Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-03 / 283. szám
1985. december 3., kedd Somogyi Néplap 5 Városunk felszabadulásának 41. évfordulójára Űj óvodában száz gyerek ________TV-NÉZŐ V egyes útirajz Sokáig emlékezetes marad a kisgyerekeknek és óvónőknek a város felszabadulásá- nak 41. évfordulója a kaposvári Vörös Hadsereg úti óvodáiban, hiszen tegnap adták át az óvoda új épületét. Ideiglenesen már csaknem négy . esztendeje ugyanis Szentja- kabon kapott helyet az óvoda, az eLavullt épületet pedig a tatarozók vették birtokukba. A tegnapi megnyitón kissé megilletődötten költöztek be a szép termekbe a kisgyerekek. A bensőséges ünnepséggel egybekötött átadáson Garai László, a városi tanács művelődési osztályának vezetője köszöntötte a végrehajtó bizottság nevében a megjelenteket; majd átadta a szót Vidák Gizellának, a városi tanács elnökhelyettesének, áki ünnepi megemlékezésben vázolta városunk negyvenegy évvel ezelőtti állapotát, és a rövid történelmi visz- szaemlékezés után napjaink gondjaira is kitért. — Nem mindig tudunk új épületeket átadni, éppen ezért kell gondot fordítanunk arra, hogy a felújított óvodákban javulhassanak a munkafeltételek — mondta. Az óvoda négy csoport befogadására alkalmas, összesen száz gyerek töltheti itt kulturált körülmények között napjait. Ezt követően köszönetét mondott a Somogyterv vállalatnak, ákik a terveket készítették, a beruházó Ag- robernek, a Surján téesznek, akik a generálkivitelezést végezték, valamint a gépészeti munkákat végző kaposmárői kátéesznek, és az Inveszt gé- emkának. Ezután Zsoldos Lászlóné, az óvoda vezetője mondott köszönő szavakat dolgozói nevében, és a gyerekek rövid műsorával véget ért a hivatalos megnyitó, és kezdetét vette a munka. nisztériuim munkatársa. Kiemelkedő sikere volt kettőjük közös jelenetének, mely a Koponyák hegye című előadást idézte. Kaszás Ferenc irányzótömbbön, hüvelykujja az elsütőgombon... Levélrészlet ... Nagy böhöm jószág egy ilyen harckocsi, félelmetes, mégis megszeretheti az ember, egy idő után játékszer lesz a számára, ronda játékszer, persze, de remélhetőleg mindig is az marad. Tudod, elméleti foglalkozáson igyekeztek belénksúly- kolni, hogy a sugárzástól is véd valamelyest, hogy tehát a hagyományos fegyverek közül ezzel atomcsapás után is lehet folytatni a harcot. Óriási, mi? Mintha bizony egy nukleáris háború közepette érdemes lenne folytatni bármit. Mert ezesetben is ki kell szállni egyszer. Számomra már ma múzeumba illő játék ez az egész katonáséi. Azt élvezem például, ha lövök. Ugyanis találok. Sikerélmény. Megjegyzem, ha odafigyel az ember, ezzel a szerkentyűvel nem is igen lehet elvéteni a célt, s kifejezetten meglep, hogy mások időnként mellédurran tana k. Az esemény éjszakáján Lőrincz István megnyomja az elsütőgombot. A dübörgő harckocsi beledördül az éjszakába. A lö- vegcsövet nyomjelzős lövedék hagyja el, pályája pontosan a viliódzó célpontig ível. Robbanás hallatszik. — Talált! — mondja a figyelőbunkerben Kiss György őrvezető, és elfordul a kémlelőréstől. — Ki lő? A bunker földpadlóján a Dinamlt-ból előadott jelenete az emlékműsor egyik emlékezetes alakítása volt. H. B. Stein Rezső támasztja a falat. Mellette telefon, papír, ceruza. A kérdésre leteszi a kulacsot, és megtörli a száját. — Nem tudom. — Hát nézze meg! A dühös parancsra Stein riadtan arrébhlöki a ceruzát, a papírra pillant, és sietve válás zol. — Lőrincz. Lőrincz István honvéd. — Jó srác ez a Lőrincz —, mondja enyhül tebb, elégedett hangon Kiss György, és újra a rés felé fordul. — Tulajdonképpen szerencsénk van vele . .. — Miért? Mert a mi irányzónk, ö a legjobb az ezredben. Ha nem így lenne, nem engedték volna el éppen ma szabadságra, és nem mi volnánk itt a figyelőben, hanem a többiekkel együtt áznánk odakint, amíg ránk kerülne a sor. — Nem így értem, őrvezető elvtárs. — Hanem hogyan? — Azt mondta az előbb, hogy tulajdonképpen szerencsénk van véle. Miért tulajdonképpen? Kiss György egy pillanatra szembefordul a kérdezővel. — Ez nem tartozik magára, Stein honvéd. Üjabb robbanás hallatszik. — Megint talált! — kapja szemét a résihez Kiss György. — Hiába — teszi hozzá —, lőni tud ez a könyvbuzi. Levélrészlet ... Bizonyára kevesebb a szekatúra, meg az értelmetA Kaposvári Fonómunkás Kisszínpad 1985. évi műsortervét átdolgozta a sors. Vasárnap repertoárjukból emlékműsorral adóztak volt rendezőijük, Vértes Elemér emlékének. Őrző emlékezet címmel mutatta be az együttes a legsikeresebb produkciókból válogatott montázst. Gyöngyszemként csillantak föl azok a versek, amelyeket szeretett, s amelyeket a színpad tagjai ráemlékezve mondtak. Az amatőr színjátszó rendezőről emlékezett, meg Máté Lajos, a Népművelési Intézet munkatársa az estén: verssel; daliái hajtott fejet Török Ferenc, a tatabányai Bányász Színpad tagja. Klujber László összeállításában magas színvonalon sikerrel idézte föl a kaposvári együttes a Don Quijote, az Oceánrepülés, a Dinamit, a Koponyák hegye jeleneteit. Nehéz lehetett a műsor összeállítóinak a dolga, hiszen ennél jóval több darabbal aratott sikert az együttes. Most azokat a gondolatokat emelték ki a jelenetekből, amelyek érzékeltették a rendező felfogását, hozzáértését, emberi tulajdonságait. A barátság, a helytállás, az emberi kiteljesedés öröme valamennyi részletben hangot kapott. Keretjátékul szolgált a Don Quijote néhány jelenete, melyben a küzdést a Gyurkó-adaptáció elmulaszt- hatatlan erkölcsi követelményként állítja elénk. Együtt láttuk a Fonómunkás Kisszínpad mostani tagjait 1. Részlet az utolsó levélből. ... Ha minden jól megy, holnap éjjel indulok. Apánk — tudod, a századparancsnokunk — már aláírta a sza- badságos papírt, de ragaszkodott ahhoz, hogy a holnapi éjszakai lövészeten még részt vegyek. Azt mondta: Előbb itt lőjön jól... Ismered a Sebőköt, már többször írtam róla, ezúttal sem állta meg, hogy ne szórakozzon a rovásomra, pedig amúgy jó fej. Na szóval nagyon remélem, hogy elérem a hajnali vonatot, s akkor holnapután délután VÁRJ REÁM ... Az esemény éjszakáján Lőrincz István figyelő arcát sisak keretezi, csaknem mozdulatlan a zajos, rázkódó harckocsiban. Kinéz a periszkópon, majd az irányzótávcsőre tapad. Keze biztosan, óvatosan mozdít az az elődökkel. Részt vett az emlékműsorfoan Nagy Miklós, a Budapesti József Attila Színház művésze, Kiss László, a Művelődésügyi MiŐrző emlékezet Még az amúgy nagyhatalomnak tartott televízió sem teheti meg, hogy hetente utazzon távoli tájakra, s a helyszínen több időt töltve próbálja bemutatni az ott lakók életót, gondolkodás- módiját. Éppen e kuriózum jelleg miatt kísértük megkülönböztetett figyelemmel azt a stábot, amelyik Salt Lake Cityt, és az ott lakó embereket próbálta bemutatni. Négy nap láthattuk a mormonok szokásairól, gazdasági sikereiről szóló filmet. A legfontosabb, amit megjegyezhettünk, hogy a mormonok nem dohányoznák, nem isznak alikohölt, de odáig mentek az élvezetek likvidálásában, hogy még a kávé és teaivós ártalmaitól is megkímélik magukat. Ezen kívül természetesen még nagyon sdk érdekességet láthattunk, ám így is kell ennek lennie, hiszen olyan távol van tőllünk ez a Vidék, annyira mások a szokások, a természet adta lehetőségek, hogy nyugodtan mondhatjuk, nem is lelhet érdektelen filmet készíteni. A rendkívül nagy nevekből álló forgatócsoport munkája sem nélkülözte a meglepetéseket. Láthattuk a mormon szép- séglkiirálynőt, akii azonos volt az USA legszebb lányával is, nyilatkozott több navajo ’n- dián, bepillanthattunk abba a könyvtárba, ahol mii is sikerrel kutathatnánk őseinket, származásunkat. Nekem önkéntelenül, mégis Baló György jutott eszembe, akinek nemrégiben láthattuk ugyancsak távoli tájról, Japánról szóló filmjét. A két munkát egymás mellé téve úgy érzem, sókkal többet tudok Japánról, mint a mormonokról. Báló ugyanis egészen egyéni módon közelítette meg a témát, mint ahogy azt több más műsorában is megszokhattuk tőle mostanában. Nem a felszínen marad, hanem a jelenségek mozgató rugóját keresi. Ha egy vezérigazgató ötven négyzetméteres lakásában találja ezt meg, akkor onnan tudósít, ha a munkahelyén, mert úgy találja az jellemzi legjobban a riportalanyát, ákkor onnan. A Szi- netár Miklós vezette stáb azonban azt az érzést keltette a nézőben^ hogy bizony- tálain tárgyát illetően. Ennek sajnos sok kirívó eset lehet bizonyossága. Azt hiszem az hiányzott legjobban a riporter, Benda László kérdéseiből, hogy nem fedezhettük föl annak nyomát, hogy azonosülni tud riportalanyával. Bosszantóan álltunk a mindúntálan föltett kérdések előtt, hogy az illető mormon-e. Az érződött ebből, hogy a riporter kicsit csodabogárnak tekinti a kérdezetteket. Európái szemmel aziok is, ám ezt azonban nem baj, ha nem érzik a helyszínen a beszélők. Nem sokkal sikerültebb része volt a filmsorozatnak az sem, amikor az indiánok orvosával beszélgetett Benda László. A kérdéseiből érződött hogy azt szeretné hallanii, hogy nagy a faji megkülönböztetés. Ám ezt az indiiánök sehogy sem értették, más hullámhosszon beszéltek, mint a kérdező. Bizonyosan van azonban ilyen megkülönböztetés, de nem nagy riporteri leleményről tesz tanúbizonyságot, ha ezt magától a szenvedő féltői, „direktben” alkarja hallani a kérdező. Ha a négyrészes sorozat egészét tekintjük, akikor azt mondhatjuk, hogy a téma vezette a forgatás során az alkotókat, s nem az alkotók keresték a témákat, önmagában nem volt se rossz, se jó a sorozat. Csak ha összehasonlítjuk más hasonló útirajzokkal, akkor látjuk kissé vegyesnek az alkotást. Mindenesetre érdemes elgondolkodnunk, keli-e nekünk dohányozni, alkoholt és kávét, teát inni. Hogy az egyéb élvezetekről már ne is beszéljünk. Varga István CSŰCSPILLANATOK címmel színes, képes kiadványt jelentetett meg a Magyar Távirati Iroda Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan novemberi genfi találkozójáról. Az MTI tudósítói a helyszínen szerzett benyomásaikat ezúttal Inkább a szemtanú szubjektivitásával — s a fényképezőgép megörökítette jellemző mozzanatok segítségével — rögzítették és tárják az olvasó elé. len parancs nálunk, a harc- kocsizőknál, mint a seregben másutt. Ezt onnan gondolom, hogy a harckocsi személyzetének tagjai egymásra vannak utalva, s éppen ezért — rendfokozattól függetlenül — közöttünk szükségképpen demokratikusabbak a kapcsolatok, mint a honvédség parancson, parancs teljesítésen alapuló intézményénél általában. Nálunk, a harckocsi tisztításához négy ember kell. Mi négyen — az akkurátus, csendes Stein, a lövegkezelő, tudod, az újonc ágyszomszédom, akivel éjszakánként nagyokat diskurálok odafent; aztán alattunk, az emeletes ágy alsó polcán a pesti vagány Purjesz Pali, akinék bődületesen hülye viccei vannak; és Kiss György, a harckocsiparancsnok, a kisebbségi érzéssel küszködő gyerek, aki másfél év után időnként engem is magáz; no meg én, aki vele együtt valamennyi katonát lehetőleg a keresztnevén szólítok, s következetesen tege- ződöm —, szóval mi négyen összerázódtunk már annyira, hogy a körlettakarítás nem éppen felemelő feladatát is demokratikusan osztjuk el egymás között. És mégis! Nálunk, mi négyünk között is naponta adódnak olyan szituációk, amit ép ésszel — vagy inkább ép lélekkel — roppant nehéz elviselni. A legutóbbi hadgyakorlatra menet fordult elő, hogy Gyurit, tudod, a parancsnokot, kedvem lett volna megfojtani. Már vagy a harmadik órája rázkódtunk úttá lan utakon, amikor kivilágosodott. Dolga voltaképpen egész úton csak Purjesz Palinak volt, de szerintem ő még élvezte is a vezetést. Mellettem a Stein a hideg ellenére lehunyta a szemét: aludni próbált. Kiss György fölöttem, a fedelet felcsapva állva figyelte az utat, noiha erre nem volt különösebb szükség, hiszen Purjeszt nem kellett irányítani. Én meg, előhalásztam a könyvem, és olvastam. Legfeljebb fél óráig viselte ezt el szótlanul parancsnokom, akkor azonban rámszólt: Lőrincz honvéd, fejezze be az olvasást! Ezután órákon át hallgattunk. Valószínűleg a feszültséget feloldandó csinálta Purjesz azt az őrületes bravúrt, hogy miközben áthaladtunk egy falun, hirtelen rántott egyet a botkormányon, és beparkolt egy parasztudvarra. Még bennünk is meghűlt a vér, képzelheted milyen riadalmat keltett a bámészkodó falusiak között ez a produkció. Ez a dög tank hajszál híján elvitte a kerítést. Mire pedig bárki is felocsúdhatott volna, Purjesz rükvercezett, visszafarolt az útra, gázt adott, s elsöpört a helyszínről. Kiss György persze keményen letolta, ám nem jelentette a feletteseinek az esetet. Szó ami szó, ebből a szempontból rendes krapek ez a Gyuri, még szeretni is tudnám, ha nem utálnám annyira ... (Folytatjuk.)
