Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-12 / 265. szám

1985. november 12., kedd Somogyi Néplap 5 FINN EST KAPOSVÁRON „Kijutunk a fényre...” TV-NEZO KÉT SZELET SZALÁMI A régi tanítók a meg­mondhatói, hogy mennyi történet bújt 'meg az isko­lák falai között. Ök évek­ig, sodort cigarettájuk füst­jén át imég óraközi szüne­tekben is, tanítványaikon pihentették vigyázó tekinte­tüket. Pápaszem nélkül ol­vastak a gyermekarcokról, a vékonyka kezek remegé­séből, az álmatlanságról bi­zonykodó árkait szemekből. Nem firtatták a családok szemérmesen takargatott magánügyeit, mégis minden eseményt megörökítettek emlékezetük íratlan lap­jain. A tanítók emlékezete helyettesítette a mai TA­LÁLKOZUNK feliratú fény­képtablókat. Ott ma is él­nek és Azonosíthatok a lab­dafejű, 'tüskés hajú vadó- cok, a könnyen síró egykori varkocsos leánykák, a fel­szegett tekintetű falurossza gyerkőcök, a pálinkától mindig lálmos városszéliek. S ha évtizedek múltán ne­vük vagy képük feltűnt va­lahol, ha történelmi figurá­vá nőttek vagy süllyedtek ezek az egyszer volt gyere­kek, tanítójuk mindig egyeztette őket a régi kép­pel lés elégedetten düny- nyögte magának: „Már ak­kor is megmondtam. Lám, mi lett belőle! Ha ak­kor ...” És újból életre kel­tek a kis regények, a vigas­ság os történetek, a keser­ves drámák, és visszhango- san mesélték az/ iskolafa­lak, az udvarok szögletei, fái és bokr/ti, a kopott is­kolapadok bicskával vésett monogramjai. Az iskolaudvar a járatos szemlélőnek kész szociográ­fiai tanulmány volt. Íme, az a fiúcsoport, amely so­hasem uzsonnázik és min­den óraközi szünetben csak szenvedélyesen száguldozva „lityázik”, a Petőfi /utcából indul reggelenkint. A né­hány fázósan összebúvó, ki­csit sápadt gyerek, ,aki diót tör talppal és foggal meg zöld almát harapdál, a Fü­redi utcából jött. A kötött mellényű, illedelmes lányok, akik selyempapírba burkolt, pontosan összerakott kenye­rükből kelletlenül tördelnek egy-egy falatot, a Fő utcán barátkoztak össze még gye­rekkocsijukban. Két kézbe fogott vajas kenyerük közül szalámiszeletek, kolbászda­rabkák piroslottak elő. Mai gyermeksereg áradt ki az iskola kapuján. Egy­mást húzva-tépve tódultak kifelé. A felszabadult tor­kokból szirénázva süvöltött a hangorkán. Az egyik cin- gár gyerek oldaltáskájából kiemelt egy szalvétába cso­magolt, kettévágott zsem­lyét, és kavics helyett az­zal célozta meg egyik elöl tusakodó társát. El is ta­lálta, örömét csatakiáltással adta hírül. A zsemlye ketté­nyílt, két szelet téliszalámi hullott a földre,, és mint a csata áldozata ott is maradt a gyalogjárón. A harcban állók felkapták a zsemlyét, visszadobták, a szalámit pe­dig széttaposta a gyerekhad. Hangyák siettek eltakarítá­sukra. A hangorkán lassan szertefoszlott, a gyerekek a szélrózsa minden irányába elszéledtek, néhányan közü­lük beszálltak a sarkon vá­rakozó gépkocsikba. Holnap reggelig csend uralkodik a tájon. Csak a két, portól megszürkült szalámiszelet őrzi a csata lemlékét. A közeli park festett pad­ján megpihenek a rozsda­színű őszben, kikapcsolom a városi világot minden zajá­val, büdösségével. A lát­vány folytatódik. Megrezzen bennem egy régi emlék, lá­tom öreg iskolámat tiszta falaival, életcserepeivel, ka­cajokkal és szorongásokkal, elragadtatás és félelem, iz­galom és megnyugvás, sike­rek és bukások felbuzgó emlékeivel. Ott ülök a pá- zsitos iskolaudvarban a tíz­perces pihenésre szánt ké­nyelmetlen fapadon, és siet­ve szívom /vékonyka 'Mirjam cigarettámat. Körülöttem il­ledelmesen sétálgató és ját­szadozó fiúk, lányok. Tisz­ták és szépek. Ismerkedve figyelem éket. A hárs alatt körben négy lánybarátnő éppen uzsonnát cserél. Na­pok óta figyelem őket. A kör ötödik tagja csak cse­veg velük, de tízórait nem cserél. Vászonkendőbe cso­magolt két szelet kenyerét csak annyira bontja ki bur­kolatából, hogy egyet-egyet haraphasson. Egy zabolátla­nul vágtázó fiú hirtelen ne­kirohant az uzsonnáját egérkeharapásokkal falato­zó lánynak. Kenyere szét­hullott a földön. Dermedten nézett a porban heverő ke­nyérszeletekre, villámgyor­san lehajolt értük, szemér­mesen elfordulva aprólékos pontossággal ismét összeil­lesztette a két szeletet, és visszacsomagolta szalvétájá­ba. A többi lány elfordította a tekintetét. Kíváncsian nézdelődtek a távolba, hogy semmit se lássanak a közel­ben. ,A könnycseppeket se, amelyektől sós lett az ösz- szerakott két szelet száraz kenyér. Kellner Bernát Az ezer tó vidékén, Sou- mi'ban élnek távoli rokona­ink, a finnek. A tiszta vizű, csörgedező patakok dallamát hozták el népének küldöttei vasárnap délután a Kilián György Ifjúsági és Üttörő- művelődési Központba. S akik az üzenetet hozták: Lassi Nummi költő és író, a finn Pen Club elnöke, je­lenleg a budapesti kulturális fórum egyik finn képviselő­je, illetve Ulla Hauhia-Nagy, a finn nagykövetség kultu­rális titkára, Tarja Jorma- laien ének- és tánctanár, il­letve Rítta Najanen zongora- művész. Kísérőként — tol­mácsként — itt volt Jávor- szky Béla műfordító is. A kulturális delegáció a Somogy szerkesztőségének meghívására, a művelődési ház vendégszeretetét élvez­ve, érkezett Somogyba. A bensőséges hangulatú találkozót a Munkácsy Mi­hály gimnázium énekkara nyitotta meg színvonalas műsorral. A s-zóló, trió- és kórusművek a magyar, va­lamint finn folklórból adtak ízelítőt, de Bárdos és Karai egy-egy népdalfeldolgozása is szerepelt a műsorban. Laczkó András, a Somogy című folyóirat főszerkesztője rövid történeti áttekintést adott a két nép kapcsolatá­nak alakulásáról az iroda­lomtörténet tükrében. Ki­emelte, hogy a romantika korában fedezték föl a Ka­levalát, s Reguly Antal, Hunfalvy Pál és Fábián Ist­ván után épp a somogyi Vi­kar Béla csodálatos tisztásé, gú versfordítása révén vált ismertté a magyar nyelvte­rületen. S ha Vikár vágya — miszerint a Kalevala a nép könyve kell legyen — még nem is valósult meg, a fel- szabadulás után megélénkül­tek kulturális kapcsolataink, s gyakoribbá váltak a láto­gatások. Ennek illusztrálása Pogány Judit, a Csiky Gergely Szín­ház művésze tolmácsolta Lassi Nummi lírájának csu­pa zene darabjait, amelyek­ben leheletfinoman szólal meg a szerelem, tükröződik a természet szeretete, a finn ember hétköznapjainak ezer, nyi gondja és a tájak imp­resszionista festők ecsetjére kívánkozó szépsége. A régi tartalmi és formai kötöttsé­geket elvető, úgynevezett szabadverseket Jávorszky Béla és Csoóri Sándor mí­ves fordításában hallotta a közönség. Rítta Najanen és Tarja Jormalaiinen ének-zene pro­dukciója után Lassi Nummi rajzolta meg önportréját, majd kötetlen beszélgetés so­rán a hallgatóság tett föl kérdéseket a költőnek. Az est élményeitől felme­legedő közönség ifjabb tag­jai zongorakísérettel megszó, láttatott finn népdalokra rop­ták a táncot. Kár hogy ez a tartalmas, szép est nem von, zott nagyobb közönséget. V. Á. Érdekes emberek Hamit Szamatovval no­vember 7-én ismerkedtem meg. A televízió mutatta be. Szívesen időztem vele, meg­fogott mély embersége, cso­dálatos mesélőkedve, színes és gazdag életútja. A „.. .volt egyszer egy em­ber” című riportfilm készí­tőit azért irigyeltem, hogy alkalmuk volt találkozni egy ilyen rendkívüli emberrel, aki a háború idején úgy ne­velte föl mások kallódó gye­rekeit, mintha az övéi let­tek volna. Akkoriban még nem volt nős, a szülei segí­tették fiukat, a soknemzeti­ségű nagy család — serdült, de felelős — „létrehozóját” a gyerekek gondozásában, ne­velésében. Később a felesége állt melléjük, hogy aztán sa­ját apróságainak szentelhes­se életét. A háború szele fütyült a mesélő szavaii mögött; a harctér azonban háttérben maradt, előtérbe az ember­séges Hamit Szamatov ke­rült. Színes elbeszélése mindvégig izgalmassá tette arcvonásait; az üzbég vise­let, környezet fölvillantása a f:lm alkotóinak érdeme volt. Vasárnap hétköznapi mű­sort sugárzott a televízió, műsoron kívül egy remek „egypercest” láthattunk egyik közismert hagyomá­nyunkról, a Márton-napi szokásokról — szóban, kép­ben. Egyre több kiadvány­ban olvashatunk a jeles na­pokról, ezek egyike a Már- ton-nap. Ilyenkor lúd illik az asztalra. A borosgazdák ezen a napon kóstolták meg az új bort. Érdemes folytat­ni ezt a jelesnapi kalendá­riumot a televízióban is. Hét érdekes emberrel is­merkedhettünk meg közvet­lenül ezután a Pályaelha­gyók című dokumeaitumfilm- ben, amelyet az ifjúsági szerkesztőség készített Se­bed Ágnes szerkesztésében. A hét érdekes ember közös vonása, hogy mindegyikük diplomás, de nem a képzett­ségének megfelelő helyen dolgozik. A gépészmérnök, aki az egyetemet taxizás mellett végezte el, jelenleg favágásiból él — mint lát­tuk, rendkívül jól. Az épí­tész, aki napenergiával mű­ködő fűtőberendezéssel építi házát, postásként helyezke­dett el; csillagász lett az ön­magát menedzselő mérnök, a matematikus zenéléssel, olykor kubikolással keresi meg a betevőjét, a négy felsőfokú diplomával ren­delkező fiatalember édes­apja műhelyében hasznosít­ja magát s készül doktori ér­tekezésének megírására. El­hagyta pályáját az üzem- szociológus is, a jogásznő kacskaringás útja az üzlet­kötéstől a tanácstitkárságon át a gondozónői pályáig ve­zetett. Egyre több a pályaelha­gyó értelmiségi. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal tavalyi felmérése szerint a felsőfokú végzettségű fiata­lok mintegy tizennyolc szá­zaléka nem a diplomájának megfelelő területen helyez­kedik el. Miért? A kevés kezdőfizetésből nem lehet családot alapítani, rossz a munkahelyi légkör, nem a képzettségüknek megfelelő munkát kapnak — éhhez hasonló válaszokat olvas­hattunk ki a riportokból. Ám elég mélyre nem me­részkedtek a dokumentum- filmkészítők, hiszen csak az érem egyik oldalát vizsgál­ták. Persze hogy a fiatalok pártján állt a műsor, a kü­lön megszólaltatott öregek hangzatos kórusa is ezt kí­vánta alátámasztani. De ily módon túlontúl egyoldalúra sikerült a felvázolt kép. Né­hány néző szemében talán még különcöknek is látsza­nak azok a diplomások, akik egyéni boldogulásuk érde­kében hátat fordítanak hi­vatásuknak. Különcök? Az okok szerint aligha. De úgy hat, divatossá is vált a pá­lyaelhagyás. Kevesebb a fe­lelősség. .. Horányi Barna Á célok egyértelműek — Magyarországon azt ta­pasztaljuk, hogy a kortárs zenének új közönsége van. önnek milyen tapasztalatai vannak e téren? — Én természetesnek tar- hogy a mai zene nem ugyanazokat vonzza, mint a barokk,, a klasszikus vagy a romantikus muzsika. Ezért vagyok ellene a koítárs ze­ne fesztiváilszerű elkülöníté­sének más korok zenéjétől. Ilyen fesztiválok persze Len­gyelországban is vannak, ahol a kortárs muzsika meg­közelítően az ötvenes évék közepétől kapott helyet a hangversenytermekben. Ele­inte nem volt könnyű kö­zönséget találni hozzá. — Az ön zenéjét két évti­zednél is régebben a Hiros­hima emlékére írt zenekari műve révén ismerték meg hazánkban. Ez szinte prog­ramzeneszerű alkotás volt. Később is komponált ehhez hasonlókat? — Az említett művet nem szántam „politikus” kompo­zíciónak; programzenének sem tartom. Ez csak dediká- ció volt a zeneműhöz, Hiros­hima áldozatai számára. Egyébként is politikaellenes vagyok a művészetekben. Ez a zene nem a dedikációja miatt lett népszerű, hanem mert tartalmában és formá­jában merőben újat hozott, s erre az útra, úgy hiszem, én léptem először. — Budapesti szerzői estje arra az időszakra esik, ami­kor fővárosunkban ülésezik az európai kulturális fórum, amelynek ön is egyik részt­vevője. Mit vár a hathetes értekezlettől? — A fórumon, sajnos, csak igen kevés ideig tudtam résztvenni, annyira lefoglalt a szerzői est előkészítése. Hamarosan pedig tovább kell utaznom. Természetesen is­merem a fórum célját; mesz- sze túlmutat a kultúrában való együttműködés hori­zontján. Nagyon örülök en­nek a tanácskozásnak, mert fontosnak tartom, hogy a viliág különböző részein élő, más-más gondokkal küzdő emberek leüljenek beszélget­ni egymással, és éppen a kultúráról. Ez az első lépés ahhoz, hogy emberek, népek, földrészek között megértés szülessen minden egyéb vo­natkozásban is. Szomory György Ösztönösség és céltudatosság. Ma is, több évvel ezelőtti budapesti fellépésén is ilyesféle benyomáso­kat hagyott maga után korunk egyik legtöbb vitát keltő, de kétségtelenül egyik legjelentősebb zeneszer­zője, az idén 52 esztendős Krzysztof Penderecki. Egyik méltatója, Ludwik Erhardit (akinek a lengyel zeneköltőről írott könyve e napokban látott napvilágot magyarul is) azt írja: „Pen­derecki a modern zenébe nem sok tapasztalattal és is­merettel lépett be.’ S mint az életrajziból kiderül, Pen- dereokinek vallóban minden hangért, minden frázisért meg kellett küzdenie; magá­nak kellett fölfedeznie a tör­vényszerűségeket, kikísérle­tezni saját stílusát. Ez a nehezen megtalált egyéni hang sugárzott oly határozottan a budapesti szerzői estén ezúttal is: az „itt és most pontosan ezek­nek a hangoknak kell meg­szólalniuk” parancsa, ahogy a zeneszerző robosztus lénye minden energiáját a zenekar irányítására koncentrálta. Mialatt az is nyilvánvalóvá vált, hogy Penderecki nem­csak erőteljes, sűrű atmosz­férát teremtő, súlyos mon­dandót hordozó zene alkotó­ja, hanem szuggeszitív, tem­peramentumos, biztos kezű karmester is. — Ügy tudom, ön hegedű- művész szeretett volna lenni, de túl későn kezdte az in­tenzív zenetanulást. Mégis milyen gyerekkori inspirá­cióknak tulajdonítható, hogy egyáltalán a zenei pályát vá­lasztotta? — kérdeztük tőle a szerzői estjét megelőző próbán. — Az a délkelet-lengyel­országi kisváros, Debica, ahol születtem, nem sok le­Penderecki hetőséget kínált a jó zenével való ismerkedésre. Szüleim se nagyon inspiráltak. Pe­dig apám ifjúkorában hege­dült, de csak rövid ideig. Már jócskán elmúltam tíz­éves, amikor valáhonnét egy hegedű került a házunkba. S én egyszerre a megszállott­ja lettem. Minden segítség nélkül kezdtem játszani raj­ta. Amikor pedig egy kedves diákköri barátnőmtől aján­dékba kaptam Bach szóló­szonátáit, attól kezdve na­gyon komolyan érdekelt a zene. Tizenöt éves voltam már, de még semmiféle ze­nei képzésben nem volt ré­szem. Érettségi után Krak­kóba mentem tanulni egy jónevű tanárhoz. Eleinte sa­ját magamnak írtam zenét, olyan Wienniawski- és Pa- ganini-féle stílusban, hogy azt játszhassam a hegedű­mön. Egy ideig nem is tud­tam biztosan, hogy hegedű- művész akarok-e lenni vagy zeneszerző. Amikor kiderült, hogy a hegedűművészi pá­lyához túl későn kezdtem a tanulást, eldőlt a kérdés. De valószínűleg enélkül sem tudtam volna lemondani a komponálásról. Tanulmá­nyaim alatt Baohtól Bartókig valamilyen módon minden jelentős zeneköltő hatott rám, akit később, a magam stílusának kialakításánál, egymás után el kéllett felej­tenem. VENDÉGEINK A KULTURÁLIS FÓRUMON

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents