Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
1985. november 2., szombat \ Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS MEZEY KATALIN A kertész álma taníjtitattaim — mondta haláBcnyi László rajza Tükörszavaink F eridén esnek a sugarak a gyepre. A késő délutáni napfény Világító zöldre festi az öreg körtés alján kaszálás után újrasarjadó füvet. Sehol ilyen zölden, ilyen fiatalon nem sugárzik, mint itt, a védlett ág-bozont alatt. Gyermek-szemembe bele- ivódoltt a gondozott köriefa- sorok szépsége: fönt az általuk be nem árnyékolt fehér nap, a földön az utánozhatatlan, húsvéti szelídséggel lángoló zöld. Apám körtése. Tizenhatszor hét fa. Vágtattunk á köztük hagyott utacs- kán kiterjesztett karokkal, és mentettünk kétoldalt kattogtak a sorok, mint vonat mellett a vi llianyószlopok. Akkor még barnán rajzolódtak elő a szabályos iatá- nyéírok a földön, amelyeket ájsni, 'kapálni, gereblyézni kellett. Patkó alakú Vakarával kaplargalttuk télen, tavasszal a fák kérgét, hogy lehántsuk a búwó bábokat, petéket. Apáim kezében járt a róka- faiikifűrész, a metszőolló. Miht más a rugós ágyon, úgy ugráltunk a kazalba hordott, lemetszett ágakon. Hol van már apám, a gyümölcsös ültetője? Harmincnégy évesek voltak, mikor anyám földjét betelepítették. Hatvannyolc éves volt, amikor meghalt. Akkor már régen másé volt a körtés. Disznót, csibét nevelt rajta a té- esz elnöke és jogtanácsosa. A háztól nem messze tégla- ól-sorlt húztak fel. A háztájit és tanyát maga apám adta el bagóért a jogásznak. A veszett fejsze, után dobta a nyelét. A körtefák megvénültek és elvadultak. Aljukat bodzja, akác és meggysiarja- dék nőtte be — a fcertszéli néhány meggyfa bőségesen gondoskodott az utánpótlásról. Hetvénölben stencíiiezett papír jött, hogy a Kerek dűlőt zártkertté nyilvánította, és volt tulajdonosaiknak mleteziésrői nem is beszélve. Még az éretten lehulló körtét is csak a jószággal etették föl a 'bérlők. — Ha akkor nem nekünk adták ki művelésre, most már nem kell! — mondta konokján. — Nem éri meg a munkát. 'Meg hát... ki végezné? Valóiban.. A kertész fia-lánya más szakmát tanult. — Bárminek mehettek, csak ezt ne válasszátok! — Hát elmentek, elmentünk bámulnék. — Két gyereket la évében .apám —, hogy egy szót se értsék abból, amit csinálnak. — Első verses- kömyvémet tartotta a kezében. — Vissza kell venni — döntötte el magától értetődően a bátyám. Anyám daccal húzta meg a vállát: \— Hát vegyétek! Ha ti jobban tudjatok. Aztán hat éven át, hetvennyolc éves koráig szaladgált elkeseredetten a permeitlés vödrökkel, derékig 'érő gazban a fasorok között. A fákon több volt a száraz ág, mint a zöld. — Hiábavaló fáradtság — mondhatta volna, mondta Is mindenki. És akikor — háromévi ilyenolyan gondozás után a körtés bizonyított. Annyit termett, hogy a jogtanácsosék üres óljában térdig volt terítve a leszédfeitt körte. (Akkoriban váltották le az elnököt, és nyugdíjazták a jogászit. A téesz raktárából régóta túl gyorsan fogyott a táp.) B átyám kollégája, aki a munkákba besegített, úgy megriadt az értékesítés gondjaitól, hogy leköszönt. Mi építkeztünk,, Bátyám külföldön dolgozott. Anyám átkozta azt az órát, amikor a földét mégis visszavette. Aztán hosszú unszolás utóin aláírt nekünk egy papírt, hogy ia körtés gondja a továbbiakban a miénk, ő többé nem törődik vele. Akkoriban .már évi ötezer forintokat fizetett rá a 'kétezerhats'záz forintos havi nyugdijából. Eleinte úgy gondoltuk — léha, városi emberek —, hogy akárhogyis de meg kell .tartani. Előbb-utóbib majd csiak ráér valamelyikünk dolgozni benne. Addig meg eláll így is. A föld érték. Ayám ezt a felfogást nem értette. Aki nem műveli, ne is tartsa! — mondta. — Egész életemben a két kezem munkájára számítottam csak, én ehhez a föld-spekulációhoz (!) nem értek! — vágta oda nekünk mély megvetéssel azon a télapotara való tekintettel sikerült kicsikarni az ígéretet, hogy leteszi a gyümölcsös gondját. — Adjátok el! Majd éppen ti fogtok dolgozni benne! Van is nektek időtök arra! Kitavaszodott. Először úgy kellett néznem a földre, mint a gazdája. Elvadult körtefa-, meggyfa-, fává serdült krisztustövisdzsungel. Minden' üres foltocska tarackkal szőnyegpu- haságúra benőve. Hirdettem. Művelőtársat, bérlőt kerestem. Sokan jelentkeztek, de aki megnézte, mind elmenekült. A gyerekek indián-üvöltéssel törtek utat maguknak az ember-magas gazban. Riadt sárgarigók, meggyvágók kaptak szárnyra előttük ri- koltozva Ahogy piros sapkád juk fel-felbükkant a bozótban, mi ntha magamat láttam volna. A magam piros sapkáját röpiködni ugyanezek között a fák között. — Magad uram, ha szolgád nnicsen! Felégettük a beteg levéllel borított fa-alját, baltával kicsapkodtuk a surjánokat. Sóhajtoztunk. Nem, nincs erre időnk, erőnk! Kivágattuk a legelvadul- tafob sarkokból a félig kidőlt meggyfákat, a kertet beborítani szándékozó akácot. Félszántattuk a megtisztított földet. Ástuk, kapáltuk a csomós, gyökérbogos ágyasokat. Permetezhettük a kör- tést. Riimánkodtunk a kereskedőknek, és bosszankodva altunk másnap a kétszeres áron kiírt ládák előtt. A föld magáihoz idomított minket. Itt állók hát a foltosán aranyló, késődélutáni napsütésben. ősz van. Megint szedni kel a körtét. Végignézek a barátságosan szabályos fasorokon, a zöld fü- vön. Nagyot sóhajtok. Miért is ilyen átkozottam lelfcet- melengletően szép? S rossz 'lelkiismerettel jut eszembe: mit nem adott volna azért apám, hogy itt állhasson így, mint én? Hogy, amiint [tervezték: ebből élhettek volna meg öregkorukban? Semmi áron nem kaphatta meg azt, ami nekem később az ölembe hullott. Nekem, akinek mindez csak nyűg, gond, költség, akármennyire szeretem is. Faladat, amihez nem értek, amire nincs időm, de amit egészen elhanyagolni mégsem tudok. Hát lehetséges, hogy amire vágyott, az csak ' neki, egyedül csak néki volt elérhetetlen? Míg bárki, akinek semmit sem jelent a száztíz körtefa, megkaphatta? Miféle törvény működik az időben'? L ehetséges, hogy amire én vágyok annyira — . éppúgy elérhetetlen I marad számomra? És húsz év múltán ugyanígy állnak majd az én gyermekeim i!s álmaiim hullásának beteg papír-avarjában^ és csupán a kegyelet, az emlékezet gyengíti el őket annyira, hogy hozzzá nem értő kézzel bele-íbelékotorjanak betűvetésem gondozatlan maradt, elvadult örökébe? Sxépen magyarul — szépen emberül Szókincsünk tekintélyes része idegen nyelviből való kölcsönzés. Az átvétel leggyakoribb formája az, hogy mind jelentésben, mind 'hang- alakiban (kisebb-nagyobb változtatással) befogadjuk az idegen nyelvi szót. Ezek vagy meghonosodnak, vagy csak lideig-róáiig élnek. Van olyan kölcsönzés jg, áruikor a szó hanglallakját nem vesszük át, csak a jelentéséit, magyarán: lefordítjuk őket. Ezeket nevezzük tükörszavafcnak. A nyelvújítás konálhan, de még a múlt század derekán is valóságos divattá vált a tükörszavak teremtése. Az még nem lett volna baj, ha csupán fordították volna, de az idegen szemléletet is meghagyták sok lefordított szóban1, kifejezésben,. Tehát hiába kapott a szó magyar köntöst — azaz hangailakot —, szemléletében, . képszerű- ségébeo .idegen maradt. Nyelvünk nagyon sokat nem fogadott be, de jó néhány meghonosodott, például1 alapvető, álláspont, befolyás, tetszhalott, és még sorolhatnánk tovább. Ma már nem is érezzők őket tükörszavak- nak. Az önkényuralom korában igen 'erős volt a német nyelv hatása. Sok német szó, kifejezés hatolt he tükörfordításban a magyarba. Erre a korszakra esik például a következők születése: ért valami alatt (helyesen: valamin), kívülről tud (= fejből tud), arcába mond (= szemébe mond). S ekkor vált gyakorivá (sajnos, még ma is tart a hivatalos levelekben) a állítmányák a mondat végére váló helyezése. Bizony, telivér germán izmus az efféle: „Kérjük, hogy ... szíveskedjék”. E kortól kezdve lép fel nyelvünkben az úgynevezett nálnélozás és a helytelen igekötőhasználat. Például: „Gyomorrontásnál (helyesen: -kor) tartsunk diétát”. Vagy: kihangsúlyoz. Nyelvművelésünk felvette a harcot a tükörszavak ellen, s azóta szinte félve használjuk őket. A túlzások elleni harc helyes ugyan, de nem minden tükörszó rossz és hibás. Ugyan mi kifogásunk lehet a hóna alá nyúl (— segít) kifejezés ellen? A magyarban is képszerű, szemlélete nem idiegen — pedig a németből fordítottuk Ha nem is v túlságosan gyakran, de manapság is keletkeznék tükörszavak. Az oroszból vettük át például, a következőket: béketábor, érdemes művész, tervgazdálkodás stb. ;— a magyar szemléletnek megfelelnek. Persze, itt is akiadnak hibás átvételek: irányt vesz valamire, élére állítja a kérdést, viszonyul a munkához stb. Napjainkban az angolból is veszünk át szavakat tükörfordítással. A légikalóz (air- irate) szó telitalálat, s megfelelő a légierőd szó is. Az indián nyár (= vénasszo- nyok nyara) kifejezést hallva egy magyar — főként az indiánregények hatására — azonban mást gondol, mint egy angol. Nyelvünkben a vénasszonyok nyara kifejeizés szemléletes,, így felesleges, sőt .káros egy másik — teljesen eltérő képet, hangulatot felidéző — kifejezéssel felcserélni. Alighanem a nyelvi humor témakörébe tartozik a forró kutya (hot dog) elnevezés is. A 'tükörszavak között tehát egyaránt 'találunk jót és hibásat; 'elvégre a tükör sem mindig tiszta', gyakran tehet homályos, sőt: lőhet 'görbe tükör íis. Mizser Lajos IBY ANDRÁS NESSEBAR (Nyári emlék) Hogy ^szikrázott a város akkor délben. Fényt izzadtak az ódon házsorok, kis tereken a vén templomromok bóbiskoltak a sűrű, tiszta fényben. Körös-körül kéklett a messzi tenger, sirályok |szálltak a jházak felett, a tenger zúgott csendes éneket, egy dalt, amire nem figyel az ember. Míg szűk utcáknak árnyékában mentünk, kihunyt kultúrák romjain merengtünk. Bizánci, ószláv, görög és török emlékeit oly elfogódva néztük, s hogy mit dalolt a tenger, már megértjük: Elmúlik jminden, a szépség örök. visszaadja a itéesz. Anyáim nem akarta visszavenni. Évtizedeik óta senki len, amikor az egészségi ál- egyetlen kapavágást sem tett a földben, a metszésről, perVALLATÓ GÉZA Halottak napja Hóid-ezüsttel hímzett köntösében foorzong B fejfáik között és mécset gyújt a messziről jött... Látta apámat ,— égi kertben rózsát metszett, a fagyot sejtve miniden tőre felhőt tett... Felvette aztán a legszebb ruháját, a csillagos üinnepiőset, és a Göncöl elé befogott ihat lovat, fehéret — felriadva hallom néha a szekérzörgést és a pbtkócsiattogást — viszi apám s holnap hozza a koszorú-koronás éjszakát. Rumen Balabanov Tegnap, ahogy megyek az utcán, látom, valaki ökölbe szorított kézzel jön velem szembe. Hová jutott a világ? Várj csak, mindjárt biztonsági intézkedéseket foganatosítok! Bemegyek az első telefon- fülkébe, és felhívom a testvéremet: — Bátyó! — mondom. — A helyzet igen komoly. Valaki ökölbe szorított kézzel jön felém, és meg akar verni... — Hol vagy most? — kérdezi a bátyám. Elmagyarázom. Kijövök a fülkéből, és lám, már szalad is a bátyó. — Hol van? — kérdezi. — Ott ni... — mutatok előre. Az meg nem is izgatja magát, hogy ketten vagyunk, csak jön felénk, s mintha még keményebben szorítaná ökölbe a kezét... A fivérem megijed. — Jóllehet ketten vagyunk — mondja —, de az ott nagyon összeszedte az erejét. Ilyen pillanataiban az ember tíz másikkal is el tud bánni. Várj, mindjárt hívom a barátaimat! És bement a telefonfülkébe. Nem tudom, mit beszélt, de egy perc múlva öt deli legény szaladt felénk az utcán, alaposan kifulladva. — Hol van? — kérdezik a legények, és felgyűrik az ingük ujját. Mutatjuk, hogy ökölbe szorított kézzel jön velünk szembe. És még ezek után is közeledett. Nem izgatta, hogy heten vagyunk. Egyenesen felénk tartott. Ekkor rávetettük magunkat. Letepertük a földre. Nem ellenkezett. Kétszer is belerúgtunk. Nem is reagált. Fölegyenesedtünk. Ö is fölkelt. Alig látott minket a fájdalomtól. A keze azonban továbbra is ökölbe volt szorítva. — Mi a fenét akarsz még az öklöddel? — kérdeztük. — Nem érted, hogy laposra verünk? Azonnal nyisd szét az ujjaidat! Rápillantott ronggyá szaggatott ruhájára, és szétnyitotta az ujjait. ötven sztotinka volt a markában. — Találtam! — magyarázta. — Azt gondolom, szerencsét hoz. Elnevettük magunkat. — Ha máskor pénzt találsz, tedd a takarékba, mint a rendes emberek, és ne ijesztgess senkit ökölbe szorított kézzel! — mondtuk neki, és leporoltuk a kabátját. Ezután szétszéledtünk. Fordította: Adamecz Kálmán
