Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-13 / 266. szám

1985. november 13., szerda Somogyi Néplap 5 AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN ____ A rccal a múltnak Gyergyai Albert emlékülés Kaposváron L Óvatosan ütöm az írógépet, nehogy kicsúsz- szon kezemből Ady Endre kézfogása. Számo­lom az éveket, hat esztendeje lesz éppen a na­pokban, hogy annyi próbálkozás után sikerült jókor csöngetnem Gyergyai Albert Fillér utcai lakásán. Betegségei mintha csak megkönyörül­tek volna rajta: hadd töltse otthon a kará­csonyt. Elmondtam, hogy kaposvári vagyok s szakdolgozatban tettem kísérletet arra, hogy óriási munkásságának kicsinyke részletét pró­báljam megfejteni. Soha semmilyen erőfeszíté­semért nem kaptam akkora jutalmat, mint ak­kor tőle. Fogadja egy közvetítéssel Ady Endre kézfogását, mondta. Boldogan lépkedtem az ut­cán. Lapok nem írták nevemet másnap, én mégis Gyergyai-díjasnak éreztem magam. S érzem azóta is. J Évfordulókra fölesküdött irodalmi emlékezetünktől je­lentősen eltért a tegnap Ka­posváron rendezett Gyergyai Alibert-emlékülés. Az ünne­pélyes tanácskozást ugyanis nem indokolta kerek születé­si évforduló, ám annál in­kább Gyergyai nagyon is je­lenlevő szellemisége, amely az Igazi értékek iránt nem mindig fogékony világban is helyet követel magának. Munkássága az irodalom megismételhetetlen teljesít­ményei közé tartozik, olyan életet ólt, amelynek megha­tározói voltak a világiroda­lom klasszikus alkotásai. A megyei könyvtár előadó­termében rendezett tanácsko­zás jelképessé vált választott színhelyével, hiszen a mi megyénkből, a kis Nagyba­jomból lindullva jutott el a kor leghaladóbb irányzatai­nak melegágyáig, az álmok Párizsáig. Gyergyai az Eöt­vös Lorád Tudományegyetem azon (professzorai közé tarto­zott, akik személyét már éle­tükben sok legenda övezte. A jóságos tanár nemi a ta­nult demokrácia követője volt, lényében hordozta azt. Igaz azért is lehetett ötös érdemjegyet szerezni kollokviumán nála, ha valaki azt mondta csupán, hogy ol­vasta Flaubert-t, és nagyon tetszett néki. Nagyobb dicsé­retet talán nem is mondha­tott az a tanítvány, aki egyik előadásán odasúgta társának: úgy beszél Tom Jones-ról, Ar.nauxné-róí és többiéfcről, mintha rokonai lennének. Irodalom és valóság ugyanis összeforrt az életében. Munkásságának jelentős részét teszik ki fordításai. Nemeitek hazai, hanem a vi­lágirodalomban is egyedülál­ló vállalkozása, hogy ma­gyarra ültette át Proust re- gényiflólyamát, az Eltűnt idő nyomában-t, érdemesítette a Francia Becsületrendre. Jel­képpé nőtt mára kedves könyvének címe is. Az idő, amely folyton Velünk dacol­va tűnik él, szüntelenül itt felejti azonban a tárgyakat, emlékeket, hogy azokra néz­ve, arccal a múltnak, halad­junk az ismeretlen jövő felé. Az emlékülés programjá­ban helyet kapott Francois Mauriac életművének mélta­tása lis. iMauriác idén lenne százesztendős, és munkáinak épp Gyergyai volt egyik leg­avatottabb értékelője. A tegnapi emlékülésen Gyergyai tisztelői, barátai je­lentek meg. Vidék Gizella városi tanácselnök-helyettes köszöntötte az érdeklődőket, majd Gyergyai szülőföldké- péről dr. Szíjártó István kandidátus tartott előadást, akiinek hamarosan kismonog­ráfiája jelenik meg az író­ról. Somló Verának, az ünnep­ség egyik rendezőjének, az Európa (kiadó szerkesztőjé­nek visszaemlékezéséből a személyes jóbarátot Ismertük meg, Szávai János — aki szintén Gyergyai baráti kö­réhez tartozott — pedig a Mauriaoról írt Gyergyai-ta- nuilmányok kérdéseit ismer­tette. Ifjabb Bibó Istvánná a Proust-fordítások képalkotá­sait elemezte. Délután Papp Árpád költő, műfordító nyitotta meg azt a szép kiállítást, amely a So­mogy Megyei Múzeumban Lencsó László rendezésében mutatja be Gyergyai életét, írói és műfordítói tevékeny­ségét. Ezután az emlékülés résztvevői Nagybajomba, a szülőfaluba utaztak, és meg­koszorúzták Gyergyai Albert sírját Varga István Koenigsmarket Ágy6, kedvesem Ebben a királyi market- ben, amelyet egy Koenigs- mark nevű ember vezet, mindent kiárusítanak. A vég- kiárusításihoz a Csifcy Ger- gély Színházat bérelte ki az élelmes kereskedő. Volt mit keresnie. . . Komolyra fordítva a szót: Alex Koenigsmark Agyő, kedvesem című zenékari bo- hóczatát — vagy ahogy a szerző jelöli: szimfonikus gyászkölteményét vonósokra, fúvósokra, ötösökre és hár­fára” — mutatta be a ka­posvári színház Gothár Péter rendezésében, a szerző élet­nagyságé jelenlétében. S ezt alig kicsinyítette ez a végki- árusítás. Mert minden ha­sonló akciónak jellemzője, hogy előbb a válóban jó és hasznos portéka kel el, ß csak aztán a kevésbé szüksé­ges holmi, melyet eléggé el nem ítélhető módon bóvlinak szokott nevezni a vásárfiára áhítozó vevő. Hogy a képes beszédet kukába lökjem, né­mi képzavarra hirdetek en­gedményes vásárt: felfedem kártyáimat. Azt gondolom, hogy Koenigsmark darabjá­nak első része — bármilyen hosszúra is szabta a rendező vagy az író — kitűnő, míg a második fele ha nem is azt a színvonalat 'képviseli, ame­lyet moidortalan alakók a bé­ka alattinak szoktak jelle­mezni, de mindenesetre alul­múlja az elsőt. Lássuk íáhát, mit árul — s itt ki-ki a szá­mára megfelelő igekötőt al­kalmazza: ki, el — Koenigs­mark! Fürdőhely i „szimfóniájá­ban” — amelyet nem jó ked­vében komponált scherzo ütemben és hangulatban a szerző — egy zenekar válsá- gánák állomásait muzsikálja el úgy, hogy a néző számára világos legyen: ez egy tágabb értelmű történet, amely nem­csak zenekari méretekben érvényes. Modeilhelyzet. Koe­nigsmark olyan világrendet ábrázol, amelynek talpkövei a spionként is helytálló ház­mesterek, a mindig más konchoz mentett gazdasági vezetők, s igen: maguk a szolgaságba kényelmesedéit beosztottak is. Ebben a rend­nek álcázott zűrzavarban voltaképpen mindenki elve- getálgia!tihtat(na), lk)isébb-na- gyobb megalkuvásokkal, ge- rincdeformálódással. „Csak” a tehetséget teszik lehetetlen­né, „csak” a szerelem csúfol­tat ik meg . .. Nincs az a megátalkodott színikritikus széles e hazá­ban akinek ne jutna eszébe Federico Fellini Zenekari próba című filmje, amely­ben „a zenekar, a vezetettek a történelem örök manipu­lálható negatív tömege”. S ahogy az olasz filmmágusnál sincs esélye a demokráciá­nak, a német .nevű cseh szer­zőnél seim diadalmaskodhat semmiféle puccskísérlet a karmester ellen. A karmes­ter, akánék pálcaiintésére fo­rog ez a mikrovilág, itt már- már patologikus eset: az a típusú veaető, aki abban a hiiszemlben él, hogy — noha bines megfelelő szakiképzett­sége — egyedül ő képes hi­bátlanul betölteni a posztot, mert ő az, áki helytáll a sok fálsot fogó zenész he­lyett, ezért agyonszabályozza a hangászok szabadidejét is napirendbe foglalt teendők­kel, s legszívesebben kisajá­títaná tudatukat is, hogy csalk azt gondolhassák, amit ő sugall. Jordán Tamás nö­veszti ezt a figurát mulatsá­gosan félelmetessé az elő­adásban; pompásan ronda fi­zta isikét maszkírozva neki, hogy még groteszkebb legyen „kötelező” donjaniskodása; az efféle alakok ugyanis összeté­vesztik a személyi varázst a posztnak kijáró hódolattal. G öthatnak nagyon a bögyé- ben lehetnek ezek a „kar­mesterek”, utolsó rendezései közül gondoljunk csak a Re­vizor polgármesterére vagy a Gőzfürdő DiadalsZkijára, s most itt van ez a Cullik. Koenigsmark a második részben csavar egyet az alapihelyzeten; bebizonyoso­dik, hogy a gyáva lázadók — a zenekar tagjai — lelkifur­dalás nélkül keverik a bee- thoveni V.-et Rossini A tol­vaj szarka nyitányával, azaz tehetségtelenek, botfülük miniden tavasszal kivirágzik, s megérdemlik karmesterü­ket. Akii utódja célszerű le- gyilkolása után újra elfoglal­ja helyét a dobogón. (Utóda és veje Bezerédy Zoltán gyászparádés szerepe — szin­tén „megéri a pénzét”...) Koenigsmark tehát szkepti­kusan látja ezt a „zenekar az egész világ” kérdést. Anélkül, hogy a jegyzetíró kioktatná vagy próbálná „jobb belátásra bírni” a panglossi optimizmus szelle­mében, inkább arra szeretné felhívni a figyelmet: igazi si­ker lehetett volna a bemu­tató, ha a szerző nem beszé­li túl a témát, nem ismétel szituációkat — például a „mulatozást” —, ha megpró­bálja még inkább művébe szervesíteni azt a fajta cseh humort, amelyet Hasekon, Vancurán át Hrabalig, Párá­iig az úgynevezett cseh új hullám filmesei olyan jól kamatoztattak. Mert így a darabban csak azok a jele­netek élnek, amelyekben a force, a népli bohózat, a commedia dell’arte, illetve a dirikuszmiűvészet klaunjele- neteit használja kötőanyag­ként. Ezekben remekelnek Gothár színészei ás. Lázár Kati No-színházi maszkot idéző arcú, bohóc Cüliknéja — az előadás egyik kiemel­kedő alakítása! —, és Hu- nyadkürti György Josef Skupa Spejlbl nevő bábte­remtményéhez hasonlatos Stephanek dobosa jó példa erre. Lázár Kati klauni fa­arccal viselt megaláztatásai, kései sírásreflexe megérdem­li a nyíltszínd tapsot, akár­csak „Hunya” — szöveg nél­kül lis mekkora 'komikussá érett a kaposvári évek alatt! — jelenete, amikor sorra issza el a konyakokat ze­nésztársa elől. Csákányi Esz­ter 'ismét magasan fölötte teljesít a szövegnek: úgy te­remti mega ficánkoló, meg­esett kanmaster lányt, hogy érzékeltetni tudja: „ősei” fe­jéhez vágott nagy (igazságai ellen maga is vét... Lukáts Andor gyiászmester-alakítását akkor lis a legemlékezete­sebbék között említeném, ha nem tudnám, hogy beteg kol­légája szerepét menet köz­ben vette át. Kulcsfigura ő itt, akárcsak az újra tehet­sége legjavát felmutató He- lyey László Hules igazgató­ként. Hivalkodás nélküli el- mélyültséggel teremt karak­tert Gyuricza István, Varga Mária, Kristóf Kata, Magyar Tivadar és Tóth Eleonóra. (A színészek tehetnek arról legkevésbé, hogy a második résziben alig akad eljátszani- való.) Kulka Jánost nem azért hagytam a végére, mert a szereposztás második felében található. Inkább ment a vé­gén csattan... Szabálytalan egyénisége itt a tehetségnek ad hitelt Leska figurájához: a deviáns az egyedüli talen­tum a félresikerült világban, éppen emiatt érezzük tragé­diának ezt a középfajsúlyú bohózatot, amikor azt kons­tatálhatjuk: ő is besorolt a imalajdbandába... Gothár Pé­ter és Donáth Péter díszleté­ben a csálén álló piros zon­gorát éreztem legeredetibb­nek, illetve Gáspár András térképben folytatódó hátterét. Leskó László Szomorú Árvácska LEVELEK OULUBÓL Új képzőművészeti könyv Űjabb kiadvánnyal gyara­podott a mai magyar képző- művészetről szóló könyvek sora: a Képzőművészeti kia­dó gondozásában a napokban megjelent Aszalós Endre művészettörténész Forth Ernőt bemutató munkája. Föth Ernő a jelenkori ha­zai képzőművészet egyik ki­emelkedő képviselője. A 60- as évek elejétől számos nagyméretű freskót és gobe­lint készített, gyakran fel­használva a nonfiguratív mű­vészeti irányzaitok eszköztá­rát. Formakísérieteinek ered­ményeit is rendszeresen be­építette alkotásaiba. A kü­lönböző murális munkák alapján a hazai művészet- kritika elsősorban minit mo­numentális műalikotások ké­szítőjét tartja számon. Egy­kori mesterei között megta­lálható Domanovszky Endre és Rákosy Zoltán is. Művé­szetére jellemző, hogy az al­kotásokban nem az élet egyes történeteit vagy eseményeit ábrázolja, hanem jelképpé sűrítve a jelenségeket fogal­mazza meg. A kötet illusztrációs anya­gában 23 fekete-fehér, vala­mint 16 színes reprodukció kapott helyét. A művet an­gol nyelvű összefoglaló egé­szíti ki. Külföldi élményeinkre, beszélgetéseinkre, barátko- zásainkra egy-egy névjegy, jegyzetfüzetbe került tele­fonszám is emlékeztet benm nünket. Persze, ahogy mú­lik az idő, a hétköznapok hordaléka elborítja ezeket a névjegyeket, jegyzetfüze­teket is, és egyre ritkáb­ban, néha csak fiókrende­zés, iratselejtezés közben bukkanunk rájuk, s olyan­kor elszomorodunk: „Hát már róla is megfeledkez­tem? Pedig milyen nagy­szerűen megértettük egy_ mást..., s megfogadtuk: le­velezni fogunk, tartjuk a kapcsolatot, esetleg barátok leszünk ...” Megpróbáljuk megidézni a név és lakcím tulajdonosait, s látjuk: ar­cuk ködbe mosódik, moso­lyuk merev, élettelen és hangjuk is elvesztette sajá_ tos színét. Akkor magunk­ba szállunk, ismét megfo­gadjuk, hogy nem hagyjuk elhatalmasodni lelkűnkön a közönyt, hogy ellenállunk a hétköznapok fontoskodó utasításainak, melyeknek lényege, hogy ragaszkod­junk egy álmosítóan szür­ke úthoz, amely garantál­tan megbízható, ugyanis megóv bennünket attól, hogy fölösleges kalandokba bocsátkozva romantikus ki­térőket tegyünk a teme­tőig . . . Aztán vagy sikerül, vagy nem ... A finn—magyar barátsá­gi hét alkalmából Helsin­kiben, majd Siófok testvér- városában, Ouluban időzve a többi között meggyőződ­tem arról, hogy a finnek jó közérzetének egyik forrása a tájhoz, a természethez, a hazához való tartozás örö­me, a másik pedig a tar­talmas társas (közösségi) élet, az egymást becsülök, egymást segítők — nem ha­mis kufárfelhangokkal dek­larált — kapcsolata, amely­nek gyümölcse: békesség, humánum, kultúra. A fin­nek tudják — nem felejtet­ték el —, hogy az emberi kapcsolatokat, a barátságot ápolni kell, és erre nem szabad sajnálni az időt, az energiát; ez természetesen a népek barátságára is ér­tendő. Ouluban egyetlen alka­lommal írtam fel csupán itthoni címemet, levelet mégis két feladótól kap­tam. Az egyiket a városi könyvtártól, a másikat Pir- kho Lehtótól, a finn nyelv és irodalom tanárától. A könyvtár tulajdonképpen önmagát küldte el színes levelezőlapon: kivilágított, modern palota, körülötte fenyők állnak a hóban; az­óta újra és újra megidé­zem a tenger leheletében lélegző kultúra otthonát. Négyszázezer kötet — em­lékszem — számítógépes rendszer, mikrofilmkataló­gus ... o könyvtár ingye­nes, bár fenntartásának évi költsége 20 millió márka... Mivel magyar nyelvű köny­veket is láttam a polcokon, szerény ajándékul, emlékül a könyvtárban hagytam legutóbbi kötetem egyik példányát „a magyarul is olvasó Ouluiaknak" dedi­kálva. Az igazgató akkor annak rendje és módja sze­rint megköszönte a köny­vet, ezért lepett meg — jólesően — a küldemény: a kép és az írás: Wir dan­ken Ihnen herzlich über die Buchgabe Az Ivadék. Pirkho Lehtóval és bará­ti körével küldöttársam, dr. Nyíry Zoltán főorvos révén ismerkedtem meg. Pirkho járt már nálunk Siófokon. Jól beszél magyarul, rend­szeresen olvas magyar szépirodalmat, könyvtárá­ban is sok hazai szerző mű­vét láttam. A baráti kör tagjai — Leena Raitala, Risto Laitila, Helena Poh- jamaki-Karemo — ugyan­csak beszélnek magyarul. Leena és Helena tanárnő, Risto teológus. Az utóbbi és Helena ösztöndíjasok voltak hazánkban, követke­zésképpen hosszabb időt tölthettek Budapesten diák­korukban. Félszavakból is értik egymást. Barátok. És gyanítom, hogy barátságuk a magyar nyelv szeretetében teljesedett ki. Estefelé ta­lálkoztunk Pirkho lakásán, és hajnalig beszélgettünk a magyar irodalomról. Fény­képek is készültek, s a há­ziasszony megígérte, hogy küld majd belőlük néhá­nyat. Most itt vannak előt­tem a fotók, és júliusi ven­déglátóm másfél hónapja megválaszolatlan levele: „Kedves András! Itt van egy pár fénykép a találko­zásunkról. Sokszor emlé­keztem a finom beszélge­tésre. Olvastam Móricz Zsigmond Árvácskáját ma­gyarul. Nehéz olvasni, mert nagyon szomorú a cselek­ménye. Azután olvastam finnül Aczél könyvét: Be­szélgetés Magyarországról. Érdekes volt. Helsinkiben éppen akkor találkoztak Európa külügyminiszterei. Az iskola holnapután kez­dődik. Szívesen megyek már dolgozni. Szívélyes üd­vözlettel: Pirkho Lehto. Suomi... Fehér éjszakák, orgonabokrok júliusa. Most megint fehér éjsza­kák következnek. Havasak. A régi szánokba befogják a lovakat, s elindulnak a ba­rátok, hogy megkeressék egymást. Szapudi András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents