Somogyi Néplap, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
1985. december 14., szombat Somogyi Néplap SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Mózes a siratófalnál — Kend, Nagy Mózes Lajos, százszorosán is bolond büssüi öreg parasztember, akinek ősei a XV. században futottak Budai Nagy Antal seregéből, Erdélyből Somogyba, hogy itt megbújva — karóba húzástól vagy az ezer darabra szaggatástól — az életüket mentsék? Az öregember behúzza a nyakát. Mit? Hogy én? Arcomba kémlel. Micsoda jog hatalmaz föl engem — hozzá képest tapasztalatlan gyerekembert —, hogy szívén végighúzzak egy töviságat. — Maga az a garabonciás, aki ezer «éve halt embereket váj ki a büssüi földből, hogy a múltunkba nézzen. Aki csillagokra figyel, hogy a vak jövő homályát valamennyire feloldja? Hogy könyvekkel jár- kel, szava helyett Berzsenyi, Petőfi, Arany és Ady szóritmusán formáz véleményt. Veres Péterrel, Féjával, Illyés Gyulával álmodik a magyar földről. A jó múltkorában meg — ahogy a falusiak mondták — valami Antal Francot emlegetett, okos külföldiként ... — Én csak... — szánja el magát feloldást kérni a penge vékony száj. — Behoznék egy könyvet, vagy megmutatnék egy sárga képet, később meg egy árkot és egy ledőlt falú házat. Beszélnék is, mi sem könnyebb egy bolondnak. Az asszonyra' tekint, aki jóságos kérdőjelként az ajtóban áll: — Közben majd meginnánk egy pohár hársfateát. . . A háború, a háború, a háború. Itt nyílik ki Nagy Mózes Lajos életének könyve. 1914 lázas készülődése átragadt egy egész földrészre. A büssüi aprócska tömésházban is katonaládába pakol Nagy Mózes József. A sarokban egy terhes fiatalasszony tördeli a kezét: — Magát már én élve nem látom, József. Én sem meg a gyerek sem. Mit csinálok majd magam a földön? — Ej a fenébe is, ne sirasson már el engem. Kiporoljuk a szerbeket, aztán szüretre már itthon is vagyok . . . Nem volt itthon. Novemberben Kis Eszter világra hozta elsőszülött gyerekét, aki református hitben a Lajos nevet kapta. Hanem az asszonynak segítségére volt kezdettől egy rokongyerek, a tizenegy éves Nagy Sándor. Kútra szaladt a vízért, rángatta az ordító gyerek bölcsőjét, még lepkét is fogott neki, s örült, amikor a kisbaba elámult a színes szárnyakon. A háború elvitte az apát. A magára maradt fiatalasszony Látrányba költözött a szüleihez, itt járta a fiú az eléri.'t. Megismerte Kulifai József látrányi tanító mogyorópálcáját. — 1926-tól — leszámítva azt a néhány látrányi évet — nem laktam máshol, csak Büssüben. Milyen volt az akkori falu? Gyönyörű! A makacs parasztész nemcsak a munkában volt majdnem kínosan pontos. A faluban sem akadt kidobott szemet, elhagyott udvar, gondozatlan utca. A parasztmunkához kapcsolódott a közösségi élet. Élénk kisgazdakor vitatta, melyek a legújabb termelési módok, mit, mennyiért, hogyan érdemes. Elmaradhatatlan volt persze a politizálás. Egyszerre szidták és dicsérték a Bethlen-kormányt. Tejszövetkezetünk magánkézben gazdálkodott. A Finta- íéle kisgazda tejszövetkezet a tisztaságról, pontosságról volt híres. Már inkább a nagybátyám, Sándor elmondásából vélek- szem a magyar-boltra is. Itt vehette meg minden paraszt a háztartásban szükséges iparcikket, ezenkívül sót, petróleumot, bőrszíjat, tűt és más effélét. Egyszer aztán szélnek eresztették a boltosokat, mert kiderült: mind kevesebb a közöst szolgáló iparcikk, és egyre több a cicomás ruha, a drága ital és más haszontalan — nagygazda élvezetét szolgáló — áru. Egyik-másik büssüi gazdagember ugyanis rossz hírű fehércselédeket tartott. Ez lett a magyar-bolt veszte. Életem egyik alakítójának a nagybátyámat, Nagy Sándort tartom. Hadd beszéljek el erről egy példát, ez még valamikor 1938 előtt történt. Mondja nekem a bátyám, hogy megint Zimányban vette föl a földet. Ez azt jelentette, hogy a zimányi határban, ami tőlünk hét kilométerre esett, a falutól talán a legtávolabb. Én csak mosolyogtam, otthon meg agyon tudtak volna csapni bennünket. Amiatt persze, hogy tudták, a majd egyórás kocsiutat szántáskor, vetéskor, trágyahordáskor és betakarításkor mi- ketten mindig végigolvastuk. Aki ma végigjárja a büssüi utcákat, az fájdalmasan elkívánkozik innen. Tucatjával látni összedőlt portákat, gazzal benőtt udvarokat, sárt, piszkot, szemetet. A módosabb parasztok kőházai is repedeznek már. Rozsdás szélkakasok kiáltanak szomorúan megbecsülésért Az egykori ezerlelkes Büssü felére csökkent. A lakosság fele cigány. Bizonyára nemcsak őmiattuk, de pusztul, elidegenedik a falu. Szemtanúja voltam, amint a büssüi Jókai utcában egy jócskán ittas cigány férfi tüzelőnek döntötte ki a háza udvarán álló szép almaiét. Pedig Büssü Dorfmeister-képekkel díszített kápolnája műemlék, s egykori református temploma, ha nem is szennai hírű és szépségű, de éppúgy kazettás és éppúgy hű őrzője a XVIII. század végi progresszivitásnak, mint amaz. Nagy Mózes Lajos nagyapjának a nagyapja még a templomépítők között szerepelt, s a már említett nagyapa 1848-ban Kossuth hű katonája volt. Ma, ahogy Nagy Mózes Lajos mondja Vörös- martyval: „Itt csend van, hó és halál...” — Negyvenötben maradtunk igazi büs- süiek azok közül, akiknek apjuk, öregapjuk is ezt a földet túrta. Azok közül, akik a gyönyörűséges parasztsorsra esküdtek. Talán már magam is világgá szaladtam volna, ha nem zengne-bongna Balatonszárszó neve a fejemben. Ott ültem 29 évesen a tanácskozó fiatalok között, és hittel hittem azt, amit Veres Péter ki is mondott. „Ebből a földből mindnyájunknak meg kell élni.” Így sorolta a bajokat: „A paraszti lélek ma hiányosan táplálkozik, hiányosan öltözködik, majdnem sehogy sem lakik. Ennél nagyobb és sürgősebb ügy nincs a magyarság életében. Ügy kell érteni végre mindenkinek, hogy az állam s az ország a népért van, és csak a népben élhet tovább.” Viharosan tapsoltunk Veres Péternek, ő pedig figyelmeztetett bennünket, útunkat majd a meg nem értés követi, lesz, akit haláláig bolondnak mondanak majd. „Ha valóban a népet szereted, és nem csupán a benne levő uralmi lehetőséget, akkor a szolgálatára tedd föl az életedet, még akkor is, ha nem ért meg a nép, sőt még akkor is, ha megkövez érte...” — Hát én eszerint éltem. Dolgoztam, olvastam és ami nagyon érdekelt: helytörténettel foglalkoztam. Magam kezdtem ásni a falu múltjában. Az írásokban is, és szó szerint a határban. Összegyűjtöttem az értékes történeti, ásatási leleteket. Került ebből a Nemzeti Múzeumba és Kaposvárra, a Rippl-Rónai Múzeumba is. A fiatal muzeológus rettenetesen dicsérte a büssüi kincseket a Nemzeti Múzeumban. — Bolond vagyok, ugye? — kérdeztem tőle. — Ne törődjön vele, Lajos bácsi. Hadd mondják magáról, lepereg az az ilyen kristályemberről. Ástam elő őskori, ókori, honfoglalás kori és török időkből való leleteket is. Biztattam az ittenieket, ha valamit találnak, adjuk a múzeumnak. Emlékszem Fodor István traktorosra — nem tudom, mi lehet vele —, aki egyszer egy ócska vasláncot szántott ki a földből. Ahogy ő tartotta, nekünk felcsillant a szemünk, hiszen az egy különleges formájú, ókori ekelánc volt. Visszakanyarodunk a múltba a finom hársfatea kedvéért, melyet a feleségétől kapunk. Nagy Mózes Lajosnak az első világháborúban meghalt az apja, utána a nagybátyja, Sándor is, aki egyszerre volt bátyja, és apja helyett apja. — A legfájdalmasabb veszteségem volt ez a mai napig, ötőle tanultam meg a parasztéletet. ötőle tanultam meg a könyv szeretetét. Sándor bátyám nem nősült meg, mert a húszas, harmincas években mindig el kellett odáznia a házasságát. Amelyik lány tetszett neki, az fenn hordta az orrát, amelyiknek ő tetszett, az neki nem akaród- zott. Szorította a család is: fiam, az asz- szony gyerekágynak esik, aztán addig ki se száll belőle, amíg négy-öt nem születik. Mi lesz akkor a földdel? Volt olyan paraszt, akinek a felesége azt suttogta a halálos ágyán: — Egy kívánságom van csak: fődet végy, fődet végy . .. Egyke vagy egyse volt a legnagyobb úr. — Nohát, ahogy meghalt a bátyám, megnősültem. Nem hozhattam volna asszonyt jobbat a házhoz. Negyven éve élünk együtt vita nélkül. Együtt kezdtük az új életet. Amíg Nagy Mózes Lajos a háromszáz éves ház tűzhelyéhez lép, az asztalon fekvő füzetbe pillantok. Tudom a házigazdáról, csak jegyzetelve tud olvasni. Olvasófüzetébe most egy érdekes bejegyzés kínálkozik beszédtémának: „Fonyód. Mintha csak ez már megtörtént volna velem egyszer. Vagy az emberiséggel? Újra bolond voltam?” Hamarosan megkapom a magyarázatot. A fonyódi állomáson beszállt a nemdohányzó fülkébe négy-öt suhanc. Nagy Mózes Lajos egy tanáremberrel a rómaiak embereszményén vitázott. A srácok hamarosan döntöttek: ilyen értelmetlen duma csak zavarja az önfeledt dohányzást, ki velük. Először csak a fülkéből, majd a robogó vonatból. A brutális tervet követte volna a megvalósítás, a fülkében verekedés kezdődött. A civilizáció küzdött a barbarizmussal. Alul is maradt. Mózes Lajos és tanár ismerőse — szerencsére — egy nagyobb veréssel megúszta. — Akkor véletlennek hittem ezt az esetet, most nem múlik el olyan hét Büssüben, hogy ne lenne valami randalírozás. Részegek fekszenek az utcán, a járdára piszkítanak az emberek. Ez zakatol a fejemben: hogyan tudnánk megmenteni mi negyvenötén, az egykori büssüiek ezt a szép falut. Azt hiszem, most már sehogy! A parasztság kiveszésével megroppant a magyar falu gyönyörű burokja. Végigjárjuk az udvart, amely lépten-nyo- mon kínálja a csodákat. Itt egy kétszáz éves prés, tölgyből. Faragójának ma is díjat lehetne adni. Amott egy játékágyú — valamikor a századelőn csinálhatták — kandikál elő a fészerpadlásról. Megfakultak rajta a színek, de ahogy csövét a tenyeremmel betapasztom, megmosolyodik az öregember arca. Bemutatja a barmait, még most is van lova, tehene, disznaja. Kövér kacsák, figyelő szemű tyúkok lépkednek az udvaron, köztük fogócskáznak a szívhez nőtt kis foxikutyák. — Annyit tartunk, amennyivel erőnk szerint bírunk. Mindig is annyi földben dolgoztam. 1919-ben ide is elfújta a szél a Károlyi-féle földosztás hírét. Az emberek azt suttogták maguk között: most száz holdat íratunk. A nagyapám akkor is tízről beszélt. Megnéztük a tisztaszoba könyvkincseit. Eötvös Károlytól egy kínai költőig, Arany Jánostól A magyarok történetéig szép rendjén van itt minden. Most a csillagászati könyvek sorakoznak legfelül. Héder- váry Péter Naprendszeren innen és táljára pillant a szemem. A könyvek öreg olvasója szinte kifogyhatatlan energiával mesél a szívének oly kedves csillagokról. — Azt kérdezi, ugye, a szemével: miért bolondultam bele öreg koromban a csillagászatba? Ülhetnék a fenekemen a postást várva, vagy éppen az unokákat deríthetném jókedvre vidám történetekkel. Megmondom miért: a tudásvágy miatt. Ez az egyetlen igazi kapaszkodója a humánus embernek, és ez semmilyen körülmények között sem idegeníthető el tőle. Amit megtanultam, bevéstem és tudok, amit használni is tudok, az azon mód mások hasznára is válik. Kérdezhetné: hetvenegy évesen nem félek-e a kaszástól. Hadd mondjak erre valamit. Volt itt Büssüben egy jó eszű ember, de aztán megöregedett és nem tudta fölfogni, megmagyarázni a körülötte történt változásokat. Saját kérdéseire nem tudott megfelelni. A halál meg csak nem akarta megváltani. — Márpedig nem várom meg, amire ide- kuttyog — mondta egyszer nekem. Hát meg is találtuk másnap akasztottan. — Nekem a tudás értelmet ad, az olvasás felvértez, a beszélgetés meggyógyít. Más inkább közvetlenebb örömökért nyúl. Ugye bolond vagyok? Rám néz, mint gyógyult beteg az orvosára. Pedig ő a százados tudású doktor és én távozok friss erővel. Békés József wmmn
