Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-23 / 275. szám
8 Somogyi Néplap 1985. november 23., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMÜVELODES ......... ' * • r r t • Hosszú évszázadokig — évezredekig —, ha a művészet szót használták egyáltalán, nem szóösszetétel részeként tették. Nem volt magas, illetve népművészet, hiszen ami megszületett, azt a közösség minden tagja birtokolta. Később valamilyen formában már a differenciáltabb fogalmaikat kellett használni, s ugyancsak évszázadokkal mérhető az az időszak, amikor a népművészet „tanult” a magas művészettől, a grand arttól, miközben megőrizte legfontosabb jellemzőit, magához hasonlította a gótikus kated- rálisok vagy éppen a reneszánsz, barokk paloták formaelemeit. Az utóbbi száz évben azután megfordult a kocka: nemcsak a tudomány, hanem a művészet jelentős képviselői is egyre nagyobb figyelmet szenteltek a népművészetnek, hogy segítségével megújítsák a saját művészetüket, hogy egy in- dividuali zártabb kor embere számára felidézzék az esztétikai élmény kollektív megoldásának lehetőségeit. Népművészet — magas művészet. Használjuk a fogalmaikat, s közben ritkán gondolkodunk el azon, hogy amennyiben differenciált, ddőbenv - térben változó az utóbbi, annyira sokrétű, számos társadalmi réteget magába olvasztó az előbbi is, s hogy értékei csak úgy válhatnak valóban közkinccsé, ha tértől, időtől, közösségtől függő változásait tudomásul vesszük. A Néprajzi Múzeum időszaki kiállítása, amely a Népművészet — hagyományok, újítások címet viseli, részben azért fontos esemény, mert eme összetett kép kialakítására törekszik, s ha koncepciója nem is áj, alkalmas arra, hogy a szakmán kívüliekben is tudatosítsa a tényt: nem (csak) az a népművészet, ami a falusi parjasztemberek, pásztorok keze alól kikerült, hanem az Kiállítás a Néprajzi Múzeumban is, amit a kismesterek, céhekbe tömörült mesterek, manufaktúrák, később gyárak hoztak létre; hogy népművészetnek tekinthető az is, ami barkácsoló kedvű polgártársaink műhelyeiben ma készül — s hogy esetleg nem népművészet az, ami őrzi ugyan a régi motívumokat, de nem szolgál ki mást, mint a turisztika emléktárgyak iránti igényét. Alapvetően persze másért érdekes, fontos ez az időszaki bemutató. Azért, mert valamit ismét törleszt a Néprajzi Múzeum — ily módon persze végül is megszűnte the tetlen — adósságából; ha rövid időre is, de a széles nyilvánosság előtt mutat be olyan értékeket, amelyek egyébként a raktárakban porosodnak, várva — ki tudja meddig —, hogy végre állandó, átfogó néprajzi-népművészeti kiállításon láthassák őket. A magyar nép értéktermelő képességét nem mutatja be állandó kiállítás a magyar Néprajzi Múzeumban — ezt a tényt nehéz lenne bármivel is indokolni; csak eny- hítnek valamit a hiányérzeten a mostanihoz hasonló kitűnően szervezett, rendezett időszaki bemutatók. A bőséges anyagban való eligazodáshoz a kiállítást rendező csoport — Fejős Zoltán, Hoffmann Tamás, Páldy Krisztina, W. Sáfrány Zsuzsa, Szilágyi Miklós, Szu- hay Péter — jól követhető vezérfonalat ad. Nagy -egységenként, tizenegy teremben rendezték el az anyagot, hogy megmutassák ,,a XHX— XX. századi magyar parasztok és kézműiparosok tárgyi környezetét, annak változásait, tehát a népművészetet, valamint a célszerűnek és szépnek alakított mesterséges világ tudományos megismerésének, a népművészet fölfedezésének folyamatát”. Az első teremben a saját használatra történő egyedi tárgykészítés dokumentumait mutatják be, a tárgyak mellett — ahogyan később is — fotókat - is felhasználnak, hogy megmutassák: a környezet minden részletében jelentkezett a paraszti formaadási készség, a hajtószaru kialakításában éppen úgy, mint a meszelt kemence építésekor, az ünnepi sütemény elkészítésekor, vagy boglyaraíkáskor. A következő egység a néhány tárgy előállítására szakosodott specialisták, parasztiparosok tevékenységét mutatja be, majd a céhes és a kisipari árutermelés értékeit. Ezekkel kapcsolatban jegyzi meg Györf- fy István: „Hogy ipartermékeiket mégis népművészeti tárgynak tekintjük, ez onnan van, mert a nép számára és a nép ízlése szerint dolgoztak, azonban egyéniségük elismerésére sohasem tartottak számot éppúgy, mint a paraszt népművész.” A céheket később felváltották a manufaktúrák, majd a múlt század második felében a gyárak, termékeik azonban csak megváltoztatták, de nem szüntették meg a népművészetet, hiszen egyrészt maguk a termelők is figyelembe vették a hagyományos paraszti ízlést, másrészt ez az ízlés lassan változott, de bizonyos elemeit mindaddig megőrizte, míg maga a közösség létezett. E lassú változásokról tanulságos képet ad a kiállítás néhány tárgyegyüttese, illetve teljes berendezése; például bemutatja, hogyan váltja fel a XVIII. századi, saját készítésű bútorokból álló berendezést a XX. századi, a polgári rétegek ízlése felé mutató szobabelső. Igazi odaadással az előbbi kollekciót nézzük — de más szempontból, ha utóbbi sem érdektelen: e korban évtizedek óta felfedezett terület már a népművészet múltja — arra azonban, ami a magyar faluban ebben az időben történt, mintha a szükségesnél kevesebb figyelmet fordítottak volna a kutatók. P. Szabó Ernő Szirmay Endre Utak és sorsok Ak|i gyakran útnak indul sokszor Visszatérhet altói Vínrasztja fájdalmát maga ile&z a végzet. Fütyörésznefc füled mellett metsző hideg szelek — miért kongatom a csöndet miért énekelek? Aki eltéved iaz erdőn ilamfosátorban hálhat ha nem jössz meg holnap se, már nem megyek utánad. Aki gyakran útnak indul biztosabban lépked akii sorsunkat viimasztja az maga a végzet. Mi mindenből (tudunk viccet csinálni! Olvasom a humoros hetilapot, s egy glosz- szából ia \következő vicc bukkan elém: Egy amerikai rakétatámaszpont vezérlőtermébe berohan 'a parancsnok. — iKi tvolt az <az idióta, ,aki megnyomta a gombot? Nem azért a vacak Hollandiáért, de vagy Jesz itt rend, vagy nem! Nagyon jó vicc. ízlelgetem, stilizálgatom. Elképzelem hogy fogom elmondani. Egyébként nem vagyok nagy viccmesélő. Csak az igazán frappáns vicceket őrzöm meg, és adom tovább. (Nem azért a vacak Hollandiáért ...) A második felét bővíteném egy kicsit, valahogy így: de vagy lesz trend az én parancsnokságom alatt, vagy világgá zavarom az egész bagázst! Nem tudom miért szorít itt elöl valami. Orvos baráMester Attila Rossz vicc tóm mondta, ahogy erre ügyelni kell. Ha ott szorít... Egyébként csöndes délután van. Végre jön az igazi nyáridő. (Nem azért a vacak nyáridőért ...) Kár ,bővíteni a viccet. A poén Hollandia. Ha ez elcsattant, gyorsan be kell fejezni. Tehát a parancsnok így mondja röviden: de rendnek kell ilenni! Hányszor hallottam én már ezt a megfellebbezhetetlen mondatot: RENDNEK KELL /LENNI! (Nem azért a vacak rendért ...) Aminek a titkát — én, a született rendetlen — soha nem tudtam megfejteni. Ismerni vélem a szavak rendjét, az értelmét, a gondolatokét, bár néha ügyetlenül fölborogatom őket. (Ki volt az az idióta, aki megnyomta a gombot?) — Vagy lesz itt rend uraim, 'vagy világgá zavarom az egész bagázst! — mondja a parancsnok. Rend önmagáért? Nem Hollandiáért? Egyre' rosszabb ez a vicc. Elmondhatatlan. Kisfiam, aki foglalkozására nézve fehérvári kapitány, itt hasal mögöttem a szőnyegen, és kockavárat épít. Én _ meg írok, s közben számlálószerkezeteket hallok kattogni. Nyolc ... hét... hat... öt... négy ... (Ki volt az az idióta ...) Gombokat látok. Megnyomható gombokkal teli műszerfalakat. Benyit a parancsnok: — NEM AZÉRT A VACAK KOCKAVARÉRT! Forog a föld alattam. Rajta vagyok. A közösségteremtő falu A Hazafias Népfront által patronált olvasó népért mozgalom történetiében különös jelentősége volt annak az őszt országos tanácskozásnak, amelyen községek vezetői, olvasókörök szervezői, könyv tarosok, népművelők a falusi, a községi közélet fejlesztésének lehetőségeiről értekeztek. Mióta kormányzati programmá vélt a falu lakosság- megtartó képességénék vizsgálata és megerősí tése, sok és különböző véleményt hallani a falu és a közigazgatás kapcsolatáról, a falu hátrányos helyzetének okairól, az elvándorlást csökkentő tennivalókról. Az új település- fejlesztési koncepció bíztató szándékú, de a közösség falusi formáját elsősorban az öntevékenységre építve lehet fejleszteni, gyarapítani. Fontos tényező ez azért is, mert jelentős állami támogatásnak a jövőben sem lesz meg a realitása. Az olvasómozgalmi tanácskozás résztvevői elsősorban azt vizsgálták, hogyan lehet a művelődés, az olvasókör, a közművelődési egyesület, a közösségi ház olyan szellemi erőket sokszorosító bázis, amellyel javíthatók az adott településen az élet- és munkakörülmények. A közvetlen környezetben ezáltal erősödhetne a lakóhely megbecsülése, a környezetvédelem tudatos megteremtése. Az olvasó népért mozgalom az olvasási élmény elsajátítását, a kulturális értékek megismerését és a közös gondolkodás gyarapítását segíti a maga sajátos eszközeivel. Ennek a törekvésnek legfőbb célja, hogy egyéni elhatározással, de a közösségért cselekedjünk. Így teremtődnek meg a politikai kultúra fejlődésének, az óhajtott demokrácia szélesítésének feltételei. Az olvasókörök, a művelődési egyesületek, az irodalmi társaságok már az elmúlt évszázad második felében szociális mozgalmat indították. A történelmi hagyományokat, a kisközösségi művelődés gazdag tapasztalatait a 20. század nyolcvanas éveinek társadalmi, gazdasági körülményeihez kell és lehet igazítani. Ahol megszűnt a tanácsi hivatal, bezárt az iskola, vajon maradt-e még olyan erő, mely felébreszti az emberékben az egymásért való tenniakarás igényét? Például Somogy megyében maradt. Olvasóköröket szerveztek Bábonymegyerben, Torvaj és Zala községben közös akarattal, állami és gazdasági segítség nélkül. A különböző munkahelyeken együtt dolgozó termelési közösségek tagjai — többek között a szocialista brigádok — a munka után kikapcsolódásként földet művelnek, háztájit gondoznak, a maguk kedvtelésére barkácsolnak. A hasonló elfoglaltság számtalan — például termelési kultúrával összefüggő — kérdés megvitatására ösztönöz. Erre a lehetséges kíváncsiságra építették tervüket a Somogy megyei olvasókörök szervezői. Rendeztek előadásokat háztartási ismeretekről, beszélgettek a családi szeretet szükségességéről, a házi vendéglátás illemtanáról. Az ismeretközlő munka mellett támogatják az énekkar, a kosárkötőcsoport munkáját, egy tájház létrehozását. Ezek az olvasókörök lényegében felvállalták a falusi tiszteletdíjas népművelők szolgálatát, de ez a jelenlét kollektív vezetésre épülő, demokratikus fórum, ahol a falu lakossága szinte teljes létszámban társ a közös cselekvésiben. Nem nosztalgikus ábránd, hogy a településhálózat átalakulása során a századvégre a magyar falusi lakosság közösségteremtő munkával is bizonyítja: a társadalmi felemelkedésnek nem az elvándorlás az egyetlen útja. Maró ti István Szépen magyarul — szépen emberül Velencében, Velencén? „Hazajöttem Tamásira ...” „Asotthalmán így ünnepelnek ...” A televízió adásai-. bál jegyeztem föl e két mondattöredéket. Egyik megyei hírlapunknak ugyanabban a számában olyan eseményekről esik szó, amelyek Nagy- kóllón, illetve Nyírlövőben történtek. Helyesen így hangzanak e településnevek a fenti mondatokban: Tamásiba, Ásotthalmon, Nagykál- lón és Nyírlövőn. Hát nem mindegy az, hogy a településnevekhez belső (-foól, -bői, -ban, -ben, -ba, -be) vagy külső helyvi- szonyragofcat (-ról, -Tői, -n, -on, -en, -ön, -ra, -re) teszünk? Az igénytelenebb mindennapi nyelvhasználatban sóikat megengedhet magának az ember. Vannak helyi nyelvszokások is. Például Szabolcsban szinte mindenki, akinek Kisvárdán van dolga, Várdába utazik, Komárom megyében pedig Tatába a köznyelvi Várdára és Tatára helyett. Az igényes nyelvhasználatban azonban, tehát a riporterek és az újságírók nyelvében isi, ragaszkodni kell a köznyelvi szabályokhoz. A külföldi város- és községneveikhez, a hazaiak közül az -i, -m, -n, -ny végű- ekfhez, a -falu és -szombat utótagúatóhoz belső helyvi- szonyragot kell tenni. Tehát Londonban, Bécsből, Belg- rádba, Tamásiba, Kilitibe, Komáromból, Tihanyba, Debrecenben, Leányfaluba stb. A -j, -1, 4y és -r végűek esetében ingadozás tapasztalható, ez azonban nem olyasféle, hogy jó melléjük a bélső és a külső helyrag egyaránt, hanem egyesek mellé a nyelvszokás béliső helyragot, mások mellé viszont külső helyragot kíván. A Búj on és Válla jón, Kótdj- ban és Tokajiban, Szajolfoán és FéceHeln, Monorom és Egerben példák jól mutatják ezt az ingadozást. A más hangokra végződő településnevek, továbbá a -balom, -hegy, -hely, -patak, -sziget, -vár, -várad utóta- gúdk külső hélyragokat kapnak : Makón, Csongrádon, Hegyeshalomra, Sárospatakról, Vasvárra, Pécsváradról stb. A -vár és -hely utó tagú neveknék a választékos nyelvhasználatban a hol kérdésré él még a -t, -tt rágós alakjuk is: Magyaróvára tt, Kaposvárott, Vásárhelyt, sőt a -tt ragot a Győrött, Pécsett, Vácott alakoto- ban is használjuk. Meg kell jegyeznünk, hogy azokat a külföldi város- és községneveket, amelyeknek van magyar nevük is, a hazai településnevek szabályai szerint ragozzuk: Bécsújhelyen, Pozsonyban, Kassán, Nagy váradon ... A helyhatározóragok keverése, helytelen használata félreértésre is vezethet. Más dolog Velencében élni, mint Velencén; más Csongrádban járni, mint Csongrádon. A belső helyragos alak külföldi helynév (Velencében) vagy megyenév (Csongrádban), a külső helyragos alak pedig hazai településnév (Velencén, Csongrádon). A helyragok használatának ismerete is beletartozik anyanyelvi műveltségünkbe. Bachát László
