolsó Kaposváron vetített cowboy- filmre: a Z. a fökete lovas­ra. Aztán Attila édesapját — aki köztisztviselő létére áilí­hangos nagyterem a másikon pedig a már kész mesevilág: apró dísztökben Betlehem, fölötte vigyázó, fé­nyes csillag, erdei manócs- kák, díszbeöltözött kislányok, menyecskék. — Csodálatosak lesznek a karácsonyfán — emeli föl fejét a kezében tartott kis „műremekről” all éves kis­lány, Gáspár Kinga. — Az enyémnek még nincs ruhája — panaszkodik ba­rátnője, Tóth Krisztina. Hasonló lelkesedéssel gyúr­ják, szaggatják és díszítik a mézeskalács figurákat is. Kőszegi Károlyné és Orbán Gézáné fáradhatatlanul ke­veri a tésztát, habosítja a cukros tojásfehérjét, szinte nem győzik az alapanyagot szolgáltatni a szorgalmas ap­róságoknak. Több kisgyereket anyuká­ja is elkísért. Nagy Attiláné két leányával már szomba­ton is résztvettek a játszó­ház programjában. — Nagyszüleimtől örökölt karácsonyfadíszek a féltett kincseim közé tartoznak — mondja az anyuka. — Na­gyon kevés — a maihoz ha­sonló — olyan lehetőség van, melyen a fiatalok megismer­kedhetnek az ünnephez fű­ződő hagyományokkal. Mi tólaig „szövetkezett a kleri­kális reakcióval” — elbocsá­tották, és ők Siófokra költöz­tek. Ahol apám harminc évig tanított. Attila is a ta­nítványa lett, nekem pedig a legjobb barátom. Nyaranta reggeltől estig kint voltunk a Bányász-üdülő mögötti sa­lakos SZOT-spor tpályán; hosszú csónáktúráíkat tet­tünk, mélyen beúsztunk a tóba, s estémiként ott csüng­tünk a szabadtéri színpad előadásain. Télen, amikar el­néptelenedett a part, s a ba­konyi szelek a fürdőtelepen át felsüvítettak a faluig, a szünidőt is apámnál töltöt­tem, a Batthyány téri eme­letes épület toronyszobájá­ban. Attilával kékre és lilá­ra fagyva próbáltunk egy Jack London-i kutyaszánt összeállítani, de Bundzsi és Pici, a két elkényeztetett ku­vasz mindig kibújt a cukor- Sipángá'ból; nem akartak egyenesen húzni. Attila 1956- ban szüleivel együtt elhagy­ta az országot. Egy év múlva az NSZK-ban szívroham vit­te el az édesapját, rá nyolc hónapra közlékedé,si baleset ezt szeretnénk kihasználni. Kőművesné Gyutai Zsu­zsanna Bianka lányával a gyúródeszkánál munkálko­dik. Előző nap készített mé­zeskalácsait otthon megette a család — meséli mosolyog­va — de ez a „széria” már a fenyőfára kerül. Kőszegi Károlyné a piros­barnára sült kis figurákat díszíti, míg Orbán Gézáné a karácsonyhoz fűződő ha­gyományokat eleveníti fel: — A karácsonyi mákoska­lácsnak családösszetartó ereje volt, a méz pedig azért került az ünnepi asztalra, mert számos gyógyító hatá­sát ismerték. A parasztab­roszról az ünnep során ösz- szegyűlt morzsákat az álla­tokkal etették meg, majd tavasszal ez volt a vetőab­roszuk. S az asztalokon gyüleke­zik a kedves „társaság”: se­lyemhajú angyalok, tréfás manócskák, hófödte mézes­kalács házak és fenyőfák, cukormázas virágok és szí­vek. Alig két nap múlva va­lamennyien egy-egy családi fészek meghitt hangulatú ünnepének lesznek néma ta­áldozaita lett az édesanyja. Attila jól kosárlabdázott; egy első osztályú csapatban játszott, mígnem a nagy­bátyja átjött érte a tenge­rentúliról, Bostonból, és va­lamelyik menekültegylet se­gítségével magával vitte. K!- tűnően tanult. Cambrádge- ben elvégezte a Harvard Egyetemet, majd kormány- tisztviselő lett Washington­ban. Űjabban a szociológiába ásta be magát — a politika­tudományok mellett. Felesé­ge, Judit Budapestről ment ki 56 őszén, zongoraművész, zenetanár. Két lányuk van. Emlékképeim szaggatottan ki-kiesnek, s újra összeáll­nak. Washington, repülőtér, Attila a nyakamba borul, én az övébe. Alig szállunk fel, alig hozzák a jeges koktél t, a Daiquirit és a Bloody Maryt, Attila hozzám hajol és kér­dez: — Te, milyen most a Szigetvári utca, a Kapos, a Malomárok; a színházpark, ahol cowboyoztunk; a Séta­kert, ahol vasárnap délutá­nonként hajtottuk a körhin­tát? És emlékszel; Siófokon ötven évvel ezelőtt de­cember 22-én halt meg Ka­posváron dr. Szigethy Gyula Sándor, a megye kórházának egykori országos hírű igaz­gatója, sebész- és szülészfő­orvos. Szigethy Gyula Sándor a kórház anyaépületében szü­letett 1872. február 26-án, ahol apjának, a kórház egy­kori igazgatójának lakása volt. Kaposváron végezte ta­nulmányait és 1889-ben a Sommssich Pál gimnázium­ban érettségizett. Még abban az évben a pesti egyetem or­voskarára iratkozott be, ahol 1895. február 10-én avatták doktorrá. Pertik Ottó bakteriológiai és Genersich Antal kórbonc­tani intézetében tanult, majd 1896 őszén Réczey Imre se­bészeti klinikáján lett mű­tőnövendék. 1898-ban ösztön­díjjal egyéves külföldi ta­nulmányútra ment. Bejárta Európa minden neves klini­káját, és igen gazdag ta­pasztalatokkal érkezett haza. 1899-ben a klinika első ta­nársegédjévé nevezték ki. 1900 decemberében — apja A tél ez egyszer a nyájas arcát mutatta: a nap sárgát festett a kopasz fákra, a di­dergő-szürke utakra, jár­dákra és Som házaira. Füst­zászlók emelkedtek a kémé­nyek fölé. Az az egyenes de- derekú, gyéren fehér hajú, sárgásfehér bajszú, szép öregember a kilencvenne- gyedik havazást várja. Bent, a jó meleg lakásban; gye­rekkoromat idéző, téglákból rakott tűzhely mellett. Olyan bizodalmaskék szeme van. Azoké az embereké ilyen, akik többet megéltek, mint mások, és a világot a bajok­kal, emberi gyengeségekkel fogadják el. — Szegény emberek vol­tunk, amikor összeházasod­tunk — néz valahova az idő­beli messzeségbe; túl a szem­közti fali képen, melyen ő és felesége látható fiatalon. — Csak az a pucoktúrás volt a miénk, amire leültünk, más minden idegen tulajdon ... Napszámba jártunk, s ha nem volt munka: otthon kuksoltunk. Máskülönben szerencsém volt, mert két hangszert bírtam: a kürtöt meg a cimbalmot. így aztán télen megkerestem a betévőt. Magamtól tanultam meg a minden karácsonykor és új­évkor kimentünk a mólóra, s ha befagyott a Sió, át- csúsizikáilitunik a BYC-hoz, ahol nyaranta Adamcsák Jóska szokta felvenni édes­apádat a vitorlására ... Well, don’t do so! Jó, de ne tégy ilyet! — ne folytasd, mert miközben csendben hullnak emlékeink rózsaszir­mai a Rocky Mountaintól a sárga nevadai sivatagig, ti­zenegyezer méter magasan minden erőfeszítésem ellené­re néhány könnycsepp úgy csordul ki kofctélospohararn jéghegyeire, hogy a mellet­tem ülő alabamai néger tisz- teletes együttérzően, de nyílt kíváncsisággal néz rám. Vol­tam már így, de azt kettőn­kön kívül nem látta senki. Nyolc évvel ezelőtt Afrika közepén, Brazzaville-Kongó- ban az őserdőket jártaim, s kísérőm a Havas utazási iro­da alkalmazottja, egy Ka­posvárról elszármazott vasu­tas idősebbik fia kérdezős­ködött : pontosabban hova való is vagyok: donneri, cseri, Róma-dombi, cukor­gyára? Mert így, hogy ka­posvári, túl általános. És mi van most a Turul meg a Korona helyén ? Megvan-e még a vármegyeháza, a Ba- bócsay-pafcika, a 44-es ezred utca és a Kossuith-szobor? Bozótvágó késsel a kezünk­ben, mérgeskígyóik közöti. ha­ladtunk előre, míg gondola­tainkban lágyan simogattuk ezt a jobb sorsra érdemes kisvárosit. váratlan halála után — si­kerrel pályázott az igazgatói állásra, melyet 1901. február 1-én foglalt el. Harmincöt éves igazgatói működése alatt az apja ál­tal kijelölt úton haladva a kórház folyamatos fejleszté- tés, klinikai színvonalú mű­ködését tekintette feladatá­nak a betegellátásban, az ok­tatásban és a tudományos tevékenységben is. Feladatát viharos történelmi időkben, zeneszerszámokat muzsiká­ra bírni. A bátyámtól ök- lömnyi koromban citerát kaptam; azon pengettem ki a tollfosztóban a szilaj csár­dást. Az a gyerekkor tartogat még más meglepetéseket is számunkra. Tizenöt évesen, Mustyák Pista korában már megkereste az újságra valót. — Az én Népszavámon kí­vül csak két Pesti Hírlap járt a faluba; az egyik a papnak, a másik a tanítónak. Hívnak ám egyszer a pap­hoz, aki egyben a posta ve­zetője is volt Somban. Meg­állók az ajtó előtt, mer dó­dét hallok. Odabent az ádán- di csendőrőrmester volt a vendég. Köszöntem illen­dően, de nem szóltak. Vár­tam egy ideig, aztán mon­dom szép szóval: „Monda­nák mit akarnak, mert dol­gom van.” Hát a pap kezdi is, hogy édes fiam, mi akarsz te lenni, talán szocia­lista, hogy ezt az újságot já­ratod? Mondom, nagyon ér­dekes újság ez, azért fize­tem. Durr, a csendőrparancs­nok olyan pofont adott, hogy meg tán torod tam. Elkerített cifrán, és fenyegetett isten­telenül. Alá kellett körmöl­Metgérkeztünk San Eran_ ciscóba. Más világ, mint New York. Vakító napfény, kék ég, a tenger friss illata; pálmák, eukaliptuszok, rodo- denidromkertek; rózsa- és azáleabokrok; dombokra fel­futó, fehérre festett családi házak, s a kitáguló terek Sár­ikáin mindenütt virágárusok. Az öt-hat emeletes épületek között hamar elszáll a ko­rábbi nyomasztó érzés, a szem ismét a kisebb mére­tekhez szokik, s az emíber (át­engedheti magát az élet ter­mészetes örömeinek. Sutyi, a milliomos, a menő építési vállalkozó ott áll a betonon, niapbarnítottan, lem- berdzsiékben. Kapásból meg- áLapítom, hogy egy tízest vi­dáman letagadhatna 49 esz­tendejéből. Ahogy elnézem az orrosoinittörés utáni arcélét, még így is oly férfias, mint Dévai Zsiga a negyvenes években; amikor a szorítok Adonisza volt. Mellette húsz évvél' fiatalabb felesége — lobogó szőkeséggel, mintha egyenesen Hollywoodból jött volna — s egy talpraesett, tízéves formájú fiú. Beülünk a légkondicionált Cadillíafcba, lágy zene fon körbe; Sutyi a beépített mini hűtőszekrényből jeget és Bourbon Whiskyt vesz elő, s hazaszól telefonon az anyó­sának: „Mama, készülj, meg­jöttek a barátaim!”. Egy mozdulattal bekapcsolja a színes tévét: ökiölvívó-mérfcő- zést közvetítenek. (Folytatjuk.) apjához méltó puritánsággal és áldozatkészséggel teljesí­tette. A kórházat korszerű pavilonokkal és kitűnő fel­szereléssel gazdagította. Igaz­gatása éveiben Kaposvár kórházát az ország legjobb­jai között említették. Halálának félévszázados évfordulójáról tegnap emlé­keztek meg utódai a Keleti temetőben, ahol koszorút he­lyeztek el a híres kórház­igazgató sírján. nőm egy lemondó nyilatko­zatot. Azám, csakhogy én gyalog átmentem Ságvárra, és ott fizettem be az újsá­got! Mennyi minden fért bele a kilencvennégy évbe! Meny­nyi szegényemberi foglalko­zás : napszámosság, arató­cséplő bandai tagság, pálya- munkásság, helyettes váltó­őri vasutasság, egyéni gaz­dalét, téesztagság stb. Köz­ben a falukép megváltozott körülötte; eltűntek a zsúppal fedett házak, helyükbe téglá­ból épült cserepesek kerül­tek. Már alig őrzi az emlé­kezet a nagy tűzvészt, ami­kor a falu leégett; a szőlő­ből danolgatva jövő legények bezörgettek egy szép lány­hoz, s mert az nem nyitott ajtót, bevilágítottak neki, a zsúp meg lángot kapott... — Sok mindent megért a papa — segíti tovább a be­szélgetést a barátságos meny, özvegy Mustyák De- zsőné. — Cselekvő ember volt, ő alakította meg 19-ben a somi kommunista pártot. Előkerül egy piros kis tok; benne igazolvány és a Ta­nácsköztársasági Emlékérem. — Hogy Prónayék garáz­dálkodni kezdtek a környé­ken — szövi tovább az emlé­keket István bácsi —, kicsit bujdosnom kellett: az alsó­faluban laktunk, a Gyümöl- csényben. Na, arrafelé ku­koricaföldek, kendertáblák voltak; átugrottam a kis tüske kerítést és eltűntem. A kisbíró kenyeres cimborám volt, ha jött értem, mondta: „Fuss, Pista, majd azt ha­zudom, hogy nem találta­lak!” Sokáig csendőri meg­figyelés alatt tartottak, és az éjszaka közepén is bezörget­tek, itthon vagyok-e. Ügy ismeri a környéket, mint a tenyerét. Az Öröm- hegyet, a Pösszét, a Hozsdát, a Cserhátot, a Magyaró-völ- gyet, a török elnyomást ne­vével idéző Karahomát... Nyolc és fél holdat sikerült összegyűjtenie. Negyvenötben ő lett a nemzeti bizottság el­nöke. Amúgy piarasztpárti volt, ő így mondja: Veres Péter-párti, vagyishogy a balszárnnyal rokonszenve­zett. — Amikor ötvenegyben megalakult a téeszcsé, ne­kem ott volt a helyem. Bri- gadéros lettem, ötkor már az istállót ellenőriztem, és sokszor a tizenegy óra vetett haza. Azt mondja, valamikor az volt az öröm, ha hizlalhat­tak egy kis malacot. Most három disznó kér enni az ólban a február eleji vágá­sig. Két fia már nem él. De a négy unoka tanult ember lett: f ogorv os, tech n ikus, gyermekorvos, kutatómér­nök. öt dédunoka örvendez­teti. Egy igaz ember ... Leskó László A KILENCVENNEGYEDIK TÉL Megforgatta a világot Somban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents