Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-19 / 297. szám

1985. december 19.,. csütörtök Somogyi Néplap 5 A korongozó képei KIÁLLÍTÁS A KAPOSVÁRI FAZEKASOKNÁL Nagy Ágnes a kaposvári Fazekas Háziipari Szövetke­zet 22 éves szabadkezű ko- rongozója. A Munkácsy Mi­hály gimnázium után végez­te el az 512. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet kerámia szakát. Azóta a Képzőművészeti Főiskolára készül. Kiállításiénak anyagát b. Gyarmati László Kicsorbult élű kés című verse ihlette. Minden szavát, írásjelét ké­pi, illetve kisplasztikái kompozícióba foglalta, új­szerű tárlata méltán hívja fel magára a figyelmet. Festményeinek és kisplaszti­káinak visszatérő motívuma az odvas, göcsörtös fa és az emberalak. Az alkotások meglepően változatos, "álomszerű világot idéznek. A romos, rideg iép- csőház erőszakosan realista ábrázolásával itükirözi címét: Kések. Láthatunk Szász Endre stílusára emlékeztető, hasonló technikával készült festményt is, amelyről egy vonzó, leányifej üdeségének ellenpólusaként elgyötört öregasszony megfáradt .te­kintetű portréja néz ránk. Érdekes színfoltja a tár­latnak — Nagy Ágnes leg­kedvesebb alkotása — a Költők. A kép sötét hát­teréből egy elszáradt, évszá­zadosnak tűnő fa odvából bájos emberi arc emelkedik ki, a fa görcsökbe ránduló ágain pedig a barátságtalan feketeség borongás hangula­tát vidáman ficánkoló, jég­kék lovak ellensúlyozzák. A vers írásjelei képi meg­fogalmazásban jelentkeznek. A pontok és vesszők fölött szinte valamennyi alkotás színészportré. Jordán Ta­más, Rajhona Ádám, Lukács Andor és Major Tamás portréin Nagy Ágnes egy- egy felejthetetlen alakítá­suknak állított emléket. Nagy Ágnes alkotásait szigorú egység jellemzi: az olajfestmények és kisplasz­tikák tökéletes harmóniája. T. R. Bemutató pénteken MUNKÁSOPERETT Színháztörténeti különle­gességnek leszünk tanúi a Csiky Gergely Színház új bemutatóján és előadásain. A Munkásoperett című zenés mű írója, rendezője és — kényszerűségből — főszerep­lője is: Ács János. A kiváló színházi ember folyamatos nagy sikerét a Marat halála című produkciót éppen a napokban ünnepelték: négy év óta tartós remeklés, nyolcvanötször adták elő — ez a legnagyobb operettszé­riát is felülmúlja —, s nem­csak a magyar színházi, ■kritikai szemle díjait nyer­te el, hanem a belgrádi fesz­tiválét is, majd Nancyiban is részt vett nagy sikerrel a vi­lágszínházi találkozón. Rendhagyó bemutató ké­szül. Operett munkáskörnye­zetben. Ács János így töp­rengett a darábról:, melynek zeneszerzője Mártha István: „Miért nem születik magyar musical? A kérdés nen teo­retikus. Az Egy szerelem há­rom éjszakája óta, ami tu­lajdonképpen nem is .tekint­hető musicalnek, nem szüle­tett sikeres, zenés magyar mű. Egyszerűen azért, mert mindenekelőtt hiányzik az alapvető zenei közeg amely­re a mai magyar musical ráépülhetne. A magyar mű- dal, cigányzene, népdal, a magyar opera, a mozgalmi indulók nem alkalmasak egy drámai mű hordozójává válni. Egyetlen olyan műfaj van, amely mind hagyomá­nyában, mind valóságos drámaiságában alkalmas er­re, és ez az operett. Mi te­hát megpróbáltuk az ope­rett műfaji jellemzőit, szer­kezetét, szereposztási sab­lonjait (bonviván, prima­donna, szubrett, táncos ko­mikus) követni, tehát az operett sajátosságaira építve megírni a musicalt.” A Munkásoperett cselek­ménye úgy indul, hogy egy nyíregyházi munkásfiú, Ba­log Jóska egy szombat éj­szaka megérkezik Budapest­re, a Keleti pályaudvarra, ahol különös körülmények között találkozik egy ban­dával, és ezzel megkezdődik élete nagy kalandja... Ba­log Jóska, a balesetet szen­vedett SpincLler Béla he­lyett : Ács János,. Eszter, a szerelme: Igó Éva. Látjuk majd Csákányi Esztert, Lá­zár Katit, Bezerédy Zoltánt, Koltai Róbertét, Hunyad- kürti Györgyöt, Kulka Jánost is. A játék Szegő György díszletében, Cselényi Nóra jelmezeiben, Krämer GyörQy koreográfiájával zajlik. Ve­zényel Hevesi András. ^ l Benépesülés előtt a gyermekfalu Szerdán Battonyán megtör­tént az első öt lakóépület műszaki átadása az SOS Gyermekfaluban, így a hát­ralévő javítások és a bebú­torozás után, várhatóan ja­nuár végén megkezdődhet a falu benépesítése. A közössé­gi házat már októberben át­adták az építők, a további hét családi ház, a gondnoki veze­tői és vendégház műszaki át­adását árpilis 30-ra tervezik. A tizenkét családi házban egy-egy nevelőanya, s 6-8 ál­lami gondozott gyermek fog együtt élni. A tizenkét anya közül kilenc már kész vál­lalt hivatása teljesítésére: ki­választásuk után elvégezték a tízhónapos felkészítő tanfo­lyamot, s bármikor készek Battonyára költözni. A most átadott lakóházak ikülsőre- belsőre egyaránt rendkívül tetszetősek: (a hajdani ud­varházakra emlékeztető) emeletes (pontosabban pad- lástér-beépítéses), tornácos, fehérfalú, piros cserepes, be­lül tágas, minden kényelem­mel ellátott épületek jól il­leszkednék az alföldi kisme- ziővárosi környezethez. A lakóház földszintjén nap­pali, gyermekszoba, a neve­lőanya szobája, vendégszoba, fürdőszoba, konyha, az eme­leten két gyermekszoba s fürdőszoba kapott helyet. A családi kisvárosban épülő gyermekfalut a budapesti la­kóterv tervezte. SZAPUDI ANDRÁS Most már határozottan emlékezett, hogy a nagy­mama magas, 86 év sárgí­totta homloka derengett fel a sátor hirtelen barátságta­lanná vált fényében, s a hangját is hallotta: „ha meghalok, égettessetek el, és az urnámat a fiam koporsó­ja mellé...”; ő volt az első a családban, aki elhamvasz- tatta magát, nagy megbot­ránkozására a hagyomány­tisztelő famíliának, s volt egy másik furcsa kívánsága is: az, hogy a sírjánál a „Kossuth Lajos táborában” kezdetű dalt énekeljék el az unokái, pedig egyáltalán nem volt muzikális ... „Kos­suth Lajos táborában két szál majoránna”, kissé ha­misan, mégis kedvesen, kis- lányos hangon énekelte; miért éppen a nagymama?, tűnődött Budai, miért ép­pen ő jutott eszembe?; so­kat mesélt a nagyapjáról — Budai ükapjáról — aki is­kolamester volt a Rába-köz- ben, s 1849 nyarán a csor­nai csatába vezette faluja népét: „Június 13-án, nap­fényes reggelen... a búza már kaszára érett, de ka­szapengék helyett szuronyok csillogtak a gabonában ... az osztrák tábornok csákó­ján zöld toll lengedezett... a magyarok vezére a daliás Kmety György... csak ük­apádnak volt puskája, kard­ja, a parasztok kaszával, fejszével, foggal, köröm­mel ... refckenő hőség volt, csaknem elepedtek a szom­júságtól ... Wyss tábornok szivét golyó járta át, és a testét bevitték a premont­reiek templomába... de nem sokáig örülhettek a győzelemnek .., gyászba bo­rult az ég ükapád felégetett falujának füstjétől...” Egy régi naplementét is sokszor emlegetett: 1914 hő- séges nyarának valamelyik alkonyatát; Bogláron üdült a család, fürödtek, vitorláz­tak a Balatonon, azután ki­ültek a villa kertjébe nap­lementét nézni; öreg kőpa­don ültek, malomkő asztal mellett, és egyszeresek a ke­rítésen túl megzendültek a vasúti sínek; vonat csatto­gott a kert alján, katonavo­nat; a kocsik ablakában hujjogató legények könyö­költek, s lengették kivirág­zott sapkájukat; a nagyma­ma akkor hálát adott az úr­istennek, hogy a fia még csak 15 esztendős ... Akkor 15 volt. De két év múltán 17 lett. És lovastűzér. A Piavénái gyalogsági puská­val harcolt, s a zászlóaljá­ból alig maradt valaki élet­ben; neki szerencséje volt akkor: hazajött a vert se­reggel, s beiratkozott az egyetemre; később családot alapított, s közben újra és újra jött a behívó ... Az­után a második világhábo­rú, a halálos géppisztoly go­lyóval ... „Talán jobb lett volna, ha a Piavénái... ” mondogatta a nagymama, s az unokák ilyenkor megsér­tődtek: „akkor mi nem len­nénk a világon!”; hát per­sze, hogy nem, felelte egy­kedvűen. Zsugori volt, öreg­ségére megkérgesedett a szí­ve, Budai nem is szerette olyan nagyon, mint a család más felnőtt tagjait, a nagy­apját például, vagy a nagy- bátyjait... Érdekes, hogy éppen a nagymama ... tűnődött, mert határozottan emlékezett, hogy a „válságos percek­ben”, talán éppen, amikor az ügyeletes tisztnek telefo­nált, fölizzottak a Rába-kö- zi búzatáblák, az égre mu­togató honvédszuronyok­kal ... Lelkifurdalástól gyötörten verte az ócska írógépet. Sie­tett a munkával, hogy mi­előbb kifüggeszthesse az utolsó részletet — valami ügyes, poénos befejezést —, hogy végre túl legyen raj­ta. Szerette volna gyorsan elfelejteni... Fél óra múltán megköny- nyebbülten lépett ki a lak­tanyaudvarra, ahol a lesze­relő nótát dudorászó kora- őszi szél már fosztogatta a nyárfák lombját. A nyáron szólógitárosa volt egy Balaton-parti étte­rem zenekarának, és sza­kállt növesztett. Szülei — Budai és a felesége — elég gyorsan hozzászoktak új, férfiasnak álcázott arcához, s most meghatódva nézték a barna bozonttól megsza­badított, lányosán finom vo­násait, selymes bőrét, magas homlokát, amelyet a szeméig leomló haj eltakart mosta­náig (tegnap három centisre vágatta): persze csak egy- egy röpke pillantást vetet­tek rá, nem volt idő a hosz- szas szemlélődésre, egy kis­sé elaludtak ugyanis; a gye­rek a szokásosnál is később ért haza tegnap, nyugtalan­kodtak miatta, különösen, az anyja, aki ■ sosem tudott el­aludni addig, amíg a gyerek haza nem ért, pedig az étte­rem, ahol zenélt, éjfélig tar­tott nyitva, s előfordult, hogy záróra után még kö­rülnéztek a fiúk az éjszaká­ban; Kati ilyenkor hajinaiig is képes volt virrasztani, s Budai sokat bosszankodott emiatt: „Lásd be végre, el­múlt 18 éves, az ő korában én már .... hajaj...” Kati erre egy lesújtó pillantással felelt, és tovább aggódott. „Legalább a bevonulása előtt való este jönne haza időben”, ismételgette tegnap is unásig, és egyre ingerül­tebb lett; Budai csillapítot­ta : „értsd meg, el kell bú­csúznia a pajtásaitól, meg attól a kislánytól, akivel a nyáron kezdett el járni...”; ő is keveset aludt az éjsza­ka, nem volt szíve magára hagyni Katit a kétségeivel, s megnyugtatására hosszan sorolta a gyerek érdemeit; mert, legyünk tárgyilagosak, ez a gyerek eddig sokkal több örömöt szerzett a szü­leinek, mint gondot, elsős általános iskolás korától az érettségiig egy rakásra való elismerő oklevelet hozott haza az iskolából, kitűnően érettségizett; harmadik he­lyezést ért el a középiskolá­sok országos tanulmányi versenyén matematikából, következésképpen nem kel­lett felvételi vizsgát tennie az egyetemen („gondold meg, hány szülő mondhatja el ezt a gyerekéről?!”), har­madikos gimnazista korában középfokú állami nyelvvizs­gát tett németből, jól beszél angolul, s a zenében is te­hetséges; „nos, mit akarsz még?!” Ráradásul nyoleadi- kas kora óta minden nyá­ron dolgozott, pénzt kere­sett. A gyerek gyorsan lezu­hanyozott, magára kapkodta az alsóneműt, aztán a far­mert, pulóvert, tornacipőt. Kati pongyolában sürgött- forgott körülötte, az arcán, szavaiban még a tegnap esti keserűség elmosódó árnyala­tai, de már — látszik a sze­mén — a gyerek öltözködé­se ritmusának gyorsaságával közeledő percek fenyegetik, élelmet csomagol, szalámit, maga-sütötte édestésztót, jár a keze, mint a motolla, ide- oda röppen a szobában a pongyolája tűzpiros szár­nyán, Budai pizsamában táblából, idegesen cigarettá­zik, s egyszercsak váratla­nul fölsikolt az ajtócsengő. A Zoli... hebegi a gyerék, megbeszéltük, hogy beszól értem; az ajtóhoz ugrik, rögtön készen vagyok, kiált­ja, igyekezz, mert lekéssük a vonatot, feleli Zoli a lép­csőházból, a gyerek berohan a szobájába egy angol nyelv­könyvért, felkapja a vállá­ra akasztható táskát, és ne­kilódul az ajtónak; kisfiam, szólal meg az anyja remegő hangon, hát el sem búcsú­zol?!... A gyerek megtor­pan, visszalép az előszobá­ból, s egy pillanatra megáll dédapja öreg széke és a mennyezetig érő könyvszek­rény között. Az egyik kezében a táska. A másikkal egy suta moz­dulatot tesz — Budai a csend mélyén megérezte ennek a pillanatnak az időtlenségét — az arcán zavart mosoly. Budai torka összeszorul: apja kamasz-arca villan egy első világháborús katonaké­pen: az arc mögött sárgás­barna füst gomolyog: a kéz, mely bojtos kardmarkolaton nyugszik, szinte a törzstől független, az egész alakot köpenyként beburkoló füst miatt; „másnap vitték a frontra, ketten váltak be a hetedik osztályból...” A nagymama hajában ak­kor éjjel egy vastag fehér csík keletkezett. A gyerek még mindig egy helyben áll. Hát szevasztok, mondja kesernyés mosollyal, szevasztok: és előrelép, elő­ször az apját, azután az anyját csókolja meg. Budai sohasem érezte magát gyá­moltalanabbnak: „hova megy ez a gyerek?!” A fülében egy régi februári hajnal bo­szorkányseprűjének suhogá­sa ... Kábult kisvárosi állo­más; zsémfoelve dönmögő te­herautók ,,. Végigdöcögnek a néptelen utcákon, azután bele a sötétségbe; platón gubbasztanak, suhog a bo­szorkányseprő, s az arcukba veri a csípős darát... A laktanyaudvaron kísértetek szaladgálnak az éjszaka om­ladékái között: fehér alsó­ban, csizmásán „reggeli tor­náznak” a katonák ... Egész éjszaka utaztak. Azt hitték, a laktanyában majd kialhat- ják magukat. Beöltözés. So­rakozó. Irány a körlet! Szal­mazsák tömés. „örvezető elvtárs, kérek engedélyt benttartózkodni...” „zász­lóaljparancsnok neve Grego- rity Miodrág százados elv­társ ...” Csizmapucolás, fo­lyosómosás, csizmapucolás, folyosómosás... Az arcok idegenek. Némelyik ijesztő. Mindenki kiabál. A gyerek elment. Kati a pongyola zsebéből papírzseb­kendőt vesz elő. Nem néz­nek egymásra. Budai mint­ha egy másik ember szemé­vel nézné önmagát. Látja, ahogy a cérnavékony testű rovarok körülröpködik az arcát, majd letelepednek a szája, orra, szeme köré, szappanbuborékok pattannak szét a szakállán, a haján: apró foltokban, de szaporán terjed a fehérség; közönyö­sen nézi hirtelen elsatnyúlt mellkasát, behorpadt hasát, sorvadó izmait... (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents